Titkos szenvedély

Félek bevallani, de van egy kis csorba férfiasságom csillogó páncélzatán: imádom a romantikus vígjátékokat

Kapcsolódó cikkek

Pasas vagyok. Ezt talán nem gondolták volna a cikk címe alatti névből. De higgyék el, tudok hokikorcsolyával korizni, telibe találom a baseball-labdát, és órákig tudok úgy vezetni, hogy sejtelmem sincs róla, merre vagyok, mégsem kérek útbaigazítást.

Ámde van egy kis csorba férfiasságom csillogó páncélzatán. Imádom a romantikus vígjátékokat.

Jól hallották. A romkomokat. A csajos filmeket. A fiú-beleszeret-lányba, fiú-elveszíti-lányt, fiú-visszahódítja-lányt-az-Empire-State-Building-tetején típusú filmeket, amelyek oly ellenállhatatlanul vonzzák a nőket és minket, akik női nevet viselünk.

Tudom, hogy ez nem menő. Ha férfitársaságban A keresztapa vagy a Ponyvaregény filmes zsenialitását magasztalják, nem jó ötlet például közbevetni, hogy: – Ó, igen, értem, mire gondolsz. Én is imádom A szerelem hullámhosszánban azt a részt, amikor…

De hát mit csináljak? Jobban kedvelem Tom Hankset Al Pacinónál, Meg Ryant Meryl Streepnél és Cary Grantet John Wayne-nél. Jobban szeretem a szakítást a törés-zúzásnál, a szerelmesek vitáját a kocsmai verekedésnél, és azt, ha a főhős a lányt szerzi meg, nem pedig a gyilkos fejét.

Hogy miért? Mert a gyilkosoktól elromlik a kedvem. Akár a gyermekrablóktól, az erőszaktevőktől, a bandatagoktól és a pszichopatáktól. Semmi bajom sincs az e szerepeket játszó színészekkel, de bőven elég ilyesmi jut nekem a híradásokból.

Amikor este hazaérek, néhány órára ki szeretnék kapcsolni, jókat nevetni, egy picit beleszeretni a hősnőbe, és elhitetni magammal, hogy miután a film véget ért, a szerencsés pár soha nem fog dühösen lefeküdni, egyetlen törlesztőrészletet sem mulaszt el, és egy kicsit sem fognak nyűgössé válni, amikor középkorúvá válnak.

Szeretem a „boldogan élnek, míg meg nem halnak” befejezéseket. Mindig is szerettem őket. Meglehet, romantikus vígjátékok iránti rajongásom a gyerekkoromban gyökerezik, hiszen korán rákaptam a mesefilmekre: Hófehérkére, a jóképű hercegre meg persze a bohókás törpékre, akik hol hapciztak, hol szundítottak. Szerelem. Vidámság. Egy-egy zenés betét. Minden megvolt ezekben a filmekben.

De ha mégis meg kellene neveznem valakit titkos szenvedélyem okozójaként, Doris Day lenne az. A drága, kedves, kicsattanó Doris Day. Egy kisfiú is későig fennmaradhatott, hogy megnézze a felnőtteknek szóló filmet, ha Doris Day szerepelt benne. Biztosan nem volt benne semmi, ami ne lett volna neki való, nem igaz? Tökéletesen ártalmatlan volt.

A hasonló korú gyerekekkel ellentétben engem sokkal jobban feldobtak Day és James Garner házastársi veszekedései a Költözz át, drágám!-ban, mint a Fényes nyergek tábortűznél szellentős jelenete. Kezdve attól, hogy Garner az úszómedencébe hajt az autóval, egészen a Dayjel való végső nagy kibékülésig magával ragadott a humor és a szexuális feszültség tökéletes elegye – még ha az utóbbiról akkor nem tudtam is, micsoda.

A feleségem már-már a férfiasságomban kezdett kételkedni, amikor az első randinkon áradozni kezdtem A szerelem hullámhosszánról

Később, amikor a barátnőim meg akarták nézni a Tuti dolog vagy a Holdkórosok című filmeket, nem sokat kellett győzködniük. Talán még zavarta is őket kissé az a tény, hogy én jobban élveztem a filmet, mint ők.

A feleségem egyenesen a férfiasságomban kezdett kételkedni, amikor az első randevúnkon áradozni kezdtem A szerelem hullámhosszánról. Aztán valahogy mégis elfogadta, s néha már támogatja is férfiatlan gyengeségemet azzal, hogy díjnyertes dokumentumfilmek iránti saját vonzalmát leküzdve inkább Jennifer Aniston legújabb próbálkozását hozza haza a tékából, az én legnagyobb gyönyörűségemre.

De miért is ne támogatná a szenvedélyemet? Elvégre vannak előnyei is annak, ha valaki hozzámegy egy romkom-rajongóhoz. Először is olyan ez, mint valami örökgarancia a hűtlenség ellen. Miért kellene egy férfinak elviselnie a hűtlenséggel óhatatlanul együtt járó stresszt és bűntudatot, amikor egy látogatás a tékában is kielégíti a futó kaland iránti vágyát?

Nekem tökéletesen megfelel, ha John Cusackon vagy Cary Granten keresztül szerzek új élményeket. Az izgalom valósnak tűnik, a viszonzatlan szerelem gyötrelme viszont sosem tart 90 percnél tovább. Ha pedig nagy ritkán úgy ér véget a film, hogy a nő a maga útján megy tovább, a tékában mindig ott vár egy újabb csillagocska, hogy átvegye a helyét.

A függőség persze létező probléma: ha az ember élvezettel nézett végig egy jól sikerült romantikus komédiát, akkor többet és még többet akar. Ezt persze a filmstúdiók is tudják, és boldogan kiszolgálják a szenvedélybeteget, míg az egy szép napon pokrócba bugyolálva, mikrózott pattogatott kukoricát rágcsálva, szentimentális sóhaj kíséretében beadja a kulcsot.

De ha van a műfajnak mentsége, az az, hogy nincs két egyforma romkom. Soha nem tudhatja az ember, hogy a szerelmesek kapcsolata visszhangra talál-e benne, amíg haza nem viszi és meg nem nézi a DVD-t. Sok filmkritikus a Philadelphiai történetet tartja minden idők legjobb romantikus vígjátékának, nekem azonban nem jött be Katherine Hepburn – és a film sem.

Teljesen megbabonázott ugyanakkor a Szerelem sokadik látásra és Amanda Peet, akiről se azelőtt, se azóta nem hallottam. Roger Ebert, a Chicago Sun-Times kritikusa viszont annyira kikészült a filmtől, hogy a következőket írta róla: „Ha valaki azt mondja, hogy a Szerelem sokadik látásra dögunalmas, azzal súlyosan megsérti a dögöket.” Nem egészen értem, mit akar ezzel mondani, de úgy sejtem, neki nem tetszett a film.

Ugyan, mit tudja ő? Az együtt töltött rövid idő alatt fülig belezúgtam Amandába. Szerencsére a feleségem türelmes és megértő, no meg úgyis mindig elalszik ezeken a filmeken, így aztán nyugodtan végignézhettem, ahogy Peet végül Ashton Kutcher karjában köt ki, és egy időre elfeledkezhettem a problémáimról.

Egyetlen dolog volt, ami ugyanennyire meg tudott nyugtatni: az, ha végigjátszottam egy hokimeccset a haverokkal. Sajnos azonban valószínű, hogy ennek vége. Ha ez a cikk megjelenik, soha többé nem tehetem majd be a lábamat az öltözőbe!

Vote it up
267
Tetszett?Szavazzon rá!