Titokzatos vendég az esküvőn

Emlékezetes jóslata végigkísérte életünket

Az özvegy sokat van egyedül, és ideje jó részét olvasással tölti. Azelőtt aláhúzta azokat a részeket, amelyek különösen megragadták, és felolvasta a férjének. Mostanában egy füzetbe írja a kijelölt gondolatokat. Példának okáért azt is, amit Elizabeth Jolley egyik művében olvasott: „Újra elfog a mélységes vágy, hogy házasságban éljek, s télen a tűz mellett üldögéljek a férjemmel. Ez a vágy olyan erővel tör rám, hogy amikor leírom a „férj” szót, szememet elfutja a könny.”

Miért olyan fájdalmasak ezek a sorok?

Talán a kopott fényképalbummal kéne kezdenünk, amelyben az esküvői fotóikat őrzik. Az első képen a menyasszony és a vőlegény kissé tétova mosollyal néz szembe a templomot megtöltő rokonok és barátok seregével.

Majd a templom hátsó kijáratánál állnak, és sorban odalépnek hozzájuk a meghívottak. A kollégák és egykori iskolatársak jókívánságaikat vidám, olykor sutára sikeredett tréfálkozásba csomagolják. Nem minden rokon számára voltak örömteliek ezek a percek. Egyikük a kocsiban zokogott. A másikat együttérző ismerősök vették körül, és vigasztaló szavakat ismételgettek. Mindkét asszony – az egyik a menyasszony, a másik a vőlegény édesanyja – meg volt győződve róla, hogy csak a legjobbat akarja gyermekének. Ám számukra a „legjobb” az lett volna, ha a gyermek otthon marad, és segít eltartani a családot.

Utolsónak egy mosolygó, apró termetű, kövérkés asszony lépett az ifjú párhoz. Gratulált nekik, de nem keresztnevükön szólította őket, hanem a „feleséghez” és a „férjhez” intézte jókívánságait.

– Esther Gubbins néni vagyok – mondta. – Azért jöttem, hogy elmondjam nektek: szépen és boldogságban fogtok élni együtt. Sokat kell dolgoznotok, de szeretni fogjátok egymást.

S már el is tűnt – korához és termetéhez képest meglepő gyorsasággal.
 

Az esküvő után útnak indultak. A vőlegény bátyjától kölcsönkapott pénzen néhány napot egy nemzeti park faházikójában töltöttek. Jól megrakták a kályhát tölgyfa hasábokkal, és a tűz előtt üldögélve felidézték a nap eseményeit: a barátok jókívánságait, a két anya bánatát és az Esther Gubbins néni szájából elhangzott furcsa mondókát. – Ő anyád nővére, vagy az apádé? – kérdezte az asszony.

– Hát nem a te nagynénéd? – lepődött meg a férj. – Soha életemben nem láttam.

Eltűnődtek. Lehet, hogy nem is abba a templomba akart jönni, és összetévesztette őket egy másik párral? Vagy talán az a fajta idős hölgy, aki szeret esküvőkre járni, és a templomok hirdetményeiben böngészi a házasságkötések időpontját?
 

Ahogy telt-múlt az idő, és sorra jöttek az unokák, a két anya lassan beletörődött a házasságba. Egyikük sorozatban varrta a gyerekeknek a ruhákat, a másik elárasztotta őket kötött és horgolt sapkákkal, kesztyűkkel, kiskabátokkal és sálakkal.

Férj és feleség együttélésében nem volt semmi rendkívüli. Hacsak az nem, hogy egyikük sem jutott eszébe feltenni a kérdést: „Miért épp én csináljam?”, és egyikük sem hozakodott elő azzal, hogy „Ez nem az én dolgom lenne”. Magától értetődően tette egyik is, másik azt, amit az idő és a helyzet megkívánt: keresgélte az éjszaka közepén a gyógyszeres szekrényben a fülcseppet, mert sírt az egyik kis fülfájós, vagy újabb adagot tett a mosógépbe a szennyes ruha kifogyhatatlan tömegéből.

Amikor a férfi hazaérkezett a munkából, bekiabált az ajtóból: – Asszonykám, megjöttem! – A feleség meg nem állt oda panaszkodni, hogy mi mindennel bajlódott aznap – pedig lett volna oka rá –, hanem a ház bármely pontján tartózkodott is, visszakiáltott neki: – Férjecském, örülök, hogy itthon vagy!

Olykor-olykor, rendszerint a házassági évforduló táján, eszükbe jutott Esther Gubbins néni rejtélyes megjelenése. A férfi valószínűnek tartotta, hogy az idős hölgy véletlenül csöppent oda. A feleség viszont bizonyosra vette, hogy Esther néni mennyei küldetést teljesített.
 

Az özvegy, aki immáron egyedül él, időnként felteszi magának a kérdést: mit mentene ki az öreg házból, ha kigyulladna? Édesanyja kámea melltűjét? Vagy a férje fényképeit?

Nem, inkább azt a kicsit gyűrött, elsárgult borítékot. Mint azok a nők, akik sokszor keresgélnek holmijaik között, ő is pontosan tudja, hol van: az ünnepélyes alkalmakkor használt, hímzett szalvéták alatt.

Egyik este a férje detektívregény olvasott, és elszunyókált. Az asszony egy boríték hátára ezt írta fel: „Férjecském, átmentem a szomszédba segíteni Mrs. Nortonnak” – és a könyvre tette.

Másnap reggel vette észre, mit írt az ura az ő üzenete alá: „Asszonykám, hiányoztál! Te azt hitted, alszom, pedig csak pihentettem a szememet, és eszembe jutott az az idős hölgy, aki réges-rég odajött hozzánk a templomban. Kövérkés termete miatt nem tudtam róla elképzelni, hogy az égiek küldötte. De most már nem érdemes azon tűnődni, hogy az égből jött-e vagy a szomszédos egyházközségből. Egy biztos: bárki volt is Esther Gubbins néni, az igazat mondta.”

Vote it up
17
Tetszett?Szavazzon rá!