Tréfát űz önmagából

Tíz kérdés a sokoldalú Sigourney Weavernek

Kapcsolódó cikkek

 

Sigourney Weaver is a movie star, but she still answers her own door on Halloween. Not long ago, when the 60-year-old icon greeted trick-or-treaters, she was met with a family dressed as the cast of Ghostbusters, the now legendary 1984 comedy in which she costarred. “The father was a big ghostbuster, and the son was one of the ghosts,” she says. “And the mother was dressed as me.” Did they recognize her? Maybe the adults did, but the kids: no way. To them, she says, laughing, “I’m just this woman in her little suit opening the door.”

Weaver is pretty unfussy when it comes to fame. From science fiction (the Alien franchise, Avatar) to silliness (Galaxy Quest), biopics (Dian Fossey in Gorillas in the Mist) to animated fare (she voiced the spaceship’s computer in WALL-E), she’s had a career that straddles genres and seems built on taking herself lightly. In her new comedy, You Again, she’s part of an ensemble that includes Kristen Bell and Jamie Lee Curtis. Her role as a haughty hotelier who has used the taunting she received in high school to galvanize her career was another chance for Weaver to poke fun at herself.

Self-mockery has been a lifelong survival mechanism, one that she adopted as a child, when an early growth spurt put her at five-foot-ten by age 11—far taller and gawkier than her classmates and even some of her teachers. But the adult Weaver has a serious side too. She is an avid environmental advocate and a huge booster of New York State, where she lives and grew up and which she considers the best place on earth. Whether using her star power to do good or downplaying it to hand out candy, Weaver seems supremely at home in her skin—gawky no more.

Reader’s Digest: Your new film, You Again, is a comedy, but one with some real emotional underpinnings.
Sigourney Weaver: Everyone who hears the plot has said, “Gosh, that happened to me. I was a loser.” Everyone has these terrible nightmare stories. People laugh because they can relate to the situation.

RD: You’ve said that when you were young, you were awkward.
SW: I can totally relate to my character because I was such a dork in school. And that’s how I survived. I made fun of myself before everybody else could, so I always got the comic crowns: Freshman Fink, Sophomore Fairy, Junior Birdman. I got all three of them! I was the only one in the history of the school who did. They were sort of compliments, but not.

RD: Were you bullied?
SW: No, but I remember I’d be so enthusiastic that sometimes it would get misinterpreted. I’m a natural golden retriever at heart. I’m fine with that now, but there was a period when I tried to keep from jumping up on people. I had to make myself sit.

RD: What a wonderful flaw.
SW: In Hollywood, though, I can’t be as friendly as I feel. I used to be terribly shy, so I was either shy or over the top, and I always had a difficult time. Now I really don’t care.

RD: You went to the Yale School of Drama. What was that like?
SW: That’s where I felt bullied. There were 18 of us in my class. After a year, ten were gone, and the rest of us were put on probation. Having arrived at Yale feeling I could do anything, I was told I had no talent and should leave. I went to the school psychiatrist, but I had to pay after five sessions and didn’t feel like I could ask my parents to pay more money to send me to a school that didn’t want me. So I just sort of had a quiet nervous breakdown. But if the school had been more encouraging, I don’t know if I would have stayed in acting. When they told me I couldn’t be an actor, then I had to be a successful actor.

RD: Have you ever run into any of those drama teachers and had the chance to unburden yourself, as you do in You Again?
SW: The two main culprits are dead. I did used to fantasize about them living in unheated basements and in tattered, stained bathrobes, eating cat food.

RD: Any vices or guilty pleasures?
SW: Besides wishing those teachers were eating cat food? That was my guilty pleasure. Here’s a vice: I say yes to too many things. I wish I had the guilty pleasure of saying no. My next goal is to try to do less, but more fully.

RD: For so long, the iconic image of you was Alien’s Ellen Ripley, who fought monsters in her underwear. Now, after Avatar, you’re also known as an animated scientist with blue skin. What’s it like to be known as the sci-fi queen?
SW: People think of me as having done a lot of science fiction, but I’ve really done only about five films.

RD: Like the scientist you played in Avatar, you’re an outspoken advocate for the natural world.
SW: Yes, especially after my work as Dian Fossey. I became very sensitive to human blindness to the rights of other species. What’s happening to the Gulf of Mexico—I’m terribly concerned. It is heartbreaking.

RD: Do you have a favorite book?
SW: I do love D.V. by Diana Vreeland. That generation of women—if something terrible happened, they didn’t rush to Netflix and get a big thing of Häagen-Dazs. They got dressed up and went out to El Morocco and danced their little feet off. I admire that so much. It is so American. Things are terribly difficult now for so many people, and yet I look back at my parents, who lived through two world wars, and I go, Geez. We have it in us to tough this out.

Sigourney Weaver filmsztár, halloweenkor mégis ő maga nyit ajtót. Nemrég, amikor a 60 éves legenda üdvözölte a hozzá édességért becsöngetőket, a Szellemirtók című, 1984-ben készült és azóta világhírű filmvígjáték szereplőinek öltözött családdal találta magát szemközt. A film egyik szerepét ő játszotta. – Az apa az egyik nagy szellemirtónak öltözött, a fia az egyik szellem volt – mondja. – Az anya pedig olyan öltözéket viselt, mint én a szerepben. – Vajon felismerték? A felnőttek talán igen, de a gyerekek biztosan nem. Mint nevetve mondja: – Nekik én csak egy nő vagyok, aki ajtót nyit.

Weaver nem törődik túl sokat a hírnévvel. Pályafutása során mindig könnyedén lépett át egyik műfajból a másikba, játszott science fictionben (az Alien-sorozatban és az Avatarban), paródiában (Galaktikus küldetés), természetvédő moziban (ő játszotta a Gorillák a ködben címűben Dian Fossey szerepét) és animációs filmben is (a WALL-E című film űrhajójának számítógépe az ő hangján szólalt meg). A novemberben a magyar mozikba kerülő Már megint te?! című új vígjátékban együtt játszik Kristen Bell-lel és Jamie Lee Curtisszel is. Fennhéjázó szállodatulajdonost alakít, aki a középiskolában elszenvedett gúnyolódást továbbadva pezsdíti fel a karrierjét – egy újabb szereplehetőség, hogy tréfát űzzön önmagából.

Az önirónia volt egész életében a túlélési technikája, miután tizenegy évesen hirtelen 177 centis, esetlen bakfissá nőtt, azaz jóval magasabb volt az osztálytársainál, de némelyik tanáránál is. A felnőtt Weavernek azonban van egy komoly oldala is. Elkötelezett környezetvédő és New York állam buzgó támogatója, itt nőtt fel, itt él most is, és a legjobb helynek tartja a világon. Akár a sztárságát veti latba valamely nemes cél érdekében, akár édességet ad a hozzá becsöngetőknek, a jelek szerint egyformán jól érzi magát a bőrében.

Reader’s Digest: Új filmje, a Már megint te?! vígjáték, de olyan, amelyben valódi érzelmek is megnyilvánulnak.
Sigourney Weaver: Aki megtudja, miről szól a film, mind azt mondja: „Te jó ég, velem is ez történt. Én is lúzer voltam.” Az emberek nevetnek, mert viszonyulni tudnak a helyzethez.

RD: Azt mondta, hogy fiatalkorában félszeg volt.
SW: Teljesen azonosulni tudok a figurával, mert az iskolában én is ilyen fura madár voltam. Így sikerült átvészelnem. Nevetségessé tettem magam, még mielőtt bárki más megtehette volna, ezért aztán elsőtől harmadikig mindig én nyertem el az évfolyam mókamestere címet.

RD: Megfélemlítették a diáktársai?
SW: Nem, de emlékszem, annyira lelkesen játszottam a szerepemet, hogy időnként félreértették. A lelkem mélyén olyan vagyok, mint egy golden retriever. Ma már nem gond, de volt egy olyan időszak, amikor nehezemre esett nem nekirontani az embereknek. Fékeznem kellett magam.

RD: Milyen különös!
SW: Hollywoodban azért nem tudok olyan barátságos lenni, amilyen szeretnék. Azelőtt szörnyen félénk voltam, tehát vagy félénk voltam, vagy épp az ellenkezője, ezért mindig nehéz volt. Ma már ez tényleg nem gond.

RD: A Yale drámaiskolájába járt.
SW: Ott valóban úgy éreztem, hogy megfélemlítenek. 18-an voltunk az osztályban. Egy év alatt tízen hagyták ott, és minket, akik maradtunk, próbaidőre bocsátottak. Nekem azt mondták, tehetségtelen vagyok, és akár abba is hagyhatom. Elmentem az iskola pszichiáteréhez, de öt alkalom után fizetnem kellett, és nem akartam több pénzt kérni a szüleimtől arra az iskolára, ahonnan ki akartak rúgni. Így aztán csöndes idegösszeomlásom lett. De azt nem tudom, vajon kitartottam volna a színészet mellett, ha az iskola támogatóbb. Mivel azt mondták, hogy nem lehet belőlem színész, sikeres színésszé kellett válnom.

RD: Összefutott bárkivel is az egykori drámatanárok közül, tudott-e törleszteni nekik, mint ahogyan a Már megint te?! szerepében teszi?
SW: A két fő vétkes már halott. Régebben arról fantáziáltam, hogy egy fűtetlen alagsorban laknak, és rongyos, foltos fürdőköpenyben macskakaját esznek.

RD: A káröröm mellett mi a rossz szokása?
SW: Azonkívül, hogy azt kívántam, éljenek azok a tanárok macskakaján? Az a rossz szokásom, hogy túl sok mindenre mondok igent. Szeretném, ha tudnék nemet mondani.

RD: Sokáig az Alien-sorozat Ellen Ripley hadnagy szerepéről volt közismert, aki fehérneműben harcolt a szörnyetegekkel. Most, az Avatar után lelkes tudósként is ismerik, akinek kék a bőre. Milyen érzés a sci-fi királynőjeként népszerűnek lenni?
SW: Az emberek úgy gondolnak rám, mint aki rengeteg science fictionben szerepelt, pedig csak körülbelül öt filmben vettem részt.

RD: Az Avatarban játszott tudóshoz hasonlóan az életben a természet elkötelezett támogatója.
SW: Igen, főleg amióta eljátszottam Dian Fossey szerepét. Nagyon bánt a más fajok jogait semmibe vevő emberi magatartás. Rendkívül aggaszt, ami a Mexikói-öbölben történik. Szívfájdító.

RD: Van kedvenc könyve?
SW: Nagyon szeretem [a hatvanas évek divatguruja] Diana Vreeland D. V. című könyvét. A nőknek az a generációja, ha valami szörnyűség történt, nem a tévé- vagy filmnézéshez menekült, nem tömte magába a fagylaltot, hanem felöltözött, elment az El Morocco night-clubba, és kitáncolta magából a bajokat. Ezt én nagyra tartom. Annyira jellegzetesen amerikai. Most sokan kerültek rémesen nehéz helyzetbe, nekem mégis a szüleim jutnak eszembe, akik két világháborút éltek át, és elámulok rajtuk. Biztosan bennünk van a kibekkelés képessége. 

Vote it up
179
Tetszett?Szavazzon rá!