Tudni illik, hogy mi illik

Hogy elsajátítsák a helyes viselkedés szabályait, elvittem a gyerekeimet egy elegáns étterembe. Tanulságos volt

Kapcsolódó cikkek


Manners are what separate us from the animals. That and, of course, credit cards. Growing up, my parents made it clear to my siblings and me that we were to treat other people with kindness and civility and that if we didn’t, we were going to get it. To this day my mother threatens to contact the parents of telemarketers who disturb her during dinner.

As an adult, I have come to see that there is a right and a wrong way to do everything. Loosely defined, the right way to do things is how I do them myself. For instance, it is just not civilized to hover over someone’s table in a busy coffee shop, eyeing her half-finished chai tea until she finally lets you have her seat. The well-bred thing to do is to stand quietly at a discreet distance until the table is vacated and then elbow out of your way anyone who tries to get there first.

I have to admit that knowing all the finer points of etiquette is not always easy. I recall coming home once from an elegant dinner party with an adorable little dog statue that I’d found placed by my plate as a take-home party favour. A telephone call the next morning asked if I’d please return my hostess’s antique knife rest.

Easy or not, etiquette is important. There’s a reason for doing things the way we do them – we just have no idea what it is. I was trying to explain this the other night to my children – Matt, 15, and Becky, 11 – who, I’m ashamed to say, have been allowed to develop less-than-perfect manners, especially at the table. At this particular family dinner, I caught Matt buttering his baked potato with his finger. I had to interrupt my cell phone call to tell him off. It occurred to me at that moment that perhaps all of us could use a little brushing up on our manners.

I blame our sorry habits on the busy, stressful world we live in. It was easy for my mother to teach us manners – all she had to do was raise five children. I, on the other hand, find it’s hard to insist on using the correct fork when we’re eating out of Styrofoam containers. A formal dinner at our house means that we watch the arts channel instead of cartoons when we eat.

First, I consulted my aged etiquette books to see what we’re actually supposed to be doing. One was written by a woman who taught table etiquette to diplomats and heads of state, which just goes to prove none of them know how to behave properly either.

Another cautioned me against the lax practice of substituting teaspoons when I should be using sorbet spoons. I can honestly say I have never done that. One expert assured me that if I regularly take my children to the opera, the ballet and art galleries, I will never have to worry about their manners. It’s true. They’ll go live with the neighbours.

A jó modor különböztet meg minket az állattól. Na és persze a bankkártya. Kiskorunkban a szüleink elmagyarázták nekem és a testvéreimnek, hogy másokkal kedvesen és civilizáltan kell viselkedni, mert ha nem, megnézhetjük magunkat. Édesanyám a mai napig azzal fenyegeti a vacsora közben rátörő telefonos vigéceket, hogy majd megmondja a szüleiknek, mit művelnek.

Felnőttként én is beláttam, hogy mindent lehet jól és rosszul csinálni. Általában véve az a jó, ahogy én csinálom. Például neveletlenség egy kávézóban lecövekelni valakinek az asztala mellett, és addig bámulni a csészéjébe, amíg az illető otthagy csapot-papot és át nem engedi nekünk a helyét. A jól nevelt ember illő távolságban megáll, nyugodtan kivárja, amíg egy asztal szabad nem lesz, azután mindenki mást félrelökdösve elsőként ér oda.

El kell ismernem, hogy nem mindig könnyű eligazodni az etikett finom részleteiben. Egyszer egy elegáns vacsoraestélyről hazahoztam egy bűbájos kutyaszobrocskát, amelyet a tányérom mellé készitettek ki mint a vendégeknek szóló apró figyelmességet. Másnap reggel telefonon kértek meg, hogy legyek szíves visszaszolgáltatni a háziasszony antik késtartóját.

Akár könnyű, akár nehéz, az etikett nagyon fontos. Megvan az oka annak, hogy miért kell a dolgokat egy bizonyos módon csinálni – csak fogalmunk sincs róla, hogy mi az. Egy este épp ezt próbáltam elmagyarázni a gyerekeimnek – a 15 éves Mattnek és a 11 éves Beckynek –, akik szégyenszemre nem a legjobban neveltek, különösen, ami az asztalnál való viselkedést illeti. Ennél a bizonyos vacsoránál azon kaptam Mattet, hogy az ujjával ken vajat a héjában sült burgonyára. Félbe kellett szakítanom a mobiltelefonálást, hogy leszidhassam. Ekkor ébredtem rá, hogy valamennyiünkre ráférne egy kis illemtani továbbképzés.

Viselkedési hiányosságaink a rohanó, feszültséggel teli életünknek tudhatók be. Könnyű volt anyánknak jó modorra okítani minket – hiszen nem volt egyéb dolga, mint öt gyereket fölnevelni. Én viszont hogyan taníthatnám meg a porontyaimat a kés-villa helyes használatára, amikor műanyag dobozokból esszük a vacsorát? Az ünnepi ebéd nálunk annyit jelent, hogy étkezés közben a rajzfilmekről átkapcsolunk egy művészeti csatornára.

Először a régi illemtankönyveimben néztem utána a teendőknek. Az egyiknek a szerzője egy olyan hölgy, aki diplomatáknak, államfőknek tanítja az asztalnál való viselkedés fortélyait. Amiből kiderül, hogy még ők sem elég jól neveltek.

Egy másik könyv írója óva intett attól, hogy a teáskanalat összetévesszem a desszertessel. Becsületszavamra, ez a veszély még sohasem fenyegetett. Egy harmadik szakértő arról biztosított, hogy ha rendszeresen viszem a gyerekeimet operába, balettelőadásra és képtárba, soha nem lesz gondom a viselkedésükkel. Ez igaz. Mert átköltöznek a szomszédba.

Az ünnepi ebéd nálunk annyit jelent,
hogy étkezés közben a rajzfilmekről átkapcsolunk
egy művészeti csatornára

Times and manners have changed even if the books on my shelves haven’t. I decided, though, that the idea of having a formal dinner as a setting for table-manners instruction still made sense. I’d show my children that all serviettes do not come from a roll on the counter and that “finger food” is not a term synonymous with “anything on your plate.” I would introduce Matt and Becky to elegant food, properly chosen cutlery and cloth napkins. Of course, this would require some preparatory work on my part. I had to find a restaurant I could afford.

After rooting through the restaurant reviews, I chose boot camp for etiquette-the fanciest French restaurant in town. The children were immediately responsive. “Why do we have to go to a fancy restaurant?” they whined.

“Because you’ve got terrible table manners.”

“Then shouldn’t you leave us home?”

When I broke it to Matt that he would have to put on some nice clothes, he was appalled.

“What...you mean, like, clean?” (No, I meant a jacket and tie.)

Becky groused. “Will they have burgers and fries?”

“They’ll have nice food. French food,” I answered brightly.

Matt suggested we bring the etiquette book in case there was something I didn’t know. “We do not read at the table,” I said grandly. The lesson had begun.

The restaurant was amazing. Not a plastic tray or all-you-can-eat dessert bar in sight. A distinguished-looking waiter with an elegant accent presented our menus. Becky, whose idea of great dining is to graze the free-sample aisle at Costco, immediately had questions. “How can they charge this much for food?” She complained audibly that for $14.50 you should get the whole frog, not just the legs. I informed her that, when at table, we do not comment loudly on the price of the meal.

When our waiter returned for our order, she piped up: “I’ll have the $33 piece of beef.”

I suggested, with restraint, that this was not a proper way to order.

She tried again. “I’ll have the $33 piece of beef, please.”

Our waiter smiled charmingly. “Would the young lady care to have fries with that?”

I didn’t care what this was costing. I loved him.

Matt deftly ordered bisque to start, followed by lobster pâté served over sweet-pea wafers with a compote of seasonable vegetables. “I watch the Food Network, Mom.”

This was very impressive, especially when I recall, as a teenager, my sending vichyssoise back to the restaurant kitchen because it was cold.

While we waited for our meal, I outlined the importance of making pleasant dinner conversation. “Let’s talk about something we’re all interested in.”

Silence. Then Matt remembered he had a new video game involving dead rodents. I suggested we discuss it another time.

Our meal arrived and I launched into my demonstration. “We tear the bread into pieces. We hold our glass by the bowl, not the stem. When Becky snorts water through her nose, we do not laugh. This encourages her to do it again.”

I was starting to feel like Queen Victoria.

Our waiter was like the perfect lover – present and completely attentive when I wanted him and off somewhere else when I didn’t. He conversed cordially with Matt on the subjects of crème-caramel preparation and the dead-rodent game. He whisked Becky’s entrée away to remove the offending Provençale from the beef Provençale. It reminded me of what my father used to say about manners: “Real class is making other people feel like they have it.”

Etiquette-wise, we did pretty well. Food did end up in our laps, and a dinner knife got used instead of a butter knife, but our waiter just smiled and assisted, and made us feel downright correct.

In the end, neither my children nor I came home from our dinner out with the kind of high-toned polish required by my etiquette books. But I think we learned what good manners, the best of manners, are all about. Etiquette is not simply knowing what’s acceptable. It’s about being accepting.

Változnak az idők és a szokások, még ha erről a könyveim nem vesznek is tudomást. Ennek ellenére elhatároztam, hogy az illendő viselkedés szabályainak elsajátítására kitűnő alkalom lenne egy elegáns vacsora. Akkor a gyerekeim is láthatnák, hogy a szalvétát nemcsak a konyhapult fölötti rolniról lehet letépni, és hogy a „kézbe vehető” nem vonatkozik a tányér egész tartalmára. Bevezethetném Mattet és Beckyt a választékos ízléssel megterített asztalok, a megfelelő evőeszközök és az ínyenceknek való ételek birodalmába. Természetesen ehhez meg kell tennem bizonyos előkészületeket. Találnom kell egy olyan éttermet, amelyet megengedhetek magamnak.

Az éttermi kalauzokat átlapozva, városunk legfölkapottabb francia éttermét választottam ki az etikett-edzőtábor helyszínéül. A gyerekek azonnal fúrni kezdték az ötletet: – Miért kell egy ilyen puccos helyre mennünk? – zúgolódtak.

– Mert egyszerűen nem tudtok illedelmesen viselkedni az asztalnál.

– Akkor az a legjobb, ha itthon hagysz minket!

Amikor ráripakodtam Mattre, hogy rendesen öltözzön fel, meghökkent.

– Azt akarod, hogy tisztát vegyek föl? (Nem, azt akartam, hogy zakót és nyakkendőt viseljen.)

Becky nyafogni kezdett: – Lehet ott hamburgert és sült krumplit kapni?

– Nagyon jól főznek. Francia konyha – feleltem lelkesen.

Matt javasolta, hogy vigyük magunkkal az illemtankönyvet, hátha nem tudunk valamit. – Az asztalnál nem illik olvasni – közöltem fensőbbségesen. A lecke elkezdődött.

Az étterem lenyűgöző volt. Egyetlen műanyag tányért vagy önkiszolgáló édességpultot se lehetett látni. Elegáns megjelenésű, választékosan beszélő pincér hozta az étlapot. Becky, akinek az jelenti a szuperkosztot, amit a bevásárlóközpontokban ingyen osztogatnak, azonnal kérdezgetni kezdett: – Hogy kérhetnek el ennyit egy kajáért? – méltatlankodott hangosan, és kijelentette, hogy 14 és fél dollárért igazán odaadhatnák az egész békát, nem csak a combjait. Felvilágosítottam, hogy az asztalnál nem illik hangos megjegyzéseket tenni az árakra.

Amikor a pincér visszajött, hogy fölvegye a rendelést, a lányom rázendített: – Én eszem egy 33 dolláros marhasültet.

Visszafogottan figyelmeztettem, hogy nem így szokás rendelni.

Becky helyesbített: – Kérek szépen egy 33 dolláros marhasültet.

Pincérünk elbűvölően mosolygott. – Óhajt hozzá sült burgonyát az ifjú hölgy?

Nem bántam, bármekkora lesz is a számla, megérte.

Matt meglepő magabiztossággal rákkrémlevest rendelt, azután meg homárpástétomot zöldborsóalapon, vegyes zöldségkörettel. – Tudod, anya, szoktam nézni a Receptklubot.

Ez mély benyomást tett rám, különösen, mert eszembe jutott, hogy tinédzserként egyszer visszaküldtem az étteremben a gyümölcslevest, hogy melegítsék meg.

Amíg az ételre vártunk, kifejtettem, hogy a kellemes társalgás elengedhetetlen része az étkezéseknek. – Beszélgessünk egy olyan témáról, amely valamennyiünket érdekel – javasoltam.

Csönd. Aztán Matt fölvetette, hogy kapott egy új videojátékot, amelyben döglött patkányok szerepelnek. Ezt talán majd egy másik alkalommal vitassuk meg, mondtam erre.

Fölszolgálták az ételt, és én megkezdtem a szemléltető oktatást. – A kenyeret kézzel törjük. A poharat fönt fogjuk meg, és nem a talpánál. Ha Becky hangosan szürcsöli a vizet, nem nevetünk rajta. Még véletlenül se hihesse azt, hogy ez mulatságos.

Kezdtem úgy érezni magam, mint Viktória királynő.

Pincérünk – akár egy tökéletes szerető – nagyon figyelmesen viselkedett, de csak akkor lépett színre, ha szükségünk volt rá. Kedvesen elbeszélgetett Mattel a karamellkrém készítéséről és a döglött patkányos játékról. Villámgyorsan elemelte Becky elől a provence-i marhasültet, hogy nyomtalanul eltüntessék róla a provence-i mártást, ami nem ízlett. Apám mondása jutott róla eszembe: „Az igazi úriember társaságában mások is annak érzik magukat.”


Ami az etikettet illeti, egész jól vizsgáztunk. Igaz, leettük a ruhánkat, és a halkés helyett vajkést használtunk, de pincérünk mindehhez mosolyogva asszisztált, amitől tökéletesen helyénvalónak tűnt a viselkedésünk.

Hazatérve sem éreztük azt az emelkedett eleganciát magunkban, amelyet az illemtankönyvek előírnak. Viszont azt hiszem, megtanultuk, hogy mi az igazi jó modor. Az etikett nem csupán azt jelenti, hogy tudjuk, miként kell elfogadhatóan viselkedni, hanem azt is, hogy el tudjuk fogadni mások viselkedését.

Vote it up
Tetszett?Szavazzon rá!