Ufó a kertünkben

Bevallom, akkor és ott én is elhittem, hogy kicsi zöld lények látogattak meg minket, és a virágágyásból riogatnak

Kapcsolódó cikkek

Ritkán láttam úgy örülni a gyerekeimet, mint 1992-ben, amikor megjött amerikai keresztapámtól életünk legelső zenélő karácsonyi képeslapja.

Rongyosra fogdosták és nyitogatták, majd mire maga a lap recycling állapotba került, maradt a „muzsikás”, amint Gergő fiam találóan elnevezte.

És ez volt az, ami megkeserítette a hétköznapjainkat. A muzsikás orvul támadott, nem kímélve az idegeinket, mert az aprócska gombelemmel működő kütyü (made in China) elpusztíthatatlannak bizonyult. Attól függően, hogy az ötéves Réka vagy két évvel kisebb Gergő öccse hova dugta, váratlanul megszólalt. Hol az ágyneműtartóban, hol az apjuk cipőjében, hol Csenge húguk pelenkájában harsant fel vadul, igaz, akkor nagy dolgok voltak készülőben…

Nem kis megkönnyebbülés fogadta tehát a család részéről a bejelentést, miszerint elveszett a muzsikás. Férjem kérdő pillantására csak a vállamat vonogattam, én meg azt hittem, ő volt.

Nem firtattuk tovább a dolgokat, mert akkoriban tört ki nálunk az ufóláz. Nagycsoportos Rékám „űrkorszakát” élte, minden jöhetett, ami űrlényes, repülő csészealjos vagy kis zöldes. Délutánonként öccsével attraktív bemutatókat tartottak a kertben nagyanyám porcelánkészletéből, legszebben az aranyszélű Zsolnay repült.

Ám ahogy leszállt az éj, a nappal oly bátor csészealjröptetők gyáva nyuszivá változtak.

Úgy gondoltam, a problémát (jó Vekerdy Tamás után szabadon) tudományos oldaláról közelítem meg.

Szép nyári este volt, és én mesét költöttem a jóságos kis zöldekről, akik nesztelenül leereszkedve űrhajóikról éjjelenként vizsgálandó mintákat gyűjtenek virágokból, gyümölcsökből és gombákból. Egész helyre kis mese kerekedett, hatása frenetikus volt. Gergő simán szemberöhögött, a kicsi békésen elaludt, míg Réka sikítva bemenekült az apja mellé az ágyba. Beláttam, hogy a tudományos út nem mindig járható, és félórás kitartó vigasztalás után álomba ringattam a kis ufológust.

Legszebben az aranyszélű Zsolnay repült...Békés nyári éjszaka volt, a csendet csak egy-egy inszomniában szenvedő kutya végtelenített híradója zavarta meg. Aztán valamikor éjfél után Réka eleven bombaként és vacogó fogakkal csapódott közénk, azt suttogva, hogy itt vannak, megjöttek a kis zöldek a kertünkbe, ő már hallja is, amint különös hangon beszélgetnek. Hallga csak!

Marhaság, közölte férjem morcosan, és halált megvető bátorsággal indult kifelé, jobbján és balján egy rettegő feleséget, illetve leánygyermeket vonszolva, míg Gergő nyűgösen ballagott utánunk.

És tényleg, a nyitott ajtóban állva egy földöntúli, csiszorgó hang hallatszott a kedvenc árnyékliliomom (Hosta) széles levelei alól, és emelgette bőszen a hajhagymáimat.

Bevallom, akkor és ott elhittem.

Csak álltunk ott, Gergő álmosan nekem dőlt, gyermekeim apja szentségelt, Réka közölte, hogy mindjárt bepisil, én meg csak nagyon féltem. Csak Berta kutyánk állt a helyzet magaslatán. A németjuhászok halált megvető bátorságával odacsörtetett, egyet szimatolt, kettőt vakkantott, és már le is nyelte. Na, nem a kis zöldet, hanem a muzsikást, ami tavasz óta itt hányódhatott a kertben, és a párás nyári éjszakán aktiválta magát. Így történt.

Ködös őszi alkonyokon, mikor Berta merengve fekszik a küszöbünkön és halkan horkol, a férjem esküszik rá, hogy a Jingle Bells elhaló dallamát hallja.

Vote it up
264
Tetszett?Szavazzon rá!