Uluru, a nap szentélye

A fantasztikus ausztrál szikla a bűvkörébe von minden turistát, ami nem is csoda, hiszen látványa az ősi időket idézi

Kapcsolódó cikkek

Sötétben haladunk az Uluru felé. Még a hajnal első sugarai sem világítanak be a sivatagot átszelő furgon ablakán, ám egyszer csak elém tárul a hatalmas fekete sziklatömb. Nehéz megítélni, messzire van-e vagy már közel, mert jellegtelen, teljesen sík vidéken haladunk, de valamiféle erőt máris lehet érezni.

Zavar az a sok minden, amit előzetesen könyvekben, útleírásokban olvastam, fényképen és filmen láttam erről a helyről. Szeretném mindezt kitörölni az emlékezetemből, hogy úgy közeledhessek feléje, mintha én lennék az első ember, aki megpillantja, hitetlenkedve botladozik oda hozzá, s mire a vörös napkorong felbukkan a szemhatáron, majd lassanként egyre nagyobbra nő, ámulatomban térdre rogyhassak előtte.

Aztán amikor meglátom, ez a zavar egy csapásra szertefoszlik. Ellenállhatatlanul vonz a sötét tömbből áradó tiszta, egyszerű erő. Mivel váratlanul lep meg, és úgy ránt magával, mint a mágnes, hiszek benne.

Ahogy közeledek, egyre csak nyújtogatom-tekergetem a nyakam, hogy a lehető legtöbbet lássak belőle, s eközben kénytelen vagyok nyugtázni, hogy furgonok és buszok tucatjai, valamint gyalogosok százai mellett haladunk el. Farmerban és meleg dzsekiben jönnek, forró kávét kortyolgatnak. Vannak, akik toporognak, mások a fényképezőgépüket állítják be. Kénytelen vagyok osztozni velük az Uluru látványában.

A furgon leparkol, kiszállok, igyekszem nem gondolni a kengurukról és dingókról addig folytatott kis eszmecserére. Kizárólag a sziklára, az Ulurura akarom összpontosítani minden figyelmemet.

Megállok a sziklától nem egészen egy kilométernyire elhelyezett korlátnál, amelynél tovább nem mehetnek a látogatók. A szikla tömbje rozsdavörösen emelkedik ki a háttérből, az ég sötét szürkéskékjéből. Előtte mélyzöld foltokban növényzet, ami meglep, mert valahogy úgy képzeltem, hogy a szikla kopáran magasodik a szemhatár fölé a végeláthatatlanul vöröslő sivatag közepén.

Jó fél órán át figyelem, miközben a hátam mögött a napkorong lassanként emelkedve távolodik a földtől. A szikla egyre élénkebb, tüzesebb vörös, már látni az árkokat és dudorokat, a sötétlő repedéseket, ahol az esővíz elvezetődik, meg a szél, a víz és az idő vájta mély barázdákat.

Az ég sötétkékje barackszínűre halványul. Az előtérben lévő bokrok és fák ezüstös zöld árnyalatot kapnak, a szikla vöröse élénkebb lesz, az oldalán a dudorok feketéllenek, mint a barlangnyílások. Ahogy az ég világosodik, a szikla felszíne egyre ragyogóbb lesz, egyre több vájat és mélyedés tűnik elő.

Mintha a belsejéből ontaná kifelé a sugarait, akár egy óriási lüktető, lélegző, izzó zsarátnok

Aztán mintegy varázsütésre a bokrok és fák ágai közül madárdal csendül fel, a napfény életre kelti az Ulurut, mintha a belsejéből ontaná kifelé a sugarait, akár egy óriási lüktető, lélegző, izzó zsarátnok. Semmi máshoz nem hasonlítható látvány, és egyszerűen nincsenek rá szavak, melyekkel le lehetne írni. Megelevenedik, saját belső energia táplálja. Lüktet. Mindent magába gyűjt. Fénylő vörösen pulzál, energiát áramoltat ki magából. A föld mélye, a kövek és a föld alatti gyökerek mind életre kelnek tőle.

Azok a napszentélyek jutnak eszembe, melyeket a hajdanvolt civilizációk alkottak: Stonehenge, Teotihuacán, Machu Picchu, Szunion. Aztán arra gondolok, hogy ez a természet napszentélye, mely olyan felfoghatatlanul ősi időket idéz, hogy csak döbbent áhitattal lehet felnézni rá.

Aztán véget ér ez a pillanat. Az emberek elteszik a fényképezőgépüket, beszállnak a buszokba, néhány perc múlva elmennek.

Én maradok, hallgatom a madárdalt, nézem a sziklát. Egy napra elég ennyi misztikum. Letérdelek és felemelek egy maroknyi földet, a szilárd talaj egy darabját.

Miközben hagyom lassanként leperegni a tenyeremről, érzek valamiféle elektromos áramlást. Az ujjaim közt lepergő szemcsék pontosan ugyanolyanok, mint amelyek megolvadva ezt a sziklát megformálták. Azon töprengek: vajon azok a szemcsék valóban annyira különböznek annak a nagy kékeszöld kőnek a szemcséitől, melyen épp térdelek?

Peregnek, peregnek lefelé.

A poros kezemen átsurranó szemcsék életre kelnek a napfényben.

Uluru pirkadatkor

Vote it up
85
Tetszett?Szavazzon rá!