„Utálom a puszit!”

Egykor meggyógyította a felhorzsolt térdet és a sérült lelket. Manapság a gyerekek kábé annyira kedvelik, mint a spenótot

Itt a lefekvés ideje, a ház elcsöndesül. A kisbaba már alszik rácsos ágyacskájában. A szomszédos szobában fivére és nővére is bebújik az ágyba. A kislány és Hamupipőke babája úgy szeret aludni, ha a takaró és a lepedő kupacba gyűrve hever a lábuknál. Bátyja azonban álláig húzza a takarót, egyrészt a jóleső meleg miatt, másrészt hogy elrejthesse a szellemcsapdát, melyre villanyoltás után szüksége lesz.

Félresimítom a kislány arcából a haját, és gyöngéden megpuszilom. Szeme csukva, hüvelykujja a szájában, már csaknem alszik. Bátyja csöndesen fekszik, és az ágya melletti éjjeliszekrényen álló játék katonákat szemléli. Elmosolyodom, és lehajolok, hogy őt is megcsókoljam. De közeledésemet látva riadtan mered rám, majd a takaró alá bújik. Csak fojtott hangját hallom: – Ne adj puszit! – Ötéves kisfiam, aki kész megvédeni az egész világot a gonosz szellemektől és lidércektől, utálja a puszit.
 

Voltaképpen mi is a puszi? Egy csücsörítés, egy cuppanás, gyengéden összesimuló arcok, ajkak érintkezése. Léteznek hosszú, szenvedélyes csókok és udvarias, leheletnyi puszik. Némelyikre egész este izgatottan vár az ember, akad, amelyik meglepetésként hat. Én azonban az olyasfajta pusziról beszélek, mely olyan magától értetődő, akár a lélegzés: amikor a szülő megcsókolja gyermekét.

Volt idő, mikor a puszik csodákat műveltek. Begyógyították a felhorzsolt térdet és a sérült lelket, felmelengették a hideg ujjacskákat, vigasztalták a csüggedőt. Mostanában inkább tiltott dolognak számítanak, kerülendők, akár a spenót. Kisfiam menekül ölelésre tárt karom elől. Ha véletlenül sikerül megpuszilnom, felnyög, és oly fékevesztett dühvel törli le arcáról a nyomát, hogy az még Lady Macbethet is megszégyenítené.

 – Ne haragudj, elfelejtettem – fogadom az ajtóban, mikor hazaér az iskolából. – Egyébként, miért utálod annyira a puszit?

 – Mert gusztustalan – feleli sóhajtva, miközben lehúzza a cipzárt vadászbombázó-dzsekijén.

 – De miért gusztustalan? – makacskodom, és egyik karjáról lehúzom a kabátot.

 – Mert nyálas – vágja rá, lerángatja magáról a dzsekit, és elrohan a folyosón, faképnél hagy, kezemben a kabáttal és saját egykori gyerekpesztrám felötlő emlékével. A nevére már nem emlékszem, de legyen mondjuk Mrs. Down.

Úgy emlékszem, Mrs. Down idős volt és hajlott hátú, lehetett vagy harmincöt éves. Mielőtt a hölgy távozott volna, anyám minden áldott nap azt mondta: – És most adj Mrs. Downnak egy búcsúpuszit!

Ez a művelet meglehetősen rémes volt, ám a viszonzásul kapott csók egyszerűen kibírhatatlan. Valami nyálas és puha dörgölőzés. – Olyan puszit adsz, akár egy kutya – közöltem egyszer vele kertelés nélkül.
 

Vadászbombázóm megfürdött, s éppen a Superman-pizsamáját húzza fel. Eléje térdelek, fejére borítok egy törülközőt, és kezdem szárazra törülni a haját. – Danny – szólok hozzá, egyenesen a szemébe nézve –, adhatok neked egy puszit?

Olyan tekintettel méreget, mintha ütődött lennék. – Utálom a puszit.

 – Akkor is, ha én adom?

 – Igen.

 – De hát nem adhat neked a mamád hébe-hóba egy puszit?

Kezébe fogja az arcom, és olyan közel hajol hozzám, hogy arcunk szinte összeér. Kék szeme rezzenéstelen mered rám, és gyöngéden azt suttogja: – Csak akkor, ha vérzik valamim. – Majd hátralép, és elvigyorodik.

Ez a mi titkunk. És még mondják, hogy manapság nincsenek csodák!

Vote it up
232
Tetszett?Szavazzon rá!