Utazás a pokolba

A lengyel fiataloknak a négy hónapos vitorlástúra a Karib-tengerig maga volt a megvalósult álom. Aztán lecsapott rájuk a vihar

Megjelent: 2011. augusztus

Kapcsolódó cikkek

Hajnalodik az Atlanti-óceánon, 9-es erősségű szél fúj. A fekete, undok hullámok a vitorlás hajó korlátja fölé magasodnak, majd hangos morajlás és sistergés közepette hullanak vissza. A két magas árbocot megdönti a szél, a kötélzet pattanásig feszül a megerőltetéstől. Az egyetlen négyszögletű keresztvitorla is merev, akár a vas.

A kormányszerkezetnél Kuba Jeleński áll, ruháját csapdossa a szél, arcát csípi a sós víz, fázik, csuromvíz, fáradt és éhes, de mégis boldog. Kuba ugyanis 14 éves iskolásfiú, aki arra vállalkozott, hogy a viharban is biztonsággal elkormányozza a vitorlást.

Egy erősebb széllökésnek engedve a hajó megdől, és átküzdi magát egy hétméteres hullámon. – Fordulj szélirányba, hogy csökkentsd az erejét! – adja ki az utasítást Mieczysław Leśniak harmadtiszt. Kuba behajlított térddel egyensúlyoz a billegő fedélzeten, majd teker egyet a kormánykeréken.

Újabb mennydörgés, az egész hajó megrázkódik. Felnézve Kuba alig hisz a szemének. Az árboccsúcs vörös és zöld jelzőfényei szabadon csüngenek a zuhanó kábelek és keresztrudak összevisszaságában.

Eltört az árboc. A Fryderyk Chopin és a fedélzetén lévők szörnyű veszélybe kerültek.

Egy éven át szabad idejükben önkéntes munkát végző 650 fiatal jelentkező közül választották ki Kubát és a hajón utazó további 35 gyereket, hogy részt vehessenek az Atlanti-óceánon át a Karib-tengerig vezető négy hónapos hajóúton. A varsói székhelyű Úszó osztály Alapítvány azzal jutalmazza munkájukért a gyerekeket, hogy egy nagy vitorláson hajózhatnak a tengeren, miközben tovább folytatják iskolai tanulmányaikat.

A Fryderyk Chopin, fedélzetén az ifjú legénységgel, 2010 októberében indult útnak. Egy hetet töltöttek azzal, hogy megtanulják a vitorlázat minden csínját-bínját a lengyelországi Gdynia kikötőjében: mind a 198 kötelet meg kell találniuk még koromsötét éjszaka is az Atlanti-óceánon. A hét végére a gyerekek már úgy mászkáltak föl és le az árbocon, mint a gyakorlott matrózok. – Félelmetes, de nagyon izgalmas is, és mindannyian meg akar juk tanulni – mondta Kuba.

Ziemowit Barański, a 76 éves kapitányZiemowit Barański, a 76 éves, ősz szakállú hajóskapitány pontosan tudta, mit érezhetnek. Amikor annyi idős volt, mint Kuba, mindennél jobban vágyott arra, hogy tengerre szálljon, de az akkori politikai viszonyok közepette ilyesmiről szó sem lehetett. Ezért kémiatanár lett belőle. Amikor aztán Lengyelországban kezdtek szabadabb szelek fújni, visszatért gyerekkori álmához, megtanult vitorlázni, és egészen a kapitányi rangig küzdötte fel magát.

Részt vett az 55,5 méter hosszú, faburkolatú hajószalonnal büszkélkedő kétárbocos, a Fryderyk Chopin építésében is 1990-ben. Ez volt a vitorlás hajó tizenegyedik útja az Úszóosztály programban.

Mialatt átszelték a Balti-tengert, a tanárok is részt vállaltak a fedélzeti teendőkből, cserébe a három hajótiszt és a két fedélzetmester – mindnyájan fizetés nélküli önkéntesek – besegített a tanításba. A kapitány természetesen tengeri kalandokról mesélt. Barázdált arcában mélyen ülő, nyugodt kék szemével Barański a gyerekek számára szinte mesebeli figurának tűnt. Emellett nagyszerű példával járt elöl: magas kora ellenére is felmászott az árbocra.

– A tengeri utazásnak az a célja, hogy növelje az önbecsülést és a magabiztosságot azáltal, hogy az ember valami nála sokkal nagyobb erővel küzd meg – magyarázta a gyerekeknek. – Nem a tengeri hajózásra készít fel, hanem mindenkit a saját életére.

Útközben dán, norvég, majd angol kikötőkben álltak meg. A vihar két nappal az után csapott le rájuk, hogy kihajóztak Plymouthból. A tanórák egyre kimerítőbbé váltak, mert a hajó ide-oda bukdácsolt és hánykolódott, és mindenki tengeribetegséggel küszködött. Háborgó gyomrukat a gyerekek instant zselével és pudinggal próbálták lecsillapítani, miközben azon poénkodtak, hogy jobb valami olyat enni, ami felfelé is finom, nemcsak lefelé.

A hajó nyugat felé sodródott, már úgy 180 kilométerre délnyugatra járt a Scilly-szigetektől. Barański kapitány nem aggódott. A szél hamarosan irányt változtat, s akkor majd délnek fordulnak. De addig is, amennyire lehet, megkönnyíti a gyerekek dolgát. Bekapcsolta a mikrofont: – A rossz idő miatt ma nincs tanítás! – dörgött végig hangja a hajón.

Ám akkor felharsant a harmadtiszt kiáltása. – Oda az előárboc! Eltörött! – A kapitány a fedélzetre rohant. Rögtön tudta, hogy csak egy dolog számít: a gyerekeknek élve kell kikerülniük ebből a helyzetből.

Kuba JeleńskiFelszaladt a szeles hajóhídra, és Kubára meg a két őrszemre mutatott. – Menjetek le, most! – parancsolta.

– Utasítsa a gépészt, hogy indítsa be a hajómotort! – szólt oda aztán a harmadtisztnek. Potempski, az első tiszt jelent meg a fedélzeten, siettében még csak egyik karjával bújt be a kabátjába.

– Adjon le vészjelzést! – mondta neki Barański.

– És én mit csináljak? – kérdezte Maciej Ostrowski, a másodtiszt.

– Tartsa távol a gyerekeket a veszélytől! – felelte a kapitány.

A rádiófülkében Potempski automatikus vészjelzést adott le műholdon át az európai mentőközpontoknak és hajóknak.

Ezt segélykérő üzenet követte: „Fryderyk Chopin vitorlás hajó + törött előárboc + azonnali segítség szükséges” – írta. A borongós hajnali fényben Barański és tiszttársai felmérték a helyzetet. Döbbenetes mérvű kárt szenvedtek. A 10 méteres orrárboc, mely rendes körülmények között majdnem vízszintesen nyúlik a víz fölé, most felfelé és kifelé csavarodott. A 37 méter magas acél előárboc, rajta vízszintesen hat keresztrúd (ezekre feszítették ki a keresztvitorlákat), két helyen is meghajolva N betűt formált, és a hajó imbolygását követve ide-oda lengett. Időről időre amolyan faltörő kosként a hajótörzsnek csapódott.

Az árboc teteje a felső árbocmerevítő kötélről csüngött lefelé, a másik vége a főárbochoz volt rögzítve. Barański tisztán látta, hogy a főárboc már nem sokáig bírhat ennyi terhet.

Szörnyű veszély leselkedett rájuk. Ha a főárbocot lehúzza az előárboc súlya, mindkettő a fedélzetre zuhanhat. Az akár 9 méter hosszú, torpedó formájú keresztrudak átdöfhetik a fedélzetet, és eltalálhatnak bárkit, aki alatta tartózkodik. Ráadásul mind a kormányszerkezet, mind a parancsnoki híd, ahonnan a kapitány irányítja a hajót, közvetlenül a főárboc alatt helyezkedik el. Akárcsak a navigációs és a rádiófülke, melyeket csak vékony fémmennyezet véd. Valakit felküldhetne az árboc csúcsára, hogy elvágja a felső árbocmerevítő kötelet. Ez csökkentené a főárboc terhelését. De Barański elvetette ezt az ötletet, mert felért volna egy gyilkossággal.

A hajómotor hangos dübörgéssel beindult. A fedélzetmesterek ellenőrizték a hajó oldalára lógó huzalokat. A motor „lassú előremenetbe” kapcsolt, a megtépázott hajó elérte a legkisebb kormányozhatósági sebességet. Miközben a hajó erősen dülöngélt, minthogy nem voltak vitorlái, amelyek kiegyensúlyozták volna, a kapitány úgy irányította a szélben, hogy a lezuhanó kötélzet lehetőleg a tengerbe hulljon.

Kuba és a többi gyerek a fedélzet alatti kis étkezőbe zsúfolódva, az átjárókban guggolva vagy az emeletes ágyakon fülelt a fenti zajokra, és próbálta kitalálni, mi történik. – Vegyétek fel a legmelegebb ruhátokat, és készüljetek a menekülésre! – utasította őket az egyik tanár.

Egyesek iratokat és egy szelet csokoládét csúsztattak a belső zsebükbe. – A kapitány majd vigyáz ránk – mondogatták egymásnak, és ez a gondolat megnyugtatta őket. Abban reménykedtek, hogy ez nem jelenti a kaland végét, de azért biztos, ami biztos, emlékül ráfirkantották a nevüket egymás fehér pólóira. Az az öt, akinek gitárja volt, matrózdalokat és popszámokat kezdett pengetni. A többiek és a tanárok is beszálltak az éneklésbe.

– Nem kaptunk léket, vagyis nem süllyedünk – nyugtatta őket Ostrowski másodtiszt. – Nincs tűz. A hajómotor működik. Semmi ok az aggodalomra.

A hajótörzsnek csapódó vitorlázat hangja azonban nem sok jót ígért. Az ágyúlövésre emlékeztető robaj jelezte, hogy betört egy hajóablak. Kuba fülének ez úgy hangzott, mintha a hajót apránként darabokra zúznák.

Időközben a cornwalli Falmouth közelében egy hegyfokon a mentést koordináló központba befutott a vitorlás segélykérő üzenete. Haladéktalanul elrendelték a riadókészültséget, és az üzenetet továbbították a térségben tartózkodó többi hajónak.

A közelben levő bretagne-i vonóhálós halászhajó, a Bara An Aod bevonta a hálóit, és maximális sebességre kapcsolva a helyszínre indult. Hasonlóképp cselekedett a Nova Spero nevű cornwalli halászhajó, noha 9 órányira volt a bajba jutott vitorlástól. A New Yorkból Bremerhavenbe tartó MSC Nerissa konténerhajó megszakította az útját, egy görög tartályhajó, az Overseas Andromar pedig, amely úton volt Charlestonból Ijmuidenbe, megváltoztatta az útirányát. Az angol Királyi Légierő mentőhelikopterei egy ideig a sérült vitorlás fölött köröztek, majd leszálltak a 180 kilométerre lévő Scilly-szigeteken, hogy végső eshetőségként ott várakozzanak.

A hajó szorongatott helyzetéről szóló hírek továbbterjedtek. A Falmouthban élő lengyelek is felajánlották segítségüket. A helyszíntől távolabb lévő hajók is jelentkeztek, hogy segítenek.

Kuba édesanyja, Beata, aki két kisebb gyermekével otthon, a Varsó melletti Grodzisk Mazowieckiben a rádióból értesült a történtekről, döbbenten idézte fel, mit kérdezett tőle a fia, mielőtt elindult volna a hajóútra. – Mihez kezdesz, mama, ha én meghalok?

Felhívta a férjét, Tomaszt. – A kapitány minden tőle telhetőt megtesz a gyermekek biztonságáért – mondta neki. – Mi nem tehetünk mást, mint hogy megbízunk benne.

A viharos szélnek áldozatul esett a főárboc, az előárboc és az orrárboc

Hirtelen hatalmas csattanás, fülsértő fémes csikorgás hallatszott. A fedélzeten tartózkodók arra számítottak, hogy a hajó teljes vitorlázata és kötélzete recsegve-ropogva egyenesen a fejükre zuhan.

A főárboc felső harmada letört, és most a hozzá tartozó keresztrudakkal együtt veszélyesen himbálózott odafent a magasban, a navigációs és a rádiófülke fölött.

Minthogy az előárbocot már semmi sem tartotta, felső része lekonyult, úgy, hogy az árboc csúcsa már beleért a vízbe. Huzalok, kötelek és vitorladarabok himbálóztak mindenütt. – Motort leállítani! – üvöltötte a kapitány, mert nem akarta, hogy a huzalok rátekeredjenek a hajócsavarra.

A hajónak befellegzett – úszó roncscsá vált. Ekkor a tízméteres orrárboc, mely eddig ferde szögben kicsavarodva nyúlt ki a hajó elejéről, váratlanul a tengerbe zuhant, köteleket és huzalokat rántva magával. A legénység döbbenten figyelte, mi történik.

A fedélzetmesterek egyike egy 29 éves angoltanár volt, Adam Kantorysiński. Ugyanolyan jól ismerte a hajót, mint Barański, mert az édesapja egykor ennek a vitorlásnak volt a kapitánya. Rájött, hogy nagyon fontos rögzíteni a sérült vitorlázatot. Végrehajtása halálos veszélyt jelenthet ugyan, de ha nem teszik meg, a hajó elsüllyedhet.

A kapitány vonakodva beleegyezett, hogy Kantorysiński próbálja meg. Leśniakkal, a harmadtiszttel együtt Adam megvizsgálta az összegubancolódott huzalok sokaságát, és tervet készített. Óvatosan végigmásztak az előárbocon, majd egy kötéllel a kezükben kihajoltak a víz fölé. Amint a sérült vitorlázat nekicsapódott az árbocrúdnak, Adam elérkezettnek látta az időt, egy kötéllel előrehajolt, és villámgyorsan átbújtatta a kötél végét az árboccsúcshoz hegesztett létra egyik foka alatt. Szorosan lekötözte, és így nem tudott ismét a fedélzeten kívülre lendülni. A két tengerész az életveszélyes kuszaságban föl-le mászkálva végül 18 kötéllel tudta az árbocot rögzíteni.

Ezután Adam gyorsan felmászott a parancsnoki híd és a tatfedélzet fölött vízszintesen függő, hosszú acélpóznára, a tatárbocra, és további köteleket csomózott rá.

A hajó így egyre biztonságosabbá vált. De távol volt még a szárazföld.
 

A parton a mentésben részt vevő hatóságok ragaszkodtak hozzá, hogy a gyerekek hagyják el a hajót. Barański kapitány azonban ellenállt. „A gyerekek ott vannak a legnagyobb biztonságban, ahol most vannak” – rádiózta vissza ellentmondást nem tűrőn.

Az S. O. S. jelzésre reagáló hajók némelyike ekkorra már a vitorlás közelébe ért. Felbukkant a láthatáron a tartályhajó és a konténerhajó, és széloldali irányban helyezkedtek el, hogy így próbálják valamelyest védeni a Fryderyk Chopint az időjárás viszontagságaitól. De késő délután lett, mire megérkezett az a hajó, amely képes volt arra, hogy elvontassa a vitorlás roncsát.

A Nova Spero volt az, a cornwalli halászhajó. A hajó kapitánya, Shaun Edwards kötelet kért kölcsön a görög tartályhajótól, majd óvatosan megközelítette a Fryderyk Chopin sérült orrát, és átdobta a fedélzetre a kötelet. A lengyel fedélzetmesterek elkapták, a fedélzetre húzták, és alaposan rögzítették. Alkonyodott, mire a halászhajó Anglia felé vette az irányt, s a nyomában engedelmesen haladt a vitorlás.

A gyerekek Falmouth kikötőjébe érkeznek

Három további viszontagságos nap után, mialatt a háborgó tengeren hánykolódott, a Fryderyk Chopin végre befutott Falmouth kikötőjébe. – Kuba, drágám, hál’ istennek élsz! – kiáltotta boldogan Beata, Kuba édesanyja a fiú mobiltelefonjába.

A sorsukért aggódók frissen sült húsos tésztával kínálták a gyerekeket, mialatt a kikötő egyik mólójához szállították őket. A tengeri kaland véget ért. De a leckére, amit megtanultak – és a mély benyomásra, amit a kapitány és a bátor legénység tett rájuk –, még hosszú ideig emlékezni fognak. – Azt mondják, a mi kapitányunk a legjobb Lengyelországban – mondja Kuba –, de én azt hiszem, hogy nincs nála jobb az egész világon.

Vote it up
174
Tetszett?Szavazzon rá!