Válaszutak az életben

Rengeteg időt töltünk azzal, hogy eldöntsük, mihez is akarunk kezdeni az életben. Pedig olykor értelmetlen aggódni emiatt

Kapcsolódó cikkek

Az iskolából frissen kikerülve a pályaválasztás ijesztő feladatával kellett szembenéznem 1989-ben, mielőtt három hónap múlva elkezdődik az egyetem. Akkoriban Pakisztánban szűkösek voltak a lehetőségek: az ember vagy orvos, vagy mérnök lehetett, vagy az üzleti diploma megszerzése után belépett a cégek világába. A műszaki tudományok nem érdekeltek, maradt az orvostudomány és az üzlet. Nem tudtam dönteni.

Nagybátyám, családunk egyik tekintélyes tagja, azt javasolta, hogy tapasztalatszerzés céljából vállaljak gyakornokoskodást egy hónapra egy multinacionális vállalatnál, majd egy hónapra egy kórházban. Utána biztos könnyebben fogok tudni dönteni. Ez nagyszerű ötletnek tűnt.

Felvettek egy hónapra megfigyelői munkakörbe Karacsi egyik külföldi bankjába. Állandóan figyelemmel követtem a hirdetésszervezők és a marketingesek munkáját, és megéreztem valamit abból, hogyan működik a pénzügyi világ. Szerettem a profizmusukat, új barátokra tettem szert, és általánosságban véve nagyon élveztem a többnyire kényelmes munkakörülményeket.

Gyorsan eltelt az az egy hónap, s én kisvártatva megkezdtem új munkámat Karacsi egyik nagy kórházában. Gyökeresen más tapasztalat volt ez. A kórház intenzív közeg volt, a kórtermek nyüzsgése erős kontrasztban volt az intenzív részleg kísérteties csendjével. Az orvosok megállás nélkül rohantak.

A nap korán kezdődött (7-kor, szemben a banki 9 órával), rendszeresen rá kellett nézni a betegekre, figyelni kellett a vérvételeket, el kellett kísérni a csapatot a kórtermekbe, az intenzív részlegbe, mindenhová. Úgy tűnt, mindenkinek rengeteg a dolga, mindig volt mit tenni.

Sok beteget láttam, aki jobban lett és elhagyhatta a kórházat, de tanúja voltam egy 16 éves fiatal halálának is. A család fájdalmát nehezen tudtam kezelni.

És az éjszakai ügyeletek! Az ügyeleti szolgálat alapvetően 36 órás műszakot jelentett. Elképesztő volt, hogy az ember végigdolgozza a napot, az éjszakát, majd a másnapot is.

Elgondolkodtam a kétféle élményen. A bankban sokkal oldottabb volt a légkör, kedvezőbb volt a munkaidő beosztása, és jóval kevesebb a stressz. A kórházi munka tele volt izgalommal és kiszámíthatatlansággal, ugyanakkor keményen kellett tanulni és dolgozni. Úgy tűnt, a kettő közül az üzleti élet kerül ki győztesen.

A kórházban töltött hónapom vége felé egyszer egy különösen zaklatott éjszakai műszak után hazafelé autóztam. Előttem egy autóbusz haladt, a tetején főiskolás diákok ültek, kezükkel egy alacsony korlátba kapaszkodtak. Ahogy a sofőr ide-oda kanyargott a forgalomban, láttam, hogy a fiúk is erre-arra dőlnek.

Egyikük hirtelen lezuhant a busz hátuljáról. Arccal csapódott az aszfaltnak, majd megperdült, és elterült. Mozdulatlanul feküdt az úttest közepén, miközben a busz továbbhajtott.

Az előttem haladó busz tetejéről leesett fiú mozdulatlanul feküdt a földön. Senki nem állt meg segíteni. Most mit tegyek?

A közvetlenül a busz mögött haladó járművek fékeztek, hogy kikerüljék a fiút, de egyikük se állt meg. Átvillant rajtam, hogy ha meghalna, abból rendőrségi ügy és szükségtelen problémák kerekednének. Én is komoly késztetést éreztem arra, hogy továbbhaladjak, de az érzés, hogy meg kell állnom segíteni, erősebbnek bizonyult. Tudtam, hogy ha a fiúnak fejsérülése van és agyában vérzés lép fel, akkor percek alatt meghalhat. Haladéktalanul kórházba kellett kerülnie.

Megálltam, kiszálltam az autóból, és óvatosan megvizsgáltam a fiút, aki húsz év körülinek tűnt. Az arcát elborította a vér – a homlokán jókora nyílt seb tátongott, egy másik meg a jobb füle felett. Más sérülést nem láttam. Megpróbáltam nyomást gyakorolni a sebekre, hogy elállítsam a vérzést – sikertelenül. Néhány bámészkodó segítségével felemeltem az ájult fiút, és a kocsim hátsó ülésére fektettük.

Megkértem pár embert, hogy kísérjenek el, de ők ódzkodtak attól, hogy jobban belekeveredjenek az ügybe. Beugrottam a volán mögé, és sebesen visszahajtottam a kórházba. A sürgősségi bejárathoz érve elkiáltottam magam: – Fejsérülés!

Az ápolószemélyzet gyorsan a kezelőbe tolta a fiút, miközben én összefoglaltam a történteket az ügyeletes orvosnak.

Az első vizsgálatok alapján az orvosok megállapították, hogy az agyában valószínűleg vérzés lépett fel. Értesítették a családot, a fiút pedig elvitték, hogy sürgősen megoperálják. Engem nem engedtek be a műtőbe, így hát kimerülten és zaklatott állapotban hazahajtottam, a kocsim hátsó ülésén lévő vérnyomok beszédesen emlékeztettek a megrendítő eseményre.
 

Másnap bementem a műtőbe, hogy megtudjam, mi történt. Egy műtőasszisztens elmondta, hogy a fiú agyában elpattant egy véredény. A vérrögöt eltávolították, a vérzést elállították, és a beteg most a kórteremben lábadozik.

Miután megtudtam, hogy Aszifnak hívják, elmentem meglátogatni. A feje be volt kötözve, a szeme körül hatalmas duzzanatok látszottak, de magánál volt. A szülei, a nagyanyja, a fivérei és a nővérei körülülték az ágyát. Az orvos úgy mutatott be engem, mint azt a személyt, aki „megmentette a fiuk életét”.

Mindenki felállt, hálásan mosolyogtak rám. Az édesanyja az arcához vonta a kezemet, és sírva fakadt. – Fiam, maga egy angyal – hajtogatta urdu nyelven. Miután megnyugtattam kissé, Aszifhoz léptem. A fiú nagy nehezen elmosolyodott, és megszorította a kezem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz – nem volt szükség szavakra.

Micsoda érzés volt, hogy segíthettem megmenteni egy másik ember életét! A nap hátralevő részét valami örömteli kábulatban töltöttem, ilyen csodálatos lelkiállapotban még soha nem voltam. Miközben este hazafelé hajtottam, már tudtam, hogy mit akarok csinálni egész hátralévő életemben. Két hónapnyi gyakornokoskodás sem volt képes elérni azt, amit egy baleseti sérült harmincperces ellátása tett velem.

Az orvosegyetemre iratkoztam be, ma adjunktus vagyok, és gasztroenterológusként dolgozom Karacsiban. Soha többé nem láttam viszont Aszifot, de úgy tudom, teljesen felépült.

Rengeteg időt töltünk azzal, hogy eldöntsük, mihez is akarunk kezdeni az életben. A velem történtek arra tanítottak, hogy olykor értelmetlen aggódni a nagy döntések miatt. E döntéseket néha a körülmények hozzák meg helyettünk – és ezek, bármi történjék is, mindig a legjobbak.

Vote it up
442
Tetszett?Szavazzon rá!