Váratlan találkozás

A Duna-parti kaland végződhetett volna tragikusan is. Olvasónk példameséje az emberről, az állatról meg a tanulásról

Kapcsolódó cikkek

Életem során nagy kötődés alakult ki bennem a természet iránt. Munka, hobbi, nyaralás, minden a négy falon kívülre szólított. Néha azonban kötelező dolgok is adódnak az életben – számomra éppen ilyen egy budapesti látogatás. Fel kellett mennem, mert várt rám egy feladat meg a szélesebb család is. A fővárost azonban néhány nap után elunom, menekülnék a betondzsungelből, az emberforgatagból, a bezártságból.

A feladat azonban több volt az átlagosnál: lakásfelújítás zajjal, porral és egyéb kellemetlenségekkel. Amikor egy kisebb szünet adódott, a bevált megoldást választottam: irány a Duna-part!

Nagytétényben ezt egyszerűen meg lehet tenni: néhány perces séta a kastélymúzeum, s onnan már közel a vízpart. Talán még bekötött szemmel is odataláltam volna, mert a folyóvíz érdekes, mással össze nem hasonlítható illata egy életre belém ivódott.

Megszámlálhatatlan éjszakát töltöttem vízparton, a horgászat sokáig a fő szenvedélyem volt. Valójában most is a friss illatokért indultam, a víz lágy csobogásáért, beszélgetni a bot mellett üldögélő pecásokkal. Ezen a napon azonban a megszokott helyeken senki sem volt. A víz apadt – olyankor kétszer is meggondolja a horgász, hogy elinduljon-e.

Maradtam hát egyedül a természettel. Arra gondoltam, hogy sétálok egy kicsit a parti fövenyen, gyönyörködöm az elém táruló látványban.

Betegeskedő csípőm is sokkal jobban érezte magát a lágy fövenyen, mint az aszfaltozott világban, ahol számomra szemnek kellemes dolog nem létezik.

Fel sem fogtam, hogy egyre távolabb kerülök a civilizációtól. Pedig tudnom kellett volna a sok erdei kirándulás után, hogy ilyen körülmények között milyen nagy távolságok tűnnek tova anélkül, hogy odafigyelnénk rá. Amúgy is csak nézelődtem, ábrándoztam, sok kellemes emlékkel töltekezve. Holdfényes hajnalok nesztelen süllőkkel, a sodrást kavaró kisebb-nagyobb harcsák a zsinór végén, vagy a balinok harsogó rablása a ragyogó napfényben.

Megpihentem egy nagyobb kőrakás tetején, és már nem is gondoltam semmire, ami e világi. Bámultam megbabonázva a tovasuhanó, csendesen kanyargó vizet.

Egy idő után arra gondoltam, hogy estére van még feladat, ideje lenne hazaindulni. Felálltam, nyújtózkodtam, és meglepődve vettem észre, hogy jócskán eltávolodtam a megszokott környéktől. Kicsit távolinak tűnt minden.

Sebaj, előttem jobbra a 6-os út, ha folytatom a sétát, könnyedén ott vagyok, és ha máshogy nem, autóstoppal percek alatt otthon lehetek. Megnyugodva indultam hát tovább, addig a vidékig, ahol a Duna és a főút találkozik. Kipihenten csupán egy könnyű sétának ígérkezett.

Ábrándozva sétálgattam, gyönyörködtem a Duna-part látványában, s már szinte bódultan szívtam magamba a folyóvíz számomra oly kedves illatát. A tájat aranyló naplemente foglalta keretbe, minden teljesen csendes és békés volt körülöttem.
 

A békesség azonban nem tartott sokáig. Váratlan zaj törte meg a vízpart suttogó csendjét. Jobbról, az út felől kutyák hangos csaholása hallatszott. Nincs ember, aki ilyen helyzetben el ne bizonytalanodna. Már annyira közel volt az úti célom!

Körültekintve csak annyit láttam, hogy a magas kórókkal benőtt rétről kutyák rohannak felém. Egy elhagyatott épület felől érkeztek, láttam, tudtam, hogy egyes-egyedül vagyok, ember, segítség sehol. Idős, rokkant ember a vízparton, magára utalva.

Az még jobban megdöbbentett, hogy ők négyen voltak. Túl sok szomorú végű kutyatámadásról hallottam már, összerándult bennem minden.

Ő megállt, lenyalta habos pofáját, és csak nézett, nézett rám

A közelembe érve kicsit lassítottak, megtorpantak, de aztán kérlelhetetlenül szorult a hurok. Vadul forogtak körülöttem. Láttam, hogy igencsak felszökött az adrenalinszintjük. A kör egyre csak szűkült, a rémisztően eltorzult pofák semmi jót nem ígértek.

Szerencsére alapvetően nyugodt típus vagyok. A szívem nekem is felpörgött, de az eszemet nem hagytam el. Nem szerettem volna akkor és ott befejezni az életpályámat. Véres, erőszakos, fájdalmas és dicstelen vég lett volna.

Tudtam, hogy ha futásnak erednék, azonnal vége lenne az egyenlőtlen küzdelemnek. A veszéllyel, ezúttal a kutyákkal szembenézni sem tanácsos, mert a szemkontaktus kihívást jelent a harcra, előkészületet az ütközetre.

Nem foglalkoztam azzal, hogy ebben a konfrontációban vesztes is lehetek. Aki előre lemond a küzdésről, az már az előtt elvesztette a csatát, hogy megkezdődne.

Inkább próbáltam felmérni, hogy egyáltalán mit is tehetnék. A perifériás látásommal próbáltam tájékozódni – mindenütt terpesztett lábak, hátrasúnyt fülek, vérbe borult szemek, habzó pofák s a felhúzott, vicsorgó szájakban termetes fogak.

Itt sem isten, sem ember nem segíthet, csupán az, amit e pillanatig megtanultam a kutyákról: a sok etológiai olvasmány és a vadászatokon szerzett tapasztalatok.

Már az is belém villant – s utóbb helyes gondolatnak bizonyult –, hogy én valójában nem is préda vagyok, csupán holmi jöttment, aki más vadászterületére tévedt. Igen, ez az ő birodalmuk, én ott betolakodó vagyok, engem onnan mindenáron el kell távolítani.

Sok ilyen kemény küzdelmet láttam már, vérrel, röpködő szőrcsomókkal. Pontosan tudtam, hogy addig nem szabad eljutnunk. Ilyen helyzetekben felgyorsul az érzékelés – azonnali és helyes döntéseket kell hozni.

A mit sem tágító gyűrűben, amint körülöttem forogtak, váratlanul ismerős alak került elém. Egy vizsla. Nem is értem, miért nem vettem észre előbb. Egy elvadult magyar vizsla. Normális körülmények között igazi barát, segítő és mindenes. Még mindig a semmibe bámulva, de már csak őrá koncentráltam. Tudtam, éreztem, a tapasztalatom is azt súgta, hogy ő a kulcs a méltatlan helyzetben. Talán benne is megmozdult valami, de ezt már soha nem fogom megtudni.

Én csak azt láttam, hogy a forgás megszűnt, és a vizsla kihívón néz rám. Öblös hangján még érződött az izgalom, de valami elindult benne. Így utólag mélységes megindulással gondolok rá, megremeg a szívem. Akkor azonban csak a megoldást láttam benne, ez a kutya volt az én igazi esélyem!

A bal kezemet szinte öntudatlanul, lassan, nagyon lassan kinyújtottam felé. Kézháttal, végtelen óvatossággal, mint egy lassított felvételen.

Ő megállt, lenyalta habos pofáját, és csak nézett, nézett rám. A többiek még mindig nagyon izgatottak voltak, de éreztem a kommunikációjukból, hogy talán már nem áll olyan rosszul a szénám.

A vizsla reakciója nem volt az a régről ismert, barátságos üdvözlés, amihez a vadászatok során hozzászoktam. Kényszeredett, mély hangon vonyított egyet, mint aki rendezni próbálja magát. Fejét leszegte, majd felemelte.

Ekkor felvettem vele a szemkontaktust is, mert tudtam, hogy abban a pillanatban megváltozott minden.

Már nem tudom visszaidézni pontosan, mit is láttam a pofáján. Nekem semmi nem pergett le a szemem előtt azokban a percekben, de valami nagyon halvány sejtésem volt arról, hogy szegényben micsoda érzelmi vihar tombolhat. Választott társai kötötték a jelenhez, ám keserédes emlékei átvillanhattak a tudatán.

Még prüszkölt néhányat, aztán félfordulatot vett, majd amikor az oldalát mutatta felém, már elöntött valami megkönnyebbülés.

A többi kutya is kezdett megnyugodni. Az óráknak tűnő idő lassan visszaváltozott percekké, s a kör is fellazult körülöttem.

A vizsla még vakkantott párat, aztán megindult a tanya felé, a társai méltatlankodva utána. Volt, amelyik még megfordult, felém lépett, aztán meggondolta magát, és a csapattal együtt elkotródott.

 Megvallom, kicsit szégyellem magam az „elkotródott” kifejezésért. Ők mind nagyon bátrak voltak, védelmezték azt a keveset, amit a hitvány ember szánt nekik: a számkivetettséget, a magukra utaltságot, a társas magányt.

Van-e a történetemnek tanulsága? Mindenképpen, még ha rejtett módon is. Az igazság az, hogy a farkasból társunkká szegődött barátainkkal olykor kíméletlenek vagyunk, s ez néha megbosszulja magát. Viszont ha van némi tapasztalatunk, tájékozottak vagyunk, akkor lehetőségünk van egészen elképesztő helyzetekből is győztesként kikerülni.

Számomra pedig még valami nagyon fontos volt ebben az élményben. Hosszú életemben mindig is a farkast találtam a legkiválóbb vadon élő ragadozónak. Érdemeit most hadd ne soroljam... Elég nekem az is, hogy egy kései leszármazottja örökre beírta magát a szívembe.

Vote it up
140
Tetszett?Szavazzon rá!