Védőháló nélkül

Tanítványom bátorsága erőt adott nekem is

Kapcsolódó cikkek

Mikor Angelynne bekerült az osztályomba, még vajmi keveset tudtam róla. Kollégáimtól hallottam, hogy kedves, csöndes, művészi hajlamú kislány, nemigen szereti a tornát, és nehezen megy neki a matek. Nem is sejtettem, milyen változást hoz majd az életembe.

Ahogy telt-múlt az idő, Angelynne egyre inkább részt vett az osztály életében, s mindjobban kifejezte művészi adottságait – az iskolai feladatokban és a divat terén egyaránt. Ruhája és frizurája hamarosan izgatott találgatások tárgyává vált az osztályban minden áldott reggel.

Vajon a bíborvörös kígyóbőrutánzat kabát lesz ma rajta, a színben hozzáillő szemüveggel? Vagy esetleg a neonkék paróka és a fekete tollboa? Angelynne figyelemre méltó közönnyel viselte az idősebb diákok gúnymosolyait, és oda sem hederített megsemmisítő megjegyzéseikre.

A következő évben örömmel láttam Angelynne nevét új nyolcadikosaim listáján. Tanári tapasztalataim alapján mindig úgy tartottam: nagy szerencse, ha van az osztályban egy újító szellemű diák, aki kitágítja a többiek számára a „normális”, elfogadott viselkedés határait.

Angelynne divatötletei biztonságos keretet teremtettek az összes többi lány kísérletei számára. Örömmel léptek a nyomdokaiba. Az egyik lány le merte vágni és vörösre merte színezni barna haját, amelyet világéletében vállig érőre növesztve hordott. Az osztály pedig elfogadta a változást. Angelynne kék parókája vagy Harisnyás Pippi-copfjai után igazán semmi botrányosat nem láthattak benne.

De más, csendesebb utakon is működött Angelynne különös szelleme. Javult valamicskét a matematikatudása, bár a kivonás és az osztás még mindig nehezen ment. Külön feladatokat kért, hogy elérhesse a nyolcadikos szintet, mielőtt továbbtanul.

Ez nagyon imponált. A diákok tekintélyes része pontosan tudja, mik a gyenge pontjai, mégsem tesz semmit a fejlődés érdekében. Végtére is, hány felnőttben van elég kurázsi ahhoz, hogy így szembesüljön a gyengeségeivel?

Néhány hétre rá Angelynne új kéréssel állt elő: – Tudja, tanár úr, én borzasztóan félek attól, ha beszélnem kell az emberek előtt. Nem biztos, hogy látszik rajtam, de szörnyű ideges vagyok tőle. És hát arra gondoltam…

A tizenöt évi tanári rutin rákapcsolt, és magamban már tudtam is, mi lesz ebből a kérésből: – …hogy nem kérhetnék-e felmentést a felelések alól?

Vagy: – …nem számolhatnék-e be külön, óra után a tanáriban?

Hanem hát elhamarkodtam az ítéletet. Angelynne így fejezte be a mondatot: – …nem felelhetnék-e minél gyakrabban, hogy hozzászokjak, mire a gimnáziumba kerülök?

Ki látott már ilyen bátor tizenhárom éves kislányt?

Képes vagyok követni a példáját s teljesíteni azt a feladatot, amelytől régóta rettegek?

Angelynne bátorságán elgondolkozva lassan kételkedni kezdtem a magaméban. Odáig jutottam volna 38 éves koromra, hogy bedobom a törülközőt, ha személyes kihívásra kerül sor? Vagy képes vagyok követni Angelynne példáját s szembenézni egy olyan feladattal, amelyet titkon rég rejtegettem a szívemben?

Ez pedig nem volt más, mint az éneklés. Világéletemben csodáltam azokat, akik képesek kiállni mások elé és énekelni, méghozzá a hangjuk minőségétől függetlenül. Fogalmam sem volt róla, miféle hang hagyná el az ajkaimat, ha dalra fakadnék. Már a puszta gondolat iszonnyal töltött el, hogy ez egyáltalán megtörténhet nyilvánosság előtt. Ez az erőpróba méltó volt Angelynne példájához.
 

Rögtön a születésnapom után, 2001 áprilisában elkezdtem énekórákat venni. Tanárom, Allison tehetséges énekes és zongorista volt, bár tanári tapasztalatai gyerekekre korlátozódtak (az első órán a „Hull a pelyhes fehér hó”-t énekeltette velem).

Az énektanulás zavartalanul folyt (néha még dicséretet is kaptam) egészen májusig, mikor is Allison bedobott a mély vízbe: bejelentette, hogy júniusban koncert lesz, amelyen felléphetnek a tanítványai. Első gondolatom az volt: Kevés vagy te ahhoz, hogy ilyesmire kényszeríts!

De aztán szíven ütött a felismerés, hogy ha megfutamodom, méltatlanná válok Angelynne példájához. Hiszen ő vállalta a kockázatot, hogy a nyilvánosság elé lépjen.

Június elején megkértem hát Allisont, hogy én is felléphessek a koncerten.
 

Egy langyos estén, június vége felé én is ott várakoztam az aggodalmas szülőkkel, izgő-mozgó rokonsággal és kirittyentett ifjú zeneművészekkel zsúfolásig telt kicsi templomban. Végigpásztázva a közönséget megállapíthattam, hogy egyetlen ismerős sincs közte Allisonon és a feleségemen, Karenen kívül. Miközben előrelépkedtem, azon tépelődtem, vajon mit gondolhatnak rólam ezek az emberek s főképp mit fognak gondolni a hangomról.

Allison a zongoránál játszani kezdte a kíséretet, a hangomhoz igazítva, vagyis az eredetinél egy oktávval mélyebben. A zenére koncentráltam, és belevágtam „Az első seb a legmélyebb” című dalba. Ezt egyrészt most már képes voltam korlátozott hangterjedelmemmel is végigénekelni, másrészt a szövege tökéletesen kifejezte a próbatételtől való rettegésemet.

Végére értem a dalnak, a közönség tapsolt, köszönetet rebegtem Allisonnak, és kiosontam a hátsó ajtón a parkolóba, hogy levegőhöz és menedékhez jussak.

Ekkor derengett csak fel bennem, hogy Angelynne mennyivel bátrabb nálam. Az én próbatételem is meglehetősen kemény volt ugyan, de legalább a névtelenség jótékony homályába burkolózhattam. Angelynne viszont az egész osztály előtt vállalta nap mint nap az ízlését. Tornaórán pedig, ami az egyik gyenge tárgya volt, elvállalta, hogy betanítja az egész osztályt egy táncra a „Régimódi rock & roll” című számra, amire ő egyébként edzeni szokott.

Keményen próbára tette a bátorságát, valahányszor segítséget kért egy-egy matematikai feladatnál s valahányszor felelésre, felolvasásra vagy bejelentésre vállalkozott az iskolai mikrofon nyilvánossága előtt.
 

Mikor aztán Angelynne divatbemutatót rendezett az osztályban, és legellenségesebb bírálói közül jó páran könyörögtek neki, hogy felléphessenek modellként, már napnál is világosabb volt: ő győzött.

Az év végi felmérőben nyilvánvalóvá vált, hogy szembenézett önnön gyengeségeivel, és diadalt aratott felettük, mivel matematikából is elérte a megfelelő szintet, és magabiztosan, ügyesen tudott már nyilvánosság előtt beszélni.

És azt is láthattam, milyen nagy hatással volt bátorsága másokra: osztálytársainak az iskolai évkönyvbe írt visszaemlékezéseiből kiderült, mekkora erőt és támogatást nyújtott nekik Angelynne példája, aki szembe mert szállni kortársai ízlésével, és nem adta be a derekát.

Réges-régen, kezdő tanár koromban mondta egy kollégám: – Szeptemberben még csak egy semmitmondó névsort látsz, év végén pedig, mikor búcsút kell venni a kölyköktől, hát úgy érzed, mintha mindegyiket magad szülted volna.

A tanév első napján mindig azzal a gondolattal nézek végig az új osztályon, vajon a fejlődésnek milyen új útjait fogjuk külön-külön és együtt bejárni. Szerencsés esetben lesz legalább egy olyan diák, aki mindnyájunkat provokál, s az így keletkezett védőháló jóvoltából messzebbre merészkedhetünk és többet kockáztathatunk, mint amennyit valaha lehetségesnek tartottunk.

Vote it up
18
Tetszett?Szavazzon rá!