Húsz évvel ezelőtt egy prágai stadionban százezer ember, köztük az apám és én, láttunk valamit, amit sokáig nem volt szabad látnunk. Évtizedeken át be volt tiltva. A zene, amiről azt mondták nekünk, mocskos képzetekkel mérgezné a lelkünket. Megfertőzne minket a kapitalista propagandával.
Hűvös volt az éjszaka 1990. augusztus 18-án. A kommunista rezsim hivatalosan nyolc hónappal korábban összeomlott, amikor a régóta másként gondolkodó Václav Havelt választották meg köztársasági elnöknek. És most a Rolling Stones eljött Prágába.
Tizenhat éves voltam akkor, és a mai napig emlékszem, hogy a koncert előtt az a mondás járta a városban: „A Rolling Stones begördül, a szovjet hadsereg kigördül.”
A szovjet katonák 1968 óta állomásoztak Csehszlovákiában, amikor tankjaik brutálisan eltaposták az úgynevezett prágai tavaszt. Apám 21 éves volt az idő tájt, a szabadságról álmodozott és csempészett lemezekről hallgatta a Let’s Spend the Night Togethert. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, amíg élőben hallhatta a bandát. Azokban az években csak külföldi rádióállomásokon lehetett fogni a Rolling Stonest. A kommunisták az együttes tagjait „rohadt narkósok”-nak nevezték, és azt mondták, hogy egyetlen tisztességes szocialista állampolgár sem hallgatná őket.
Én csak egy Stones-számot ismertem, a Satisfactiont, azt viszont betéve tudtam. Először egy kalózszalagról hallgattam meg, amelyet apám a magyar feketepiacon vásárolt, és becsempészett az országba. Rögtön elvarázsolt. Teljesen magával ragadott a nyers, hangos gitárriff, amely annyira különbözött a nyálas csehszlovák tánczenétől.
Soha nem hallottam Mick Jagger recsegő érzéki hangjához foghatót, amikor személyes vágyairól énekelt. Csehszlovákia állampolgárait négy évtizeden át arra buzdították, hogy áldozzák fel legbensőbb álmaikat a tömegek kollektív boldogságáért. A lázadók – azok az emberek, akik a saját útjukat járták – gyakran börtönben végezték.
Azon a bizonyos augusztusi éjszakán, miközben arra vártunk, hogy a Rolling Stones színpadra lépjen, lázadónak éreztük magunkat. A koncertet ugyanabban a stadionban rendezték, ahol a kommunista kormány tartotta nagygyűléseit és parádéit. Osztálytársaim és jómagam hosszú órákat töltöttünk ebben a stadionban olyan alakzatokban masírozva, amelyek a lelátókról szemlélve a tömegek egészséges, vidám és fegyelmezett szellemét voltak hivatva jelképezni.
Azon a bizonyos augusztusi éjszakán lázadónak éreztük magunkat |
Most viszont vezényszóra menetelés helyett fel akartunk oldódni. – Közelebb kell jutnunk! – suttogta apám a fülembe, és mindeközben megpróbáltunk előrefurakodni a tömegben.
Érzékeltem, hogy mindenki ideges. Az emberek hozzászoktak, hogy hazudnak nekik, hogy az ígéretek sohasem válnak valóra. Nem igazán hitték, hogy a Stones tényleg élőben fog játszani előttük. Apám se hitte el, láttam rajta. – Majd megmutatják a fotójukat vagy levetítenek egy filmet helyette – mondták páran és a stadionban felszerelt óriás képernyőkre mutogattak. Magam is kételkedni kezdtem. Már öt órája várakoztunk.
Hirtelen kihunytak a fények. Dobpergés hangzott fel, és a monitorok mintegy varázsszóra bekapcsoltak. – Ó, istenem, hát tényleg megtörténik – suttogta egy nő mellettem. Nem csupán a koncert miatt érzett izgalom szólt belőle. Azt is mondta egyúttal, hogy a kommunisták valóban elmentek. Hogy végre szabadon tehetjük, amihez kedvünk van.
A Stones a Start Me Upot játszva robbant be a színpadra. Az összes monitort Mick Jagger ajka töltötte be. A passzív lelkek arctalan tömege szertefoszlott. Az emberek önkívületbe estek. Ugráltak, tapsoltak, kiabáltak, táncoltak és énekeltek, magukat is meglepve. Addig még sohasem láttam ilyen őszinte érzelmi megnyilvánulást a honfitársaimtól.
Két és fél órával később, amikor a koncert véget ért, az emberek sírtak, és egymást ölelgették. Apám is sírt és megölelt engem. Ettől fogva senki sem fogja megmondani neki, hogyan gondolkodjon, miként érezzen. A saját szemével látta a Rolling Stonest. És ez olyan jólesett.
Hozzászólás