Végre nem kell többé inzulin!

Szervátültetett lettem: új hasnyálmirigyet kaptam. Sok mindenen átmentem, cserébe így láthatom a gyermekeimet felnőni

Kapcsolódó cikkek

Nem szeretem a támogató csoportokat. Az egyetlen dolog, amit az érzéseimről való beszédnél is kevésbé szeretek, az az, ha másokat kell hallgatnom, ahogy a saját érzéseikről mesélnek. Ennek ellenére egy tavaly márciusi szombat délelőttön én is elmentem egy szervátültetési támogató csoport foglalkozására a Cincinnati Egyetem Orvostudományi Központjának 6104-es szobájába.

Itt mindenki személyes tapasztalatból tudja, milyen betegnek lenni. Úgy társalognak a székrekedésről és a katéterekről, mint más az időjárásról. Csak ketten vagyunk, akik még átültetés előtt állunk, mi szinte meg sem szólalunk.

Nem akarok a nehéz időszakokról és a kétségekről hallani. Egyszerűen csak nem akarok többé cukorbeteg lenni. Szeretnék könyveket olvasni, a feleségemmel sétálgatni, és szeretnék ott lenni, amikor a most hétéves lányom, Lucy férjhez megy. Nem érdekel az igazság.

Csakhogy az igazság itt ül, éppen előttem. Hosszú, barna hajú nő, a bőre szürke, és fáradtnak látszik. Azt mondja, több mint egy éve vár hasnyálmirigyre. 365 nap után meg kell ismételni a listára jelentkezési eljárást, ami újabb vizsgálatokat jelent. Őt például „felfüggesztették”, mert a szíve túlságosan meggyengült.

Nekem mégis csak az jár a fejemben, hogy eggyel kevesebben vannak előttem a hasnyálmirigy-várólistán. Még a nevét sem kérdezem meg.

A döntés, hogy jelentkezem az átültetésre, a betegekre jellemző bonyolult számolgatással kezdődött: ha John 48 éves házas férfi négy gyermekkel, és három évtizede él 1-es típusú cukorbetegséggel, akkor vajon hány jó éve van még hátra?

A kérdést a húszas éveimben kezdtem feltenni magamnak, aztán a harmincas éveimben, miután elvettem Laurát és elkezdtek jönni a gyerekek, egyre többet foglalkoztam vele.

Ahogy nőnek a gyerekek, úgy válnak egyre konkrétabbá a kérdések. Vajon képes leszek-e kissé bugyuta köszöntőt mondani az esküvőjükön? Tudok-e majd vigyázni a gyerekeikre? Mikortól válok teherré a családom számára?

A válaszok egyre kevésbé tetszettek – a számítás eredményei nem stimmeltek. Így aztán döntésre jutottam: hasnyálmirigy-átültetést akarok.
 

Elsőéves voltam a főiskolán, amikor elkezdtem fáradtnak és szomjasnak érezni magam, és állandóan vécére kellett járnom. Az orvosom közölte: fiatalkori cukorbetegségem van, mivel leállt a szervezetem inzulintermelése. Azt mondta, úgy nagyjából arra számíthatok, hogy 30 éves koromig fogok tudni normális életet élni. Még ma is a fülemben csengenek a szavai.

Mindent megtettem azért, hogy kordában tartsam a betegséget: 22 éven át adtam magamnak inzulininjekciókat, aztán még 12 évig használtam inzulinpumpát. Valahányszor átléptem egy „X”-et, még tíz jó évet kértem magamtól és Istentől. Az az orvos meg menjen a pokolba!

Tudtam, hogy számolnom kell a szövődményekkel. A hozzám hasonló korú cukorbetegek csaknem kétszer olyan gyakran halnak meg szívbetegségben és szélütésben, mint mások. A nem balesettel összefüggő lábfej-, illetve lábszár-amputációk 60 százaléka a cukorbetegség miatt válik szükségessé. Az időskori látásvesztés első számú oka is a cukorbetegség.

Ha a jövőbe tekintettem, egy féllábú, vak, szélütéses embert láttam.

A negyvenes éveim derekán naponta tízszer szúrogattam az ujjamat, hogy vért vegyek és ellenőrizzem a vércukorszintemet. Helyesen táplálkoztam, rendszeresen mozogtam, és fegyelmezett voltam.

Egészséges embereknél étkezés előtt a vércukorszint – azaz a vérben lévő glükóz (szőlőcukor) koncentrációja – 4 és 5,5 mmol/l között változik. Az én értékeim viszont hol 1,5 mmol/l -re zuhantak, hol pedig 14-ig ugrottak.

Amikor alacsony volt a vércukorszintem, néha irracionális és „nehéz természetű” voltam – finoman fogalmazva. Theo fiunk különösen jól érzékelte a közérzetem változásait. Gyakran láttam, hogy az anyjára pillant, és odasúgja neki: – Már megint kezd leesni apunak?

Jóval veszélyesebb volt, hogy ha nagyon leesett a vércukorszintem, akkor akár az öntudatomat, majd az eszméletemet is elveszíthettem. Többször is előfordult, hogy egy kórház sürgősségi osztályán tértem magamhoz.

A betegségemet csak egy módon lehet megszüntetni: hasnyálmirigy-átültetéssel. Az ilyen műtéteknél az első évben 10 százalék a kudarc valószínűsége. De ez nem érdekelt.

A beavatkozás után életem végéig mindennap egy csomó gyógyszert kell beszednem. Ez sem érdekelt.

Laura 2012-ben a Cincinnati Enquirer vezető szerkesztője lett, s engem is felvettek újságírónak, ezért az arizonai Phoenixből az ohiói Cincinnatiba költöztünk.

Dr. Marzieh Salehi, az itteni egyetemi kórház munkatársa mindent megtett, hogy beállítsa a vércukorszintemet, de nem sikerült. Közöltem vele, hogy átültetést szeretnék.

2012 decemberében találkoztam dr. Tayyab Diwannal, aki elmondta, hogy minden műtétnek vannak kockázatai s hogy itt hosszú és viszonylag bonyolult beavatkozásról van szó. Aztán megkérdezte, vannak-e kérdéseim.

– Ha az ön egyik családtagja lenne a helyemben, javasolná neki ezt a műtétet?

– Igen.

– Azt ajánlaná neki, hogy itt végeztesse el?

– Több helyet is ajánlanék, és ez az egyik.

Eleget tudtam. Hasnyálmirigy-átültetést akartam, és azt, hogy ez a fickó végezze el.
 

Mielőtt felkerülnék a várólistára, ellenőrzik a szívemet, a vérkeringésemet, a tüdőmet és a fogaimat. Az kaphat szervet, aki elég beteg ahhoz, hogy szüksége legyen rá, de elég jó állapotban van ahhoz, hogy kibírja a műtétet. Az eredményeket a Cincinnati Egyetem szervátültetési csoportja értékeli ki. Elmúlik a karácsony, aztán újév napja is. A várakozás szinte elviselhetetlen. Aztán 2013. január 10-én csöng a telefonom. Rajta vagyok a listán.

Az eddigiektől eltérő számolgatásba kezdek. Ahhoz, hogy hasnyálmirigyet kaphassak, valakinek meg kell halnia – méghozzá hirtelen és viszonylag egészségesen. Ez a legtöbb esetben autóbalesetek áldozatait jelenti.

Figyelembe kell venni olyan egyéb tényezőket is, mint a megfelelő vércsoport és szövettípus. Az illetőnek fel kellett ajánlania a szerveit átültetésre, és a halálának viszonylag közeli helyen kell bekövetkeznie. Olyan sok, egymástól teljesen független változó van az egyenletben, hogy a siker valójában teljesen véletlenszerűnek tűnik.
 

Május 13-án megcsördül a hírszobában lévő telefonom. Nyugodt hang szól bele: – Van egy hasnyálmirigyünk önnek.

Laurával hazarohanunk, és összecsomagoljuk a szükséges holmikat.

A kórházban már épp betolnának a műtőbe, amikor a függöny mögül kijön dr. Diwan, és azt mondja, nem tetszik neki ez a hasnyálmirigy – az egyik verőér nincs rendben. – Inkább ne csináljuk meg – javasolja az orvos. – Várjunk egy megfelelő szervre!

Végigpillantok a helyiségen, a gépeken, a feleségemen, az ápolókon. Megkérdezem dr. Diwantól, hogy eszerint öltözzek fel és menjek haza?

– Igen.

Attól a naptól kezdve állandóan ideges vagyok. Valahányszor megszólal a telefon, rögtön azon kezdek gondolkozni, hogyan juthatok el a leggyorsabban a kórházba. Úgy érzem, rövid pórázra fogtak: a megfelelő hasnyálmirigy beérkezéséről szóló telefonhívástól számítva egy órán belül a kórházban kell lennem.

Nem tudok ott lenni az édesapám 80. születésnapjára rendezett családi összejövetelen Massachusettsben. Nem tudunk elmenni nyaralni a gyerekekkel.

Ennél is nagyobb baj, hogy folyton máshol jár az eszem. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem nehéz jó apának lenni: csak ott kell lenni és oda kell figyelni. De immár erre is egyre kevésbé vagyok képes, mert a gondolataim állandóan elkalandoznak.

Nagyon várom, hogy megszólaljon a telefon, s emiatt bűntudatom van. Valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy hasnyálmirigyet kaphassak.

El tudom képzelni, milyen lehet a donor családjának. Az ő telefonjuk is megszólal majd, és egy idegen balesetről, szélütésről vagy öngyilkosságról értesíti őket.

Tudom, milyenek az efféle hívások – egyszer én is kaptam már ilyet. Maura nővérem autóbalesetben halt meg, elsőéves főiskolás koromban. Európában töltött egy évet, és engem jelölt meg a vészhelyzet esetén értesítendő személyként. Így aztán a külügyminisztériumból engem hívtak fel, hogy közöljék: meghalt a nővérem. Nekem kellett telefonálnom apunak. A legnehezebb és legrosszabb dolog volt, amit életemben tennem kellett. Erre most mindennap abban reménykedem, hogy valaki ugyanilyen hívást kap. Kezdem elveszíteni az emberségemet.
 

Elmúlik a nyár. Közlöm Laurával, hogy ha letelik az év és meg kell ismételni a vizsgálatokat, nem fogom végigcsinálni. Túl sok ez nekem.

Aztán november 1-jén este 10 órakor megcsördül a telefon. Laura az emeleten van, éppen Lucyt fekteti le. A konyhában vagyok Theóval és Luke-kal. Henry elment valahová a barátaival. Biztosan ő hív.

Egy nyugodt hangú nő az: – Van egy hasnyálmirigyünk önnek.

Megkérdezi, hogy érzem magam. Azt mondom, remekül. Nincs lázam? Nincs.

Theo és Luke a jelek szerint feszülten figyelték minden telefonhívásomat az elmúlt tizenegy hónapban, mert előbb összenéznek, aztán rám. – Az a hívás volt? A kórház volt?

Bólintok, és próbálom összeszedni a gondolataimat. A nő azt mondja, jelentkezzek a sürgősségi osztályon.

– Szóljatok anyátoknak – kérem a fiúkat.
 

Laurával a kórházba sietünk, aztán várnunk kell. Nem ehetek és nem ihatok, s a jelek szerint nagyon rossz vénáim vannak, mert alig sikerül beszúrni az infúzió kanüljét. Mogorva vagyok, ideges, és a karom is fáj. Aztán egy ápoló közli, hogy a donor „a földszinten van”. A mogorva hangulatom egyből elszáll. Seggfejnek érzem magam.

Másnap reggel belép a szobámba Kathy Daley, a szervátültetéses páciensekkel foglalkozó szociális gondozó. Mint kiderül, a hónap első szombatja van, és a csoport ismét találkozik. És most ott lesz egy korábbi donor családja is.

Az infúziós állványt tolva megyek végig a folyosón, és visszatérek a 6104-es szobába. Az asztal végén velem nagyjából egykorú házaspár ül. Lassan kezdik, a lányukról mesélnek, aki öt évvel korábban balesetben halt meg.

Ellie-nek hívták, és csak tízéves volt. Azért ajánlották fel a szerveit, mert így érezték helyesnek.

– Ellie is így akarta volna – mondja az anya.

Egyenként megyünk oda hozzájuk, hogy köszönetet mondjunk. Ugyanazok vannak itt, mint az első foglalkozáson, csak a felfüggesztett nő hiányzik. Vajon mi van vele?

Amikor rajtam a sor, szeretném elmondani ennek a családnak, hogy feleségem és négy gyermekem van. Szeretném elmondani nekik, mit is jelenthetett az ajándékuk egy hozzám hasonló fickónak.

Csakhogy képtelen vagyok rá. Azt mondom, „köszönöm”, aztán elhallgatok. Nem akarom elsírni magam előttük. Azt szeretném, hogy boldogok legyenek.

Felállok, és az ajtó felé indulok. Ott még egyszer megköszönöm nekik, aztán kimegyek.

Aznap este 10 órakor tolnak be a műtőbe.
 

Két nappal korábban, reggel 4 óra 40 perckor egy 27 éves nő beszállt az autójába. Egyedül volt, és a postához indult, ahol korán kezdődött a műszakja.

Nem egészen egy kilométert tett meg, amikor 14 éves Nissanjának hátsó fele megcsúszott. Az út vizes volt, a gumijai pedig kopottak.

Átcsúszott a felezővonalon, kiszolgáltatva a véletlennek és a fizika törvényeinek. Be volt csatolva a biztonsági öve, de egy út menti villanyoszlop éppen az autója útjába került.

Az orvosok 12 órával később nyilvánították agyhalottnak. Egészséges, erős szervezetű nő volt, halálos fejsérüléssel. Ideális szervdonor. Feleség volt, négy gyermek édesanyja.

Fényeket látok, hangokat hallok. Nem tudom, hol vagyok. Visszasüllyedek az álomba, aztán újra felébredek. Most már felismerem a beszédet és a gépek sípolását is. Kórházban vagyok.

Csak egy dolog érdekel. Sikerült?

– Igen – mondja Laura. – Sikerült!

Harmincöt év óta először nem vagyok cukorbeteg.

Másnap reggel már a sebészeti intenzív osztályon ébredek. Cső vezet a nyakamba, infúzió a karomba, katéter van a péniszemben, csövet dugtak az orromba, a hasamból pedig egy újabb cső vezeti el a felgyülemlő folyadékot. A sebemet húsz fémkapocs fogja össze.

Az ápolónő azt mondja, fel kell kelnem. – Járnia kell egyet – közli.

Aki csak szembe jön velem a folyosón, mindenkit úgy üdvözlök, mintha ez lenne a legcsodásabb nap a világon.

Nem kell inzulint használnom. Így minden egyszerűbb.

A műtét utáni első hat napban nem ehetek és nem ihatok semmit. A folyadékigényemet az infúzió fedezi, és azon keresztül kapom a gyógyszereimet is. Fáradt vagyok, de remekül érzem magam.

Dr. Diwan mindennap felkeres, és megkérdezi, hogy vagyok. A harmadik nap azt felelem, hogy csodásan vagyok, és hogy már nem vagyok cukorbeteg. Aztán elsírom magam, és zavarba jövök. Laurára néz, majd rám, és lassan azt mondja: – Nehéz út vár még magukra.
 

Laura figyelmeztette a gyerekeket, hogy nem vagyok jó bőrben, hogy csövek lógnak ki a nyakamból, az orromból, a karomból és a hasamból, vagyis hogy nem a megszokott apu vagyok.

Henry, aki már 15 éves, az első nap nem látogat meg. Azt hiszem, nem akar így látni. A 12 esztendős Theo nem akar rám nézni, de a közelemben szeretne lenni. Az ágy mellett áll, a fejemre teszi a kezét, és félrenéz. A 11 éves Luke viszont átölel. Alig tudom visszatartani a könnyeimet.

Lucy a maga 7 évével rám néz, aztán körülpillant a szobában, és faggatni kezdi az ápolót. Mi az a kék izé? Mi van ebben a csőben? Hol van apu régi hasnyálmirigye?

Az orvosok kilökődésgátló gyógyszerekkel tömnek tele. Az immunrendszeremet annyira el kell nyomni, hogy ne támadja meg az új szervet. A harmadik vagy negyedik napon kezdem pocsékul érezni magam az evés hiánya, a rossz alvás és a rengeteg gyógyszer miatt.

Lehet, hogy hibát követtem el, mondom Laurának. Megint elsírom magam. Dr. Diwan figyelmeztet: a gyógyszerek miatt ingadozóvá válik a hangulatom.

Laura felnyitja a számítógépét, és nekilát felolvasni a barátainktól érkezett Facebook-üzeneteket. Az emberek gondolnak ránk, és imádkoznak értünk. Úgy értem, valóban, igaziból imádkoznak.

Rachel Greene megkérte egy jeruzsálemi barátját, hogy írja fel a nevemet egy papírra, és helyezze azt el a siratófalban. Régi barátunk, Tom O’Hara atya a vatikáni Szent Péter-székesegyházban tartott miséje közben imát mond értem. A Goodykoontz, a Pichler és a Fleury családok gyerekei az én nevemet is bevették a lefekvés előtti imáikba.

Nem vagyok az az imádkozós típus, de ezek miatt az imák miatt most úgy érzem, hogy törődnek velem, és valahogy megkönnyebbülök tőlük. Azt még nem tudom, mekkora szükségem lesz rájuk.
 

A szüleim is meglátogatnak, és látszik rajtuk, hogy rettenetesen aggódnak. Úgy döntök, szereznem kell egy tükröt, mert látni akarom, hogyan nézek ki. Biztosan rémesen.

A gyerekek minden este meglátogatnak. Henry kedves, de alig szól, és egy kicsit ideges. Rosszabb állapotban vagyok, mint amire számított. Sápadt vagyok, és máris sokat fogytam. Laura aztán hazaviszi őket, majd visszajön hozzám. Folyton mellettem van, az ágynál ül, és igyekszik leplezni, hogy mennyire aggódik. Mindenre odafigyel. Nagy szükségem van rá.

Kezdek jobban lenni. Csütörtökön megszabadulok az orromban lévő csőtől, és ihatok valamit, pénteken csirkeerőlevest kapok, szombaton pedig végre rendes ételt is ehetek. Sonkás-sajtos omlettet kérek. Elmondhatatlanul finom.

Egy héttel a műtét után dr. Diwan közli, hogy másnap hazamehetek. Mint mondja, a hasnyálmirigyem működik, és a szervezetem jól tűri a gyógyszereket. Elmondom neki, mennyire rosszul érzem magam. Azt feleli, hogy ez természetes egy ekkora műtét után, amikor ráadásul új gyógyszereket is szednem kell.

Másnap délelőtt sétálok ki a kórházból. A levegő friss, és ragyogóan süt a nap. Korábban ideges voltam a hazamenetel miatt, de most már inkább csak izgatottságot érzek. Otthon Lucy szalad elém a bejárati lépcsőn. Az orvosok figyelmeztettek, hogy legalább hat hétig nem emelhetek semmit, ami nehezebb egy egygallonos tejesüvegnél (kb. 4 kg). Nem kaphatom fel őt, de ahogy megáll a lépcsőn, letérdelek, és magamhoz ölelem. Próbálok hangtalanul sírni, de ő így is észreveszi.

– Anyu? – néz Laurára, aki megnyugtatja, hogy ezek csak az öröm könnyei.

A fiúkkal labdarúgást nézünk a tévében, eszem egy kis sajtos makarónit, aztán elviszem Henryt a gimnáziumi labdarúgócsapat bankettjére. Csodálatos ez a nap.

Másnap, hétfőn még jobban érzem magam. Levágatom a hajam, és elmegyek bevásárolni.

Az első hónapokban hetente háromszor kell bemennem az utógondozó klinikára, ahol vért vesznek, megmérik a súlyomat, s beszélek az ápolókkal, az orvosokkal, a szociális munkásokkal és a gyógyszerésszel. Az első nap jók az eredményeim.

Két nappal később, november 13-án, szerdán, gyengének és fáradtnak érzem magam. Biztos a súlyom miatt van – a műtét óta eltelt 11 napban több mint 7 kilót fogytam. Sokszor émelyegtem, így alig tudtam enni. És talán a sok gyógyszer is megvisel.

A vérvétel után hazamehetek. Késő délután azonban felhív dr. Gautham Mogilishetty. – Ébredezik a csontveleje, és kezd olyan sejteket termelni, amelyeket szerintünk a hasnyálmirigye elleni antitestek előállítására fog használni.

Aztán kimondja a szót, amelyet nem akarok hallani: – Ez a kilökődés kezdete.

Mogilishetty arra kér, hogy azonnal menjek vissza a kórházba. Rettegtem ettől a hírtől, de igazából számítottam is rá.

A kórházban megismerkedem az orvosszakma duplaszavas trükkjével, amikor dr. Mogilishetty közli, hogy ez „kilökődés,” de nem „kilökődés-kilökődés”.

Agresszív gyógyszerkezelést fogok kapni. Ez plazmaferezissel kezdődik, amelynek során eltávolítják a vérem ellenanyagokat is tartalmazó plazmáját. A plazmaferezist követően olyan gyógyszerek koktélját adagolják majd a szervezetembe, amelyek sejtszinten veszik fel a harcot a pusztító folyamatok ellen. Azt mondják, ez egyfajta kemoterápia, de nem „kemoterápia-kemoterápia”.

Később fogom csak megtapasztalni, hogy ezektől a gyógyszerektől borzalmasan érzem magam. Sőt, borzalmas-borzalmasan.
 

A tulajdon szervezetem próbál elárulni. Kanült illesztenek a mellkasomba, és rákapcsolnak egy gépre, amely úgy néz ki, mint egy művese-berendezés, mivel lényegében az is. Látom, hogy a vérem elhagyja a testemet, aztán visszatér. Félek, de fáradt vagyok, s végül elalszom.

Másnap megint hazamehetek.

A kilökődés elleni kúra kilenc nap alatt négy infúziós kezelést jelent, és az orvosok előre figyelmeztetnek, hogy a mellékhatások halmozódni fognak. Pénteken már enni, olvasni vagy aludni sem tudok, és Lucynek hegedűfellépése lesz. Azért csináltattam meg ezt a hasnyálmirigy-átültetést, hogy mindig ott tudjak lenni vele, ezért elviszem.

A fellépés valahol a Cincinnati Egyetem területén lesz, de nem tudom, pontosan hol. Lucy kezd idegeskedni, hogy elkésünk, én meg a campus rossz oldalán parkolok le. Futnunk kell az épületig, és már a kabátomat is átizzadom. Odaérünk, de éppen csak hogy. Nagyon félek attól, hogy ez a rohanás most mennyit vett ki belőlem.
 

A második kezelés után kezdem elveszíteni a hitemet. Kimerült vagyok, és nem tudok aludni, állandó hasmenés gyötör, alig bírok enni. Elképzelni sem tudtam, hogy ennyire rosszul leszek.

November közepe van, és tudom, hogy ha elveszítem a hasnyálmirigyet, az valószínűleg most fog bekövetkezni. A vércukorszintemet a műtét óta is rendszeresen mérem, így tudom a legegyszerűbben ellenőrizni, még mindig működik-e a hasnyálmirigy. Este fél nyolckor a vércukorszintem 14 mmol/l, pedig nem lenne szabad 8,3 fölött lennie. Harminc perccel később már 15-öt olvasok le a mérőről.

Laura sírva fakad, a gyerekek hallják, hogy sugdolózunk, én pedig úgy érzem, hogy mindenkit cserbenhagytam.

– Nem csinálom végig még egyszer – mondom Laurának.

Beszélnem kell dr. Amit Govillal, aki az utógondozásomat irányítja. Ő is egyetért azzal, hogy a 15 mmol/l-es érték nagyon magas, de azt mondja, hogy én csak egyetlen, a hasnyálmirigy állapotát mutató paramétert látok, ő viszont sokat. A szavai üresnek tűnnek a számomra. Kimerülten és legyőzötten fekszem le.

Hajnali 3 óra 42-kor ébredek fel. Csendes a ház. Lemegyek, és az ebédlőasztalhoz ülök. Már a kezemben van a vércukorszintmérő tesztcsík, de nem akarom használni.

Ha most magas a vércukorszintem, a hasnyálmirigy tönkrement, és újra cukorbeteg vagyok. Azon töprengek, milyen szavakkal tudom majd kifejezni Laurának a hálámat és azt, mennyire sajnálom az egészet. Mit mondunk majd a gyerekeknek? Hogyan magyarázom el mindezt a barátainknak és a sok embernek, akik imádkoztak értem?

Aztán nekiállok, hogy gondolatban levelet fogalmazzak a hasnyálmirigyet adó személy ismeretlen családjának. Hogyan fejezhetem ki egyszerre a köszönetemet és a sajnálatomat? Olyan lenne ez a számukra, mintha a hozzátartozójuk újra meghalt volna?

Megcsinálom a mérést. A vércukorszintem 5,7. A hasnyálmirigyem tehát működik. Csak ülök az asztalnál, és sírok.
 

Állandóan fáradt vagyok, és állandóan fázom. Felkelés után minden reggel sapkát és sálat, pólót, hosszú ujjú pólót és pulóvert, hosszú alsót és nadrágot húzok, aztán a nappaliban üldögélek egészen addig, amíg fel nem megyek újra szundikálni egyet. Húsz nap alatt 9 kilót fogytam. Heves köhögés kínoz, amelytől már a hátam is fáj.

Pénteken, november 22-én a vérvétel után megint rám tör a köhögés, és nem tudom abbahagyni. Aztán levegőt sem kapok. Végül csend lesz a helyiségben. Innen kezdve semmi sem múlik rajtam.

Orvosok és ápolók tesznek fel kérdéseket, majd mellkasröntgenre küldenek. Tüdőgyulladásom van.

Most először jut eszembe, hogy akár meg is halhatok. No, nem most azonnal, nem hirtelen és látványosan, csak egyszerűen beteg fickó leszek, aki összeszed valami nyavalyát, és szép csendben belehal. A gondolat nem is tűnik ijesztőnek, egyszerűen csak szánalmas.

Azon a hétvégén a gyerekek nem akarnak zajongani a házban. Valahányszor köhögök, nyugtalanul pillantanak rám. Azért akartam az átültetést, hogy többé ne kelljen ezt látnom. Milyen ostoba vagyok!

November 25-én, három nappal a hálaadási ünnep előtt megint egy vérvizsgálat eredményére várok. Dr. Mogilishetty belép a szobába, és megtorpan. – Újra fel kell vennünk magát. Szörnyen fest.

A tüdőgyulladás mindkét lebenyre kiterjedt, és elég súlyos. Az orvosok két napon át bombáznak antibiotikumokkal, aztán szerdán hazamehetek.

A következő tíz nap nagyjából hasonlóan telik. Már 70 kiló alatt vagyok, és továbbra is egész nap fázom. December 6-án, pénteken újabb vizsgálatra megyek. Miután végeztem, végigsétálok az egyetem orvostudományi központjának alagsorán.

Már jól ismerem mind a 226 lépést, amelyek az előcsarnokba vezetnek. Ma azonban nem tudom megtenni ezt a távot.

Csak 72 lépés az ételautomata melletti padig, de nagyon kell összpontosítanom, hogy eljussak odáig. Rosszabbul érzem magam, mint eddig bármikor.

Éppen arra jár dr. Govil. – Nem tud elmenni innen odáig? – kérdezi.

– Ma nem – felelem. Azt mondja, hétfőre megbeszélést szervez az összes orvosommal. Nem kell aggódnom, teszi hozzá, de amikor elmegy, még visszanéz. Nyugtalannak tűnik.

Két nappal később, vasárnap hajnali háromkor szúró fájdalomra ébredek, és kétrét görnyedek az ágyban. Laura kezd pánikba esni, és be akar vinni a sürgősségi osztályra.

Várjunk még, kérem. Hétfőn úgyis találkozni fogok az összes orvossal. Amikor megszűnik a fájdalom, elmondom neki, hogy néha már azon gondolkozom, abba kellene hagyni a kilökődésgátló szerek szedését. Az új hasnyálmirigy elhalna, és újra cukorbeteg lennék. Még úgy is jobban ura lennék az életemnek. Laura emlékeztet rá, hogy nem vagyok képes tisztán gondolkozni. Eszembe jut az az ember, aki meghalt, és akitől ezt az ajándékot kaptam, és rájövök, hogy képtelen lennék ilyet tenni.

Ötkor ismét belém nyilall a fájdalom, ekkor Laura közli, hogy bemegyünk a sürgősségire. Az orvosok erős fájdalomcsillapítót adnak, amit egyesek csak „kórházi heroinnak” neveznek. A gyógyszerektől ellazulok, és végre felvételeket tudnak készíteni a hasamról.

Pár órával később bejön az osztályos orvos, és elmondja, hogy a hasnyálmirigyem duzzadt, és „folyadék” veszi körül. Ez hasnyálmirigy-gyulladás vagy pankreatitisz. Ennél többet ő nem tud mondani.

Ugyanezen az éjszakán odahaza Lucy elárulja Laurának, hogy fél, és össze van zavarodva. Attól tart, hogy vissza fogják venni a hasnyálmirigyemet. Laura felveszi, és együtt sírnak.

A fájdalom három nap múlva megszűnik, és kiengednek a kórházból.

Dr. Govil úgy véli, az okozhatta a gyulladást, hogy a hasnyálmirigy vérellátása nem volt megfelelő, azaz rossz volt a szervből a vért elvezető erekben az áramlás. De a szervezetemnek mostanra talán sikerült megtalálnia az egyensúlyt, mondja, és elmosolyodik.

Ámde továbbra sem tudok enni. 186 centiméter magas vagyok, és a súlyom már a 68 kilót sem éri el. Színtiszta betegség vagyok.
 

Amikor végre megkezdődött a változás, észre sem vettem. Volt néhány egymást követő nap, amikor nem javult az állapotom, de nem is romlott.

Aztán december 20-án furcsa érzésre ébredek, de nem ismerem fel. Az ágy szélén ülök, és végre rájövök, mi az: éhes vagyok. Délben nagyon megkívánom a Terry’s Turf Club sajtburgerét, így este elmegyünk oda, és Laura az egész étkezés alatt mosolyog. Igazi emberi lénynek érzem magam.

Másnap elhatározom, hogy kerékpározok egyet. Megígérem Laurának, hogy azonnal visszafordulok, ha fáradtnak érzem magam.

Előhozom a bringát, aztán bemegyek a házba a sisakomért. Mire kiérek, a szomszédunk, Horst kerékpárja már az enyém mellett áll. – Veled megyek – mondja.

Kikanyarodunk az utcára. Horst mögöttem jön. Erősen süt a nap, friss szél fúj, és én magamat hajtom előre, nem függök senkitől.

Két teljes kilométert teszek meg: a lábizmaim égnek, és zihálva szedem a levegőt. Horst úgy véli, talán visszafordulhatnánk.

Végre megértem az engem támogatók hálózatát. A családomat meg a szomszédjaimat, a munkatársaimat, a barátaimat. Ételt hoztak, imádkoztak, és olykor benéztek hozzánk. Telefonáltak, e-maileket küldtek, és elvitték iskolába a gyerekeinket.

Hazaérve kifulladva sétálok be a konyhába. Theo örül, hogy lát. Henry rám mosolyog, Luke pedig megkérdezi, szóljon-e anyunak. Igen, felelem, mondd meg neki, hogy visszatértem.
 

A karácsony előtti nap reggelén Laura emlékeztet, hogy még vár rám a nagy babaház, amelyet össze kell raknom Lucynek. Felmegyek a szobámba, és kinyitom a Barbie-ház dobozát: 119 apró csavar van benne. A kezem remeg a gyógyszerektől, és ez már így is marad. Elég nehezen tudom a csavarokat a csavarhúzó hegyére illeszteni, a végüknek a megfelelő lyukakba helyezése pedig lehetetlen feladatnak tűnik.

Fél napomba telik, és kis híján feladom, de végül sikerül. Nagyon büszke vagyok magamra.

Karácsony reggele teljesen normálisan zajlik. Lucynek nagyon tetszik a babaház. Jól bereggelizünk, aztán csend telepszik az otthonunkra.

Csak most kezdem látni, mit nyertem. Az elmúlt 35 évben rengeteg energiámat emésztette fel a cukorbetegségem kezelése, és erre már nincs szükség. A műtét után volt néhány balszerencsés fordulat az állapotomban, de rendkívül odaadó ellátásban részesültem. A családom szeret.

A hasnyálmirigyem működik, és kezdem úgy érezni, hogy a testem lassan magára talál.

December 30-án ismét vért vesznek. Elég jól vagyok már ahhoz, hogy hálás lehessek mindazoknak, akik gondoztak. Brian Lewis hetente háromszor szúrt tűt a karomba. Most is becsúsztatja, és egyáltalán nem is fáj, ráadásul emberként bánik velem. Ma végre képes vagyok értékelni ezt. Amikor köszönetet mondok neki, Lewis elmosolyodik, majd így szól: – Nem nagy ügy, csak csinálni kell.

Dr. Mogilishetty lép be a rendelőbe. Mesélek neki a hamburgerről és a biciklizésről. Azt mondja, a vérem rendben lévőnek tűnik. – Itt volt az ideje már a változásnak – teszi hozzá.

Elindultam a felépülés útján, mondja. Azt ehetek, amihez kedvem van, és bármit megtehetek, amire képesnek érzem magam. Megkérdezem tőle, hogy még mindig vigyáznom kell-e az emeléssel.

– Most már azt emelgethet, amit csak akar – feleli.

Aznap a kórházba menetelem óta először végre felkapom Lucyt.
 

Egy hónappal később az Enquirer fotózást szervez: egy képen akarnak megörökíteni engem és mindazokat, akik részt vettek a gondozásomban. Itt vannak az orvosok, dr. Diwan és dr. Mogilishetty, akárcsak dr. Govil, Brian Lewis és az a nő, aki felhívott, hogy találtak nekem hasnyálmirigyet. Egy csomó ember, akiknek a nevét sem tudom. Magammal viszem Lucyt is, mert szeretném, ha megismerné őket.

Meg fogom mutatni nekik, mit értek el a tudásukkal és az együttérzésükkel. El fogom mondani nekik, hogyan változtattak meg és tettek jobb emberré. Köszönetet fogok mondani nekik, és nem fogok sírni, mert erős vagyok. Ám mielőtt egyetlen szót is szólnék, elsírom magam.

Dr. Diwan megjegyzi, hogy ezt már nem foghatom a gyógyszerekre. Újra próbálkozom, de nem megy. Inkább megfordulok, és bemutatom őket Lucynek.
 

John Faherty történetéről bővebben itt olvashat angolul.

Vote it up
195
Tetszett?Szavazzon rá!