Vér a jégen

Derek Boogaard kisfiúként arról álmodozott, hogy egyszer hivatásos jégkorongozó lesz. De számára csak egyetlen út vezetett odáig

Kapcsolódó cikkek

Derek Boogaard megrémült. Miközben a fiatal jégkorongozó a Saskatchewan tartománybeli Regina hokipályájának folyosóján épp gripszalagot tekert a hokiütőjére, egy nála is termetesebb játékos lépett oda hozzá. – Kinyírlak – közölte vele az illető.

Megkezdődött a kétkapus edzés, az első az 1998-as előszezonban. Az egyik edző megkocogtatta Boogaard vállát. A fiú tudta, mit jelent ez. Átmászott a derékig érő palánkon, be a jégre.

Érezte, hogy hátulról megráncigálják a mezét. Itt az idő. A két játékos lekapta a párnázott kesztyűt, levette a fejéről a védősisakot. Fölemelt ököllel keringtek egymás körül. Boogaard meglendítette hosszú jobb karját. Öklével az ellenfél arcába sújtott, betörte az orrát. Edzők és játékosmegfigyelők nevetve gratuláltak neki. Tizenhat éves volt.

Mint oly sok kanadai srác, Boogaard is gólszerzői érdemek alapján szeretett volna bekerülni az NHL-be, az észak-amerikai hivatásos jégkorongligába. Ez az álma hamar szertefoszlott, ahogyan az ilyen álmok általában szoktak, és Derek ezt magától is tudta. A hokizás felsőházába azonban kiskapun át is bejuthatott. Beküzdhette magát puszta ököllel, amikor a játék félbeszakad, a fölállva szurkoló tömeg szeme láttára. És Derek Boogaard így is tett, egészen addig, amíg az NHL legfélelmetesebb játékosa, a Mumus vált belőle.

B terv nélkül
Derek Boogaard 1982. június 23-án született Len és Joanne Boogaard négy gyermeke, három fiú meg egy lány közül elsőként. Len Boogaard, a kanadai Királyi Lovasrendőrség tagja, a saskatchewani préri kistelepülésein szolgált. A rendőrség szabályzata értelmében néhány évenként máshová vezényelték, nehogy a megszokott állomáshely elkényelmesedéshez vagy megvesztegethetőséghez vezessen. Ez a rendszer a bűnüldözésben dolgozó más kollégáihoz hasonlóan az ő családtagjait is örökös kívülálló szerepre kárhoztatta.

Kisfiúként Derek arról ábrándozott, hogy majd bekerül az észak-amerikai hivatásos jégkorongligábaDerek gyermekkorában mindent megpróbált, hogy beilleszkedjen, ám a feltűnően robusztus alkata ellenére félszeg fiú nemigen talált barátokat, és gyakran az osztály bajkeverőjének kiáltották ki. Kilencedikesként már 193 centire nőtt és 95 kilót nyomott. Nem bántotta a gyöngébbeket, mégis főleg azért pécézték ki, mert olyan nagydarab volt, hogy ezzel ingerelte azokat az osztálytársait, akik előbbre akartak kerülni a menők listáján.

A jégkorongozás olyasvalami volt, „amiben igazán jól érezte magát” – ahogy Joanne, az édesanyja mesélte. Az apa Saskatchewan másik végébe fuvarozta Dereket korcsolyaedzésekre, azután ökölvívóedzésekre, hogy megtanuljon jobban küzdeni a jégen. „Az egész hokizásban azt élveztem a legjobban, hogy apuval furikáztunk” – írta később Boogaard.

Az iskolában fogalmazást kellett írnia arról, miből szeretne élni. A fiú azt írta, az a vágya, hogy az NHL-ben játszhasson. A tanára megkérdezte tőle, mi a kettes számú célja. Boogaard azt felelte, nincs más célja. – Az A terv a hokizás volt – idézte föl az esetet az apja. – B terve nem volt.

Derek hazai pályáján, a saskatchewani Melfortban érdekes epizód zajlott le. Az alacsonyra függesztett neonfényekkel megvilágított küzdőteret narancsszínben derengő hősugárzókkal fűtött, háromsoros lelátó szegélyezte. A Melfort csúnyán vesztésre állt. A tizenöt éves Derek váratlanul a másik csapat kispadjánál termett, és belekötött az ellenfél játékosaiba.

– Valósággal őrjöngött – mesélte Len Boogaard. – Azelőtt sosem láttam ilyennek.

Aznap este a Nyugati Jégkorongliga, a WHL csapatainak játékosmeg-figyelői is a nézőtéren ültek. Ez az ifjúsági liga az NHL előszobájának számít. Ketten a Regina Pats csapatát képviselték, és meg akarták szerezni az egyesületnek Derek Boogaardot. Amikor a fiú elutazott a reginai WHL- edzőtáborba, a játékosmegfigyelők világossá tették, mit várnak tőle.

– Ahhoz nem volt elég jó, hogy csak az ügyességével érvényesüljön – jellemezte az egyikük. – Tudta, mi a dolga.

Boogaard első összecsapására az 1998-as legelső kétkapus edzésen került sor. Azzal az egyetlen ütéssel a csapat addigi nagylegényének az orrát törte be. Derek azonban még nem állt készen a hivatásos jégkorong világára. Az előszezonban keveset játszott, és egy alacsonyabb osztályú csapatba sorolták át.

1999 őszére 201 centisre nőtt. Mindenáron bizonyítani akart, négy kétkapus edzés alatt tizenkét bunyóban vett részt. De miután alulmaradt egy párviadalban a Kelowna Rockets izomemberével szemben, elcserélték egy másik csapattal. Nincs sok haszna az olyan bunyósnak, aki veszít.

Új helyén, a brit columbiai Prince George-ban szárnyai alá vette a városbeli ékszerüzlet tulajdonosa, egyben a helyi csapat, a Cougars rendszeres vendéglátója, a Tobin házaspár. Derek menedékre lelt Mike és Caren Tobin otthonában. Az alagsori rumliszobában videojátékozott, vagy befészkelte magát a konyhába. Egyszer csak elkezdett nyerni a bunyókban. Amint a jégre lépett, moraj hullámzott végig a Prince George-i arénán. Az egyik oldalon lehurrogták (ami angolul épp úgy hangzik, mint a nevének első szótagja: „Boo!”), a másikon „Gaard!” kiáltásokkal biztatták. A csapat erős emberévé vált, akit az övéi megbecsültek, mindenki más pedig félt tőle.

2001. június 23-án, Boogaard tizenkilencedik születésnapján csengett a telefon Prince George-ban. Az NHL játékosválogatásának hetedik menetében fölvették a Minnesota Wildhoz.

Íratlan szabályok
Boogard egy orosz műkorcsolyázóval edzett. Továbbra is ökölvívóleckéket vett. A Houston Aeroshoz küldték, hogy a másodosztályban érlelődjön, és a Wild illetékesei utasították az edzőket, hogy neveljenek belőle NHL-es bunyóst. A houstoni kánikulában fáradhatatlanul futott hegymenetben a pálya környéki magaslatokon. Edzés után még a jégen maradt. Egyedül korcsolyázott, kapura lőtt, gyakorolta az alapokat, remélte, hogy elnyeri az edzők bizalmát, és játékba engedik.

A legfontosabb azonban az volt, hogy győzött a bunyókban. Az Aeros visszajátszotta a csörtéit a videokivetítőn, amelyet úgy neveztek: „a Mumus kamerája”. Bólogató és öklét rázó figurát gyártottak a képmására. Az egyik ellenfél csapat edzője azt mondta a houstoniaknak, hogy Boogaard a legértékesebb emberük, mert a puszta jelenlétével félelmet kelt az ő játékosaiban.

A brit columbiai Prince George csapatában játszva kezdett győzni a párviadalokban

A még „éretlen” Boogaard 2005-ben a Wild edzőtáborába vonult. Az előszezoni meccseken agyba-főbe vert egy buffalói bunyóst, azután egy chicagóit. Jacques Lemaire, a Wild edzője látta, milyen hatást gyakorol más csapatokra. Boogaardnak soha többé nem kellett a másodosztályban játszania.

Első rendes, idénybeli bunyójában, 2005. október 16-án a kaliforniai Anaheimban sarokba szorította Kip Brennant, azután egy iszonyatos jobbegyenessel leterítette. Az újonc népszerűsége minden leterített ellenfelével tovább nőtt. Az effajta rajongás nem szokatlan. A jéghoki erős embereiben munkásosztálybeli hősöket látnak. Ők azok a mostoha sorsú fiúk, akik másként nem kapnának szerepet a játékban, ezért fölvállalják a sportág legveszélyesebb feladatát.

Boogaard sosem volt rest interjút adni vagy jótékonysági rendezvényekre jelentkezni. Ez a tagbaszakadt, tekintélyt parancsoló jelenség szívesen nevetett, és térdre ereszkedett, hogy gyerekekkel beszélgessen. 24-es számú mezének másolata kelendő emléktárggyá vált.

A verekedést a világ legtöbb jégkorongbajnokságában elutasítják. A főiskolai hokiban az Egyesült Államokban és Kanadában is tilos – éppúgy, ahogy az olimpián és más nemzetközi viadalokon. Az észak-amerikai hivatásos jégkorongozásban viszont az NHL-től az ifjúsági csapatokig lényegi elem. Az NHL szabálykönyvének 46. pontja kimondja, hogy a játékvezetők büntetést szabhatnak ki a verekedő játékosokra. Ez a szabály azonban nem jelent komoly elrettentő erőt.

A csapatok régóta úgy vélekednek, hogy a legjobban úgy oltalmazhatják meg kiváló játékosaikat az erőszakos támadásoktól, ha még komolyabb erőszakkal – „kilövésre kész rakétával” – fenyegetnek. Ezért zúzógépeket küldenek a jégre. Bántottátok az emberünket? Akkor mi még behemótabbat, még durvábbat szabadítunk rátok, hogy bosszút álljon. Ráadásul a verekedés nemcsak szükséges, hanem a hoki vonzerejéhez is tartozik. Szinte minden második NHL-es mérkőzést párharc szakít meg. A csihipuhi következménye rendszerint ötperces kiállítás és bérelt hely a mérkőzés után a legjobb pillanatokat bemutató tudósításban.

Az összecsapások íratlan szabályait általában úgy emlegetik: a „becsületkódex”. Ütő nincs, se kesztyű, csak puszta kéz. A kódex minden részletre kitér: a párbaj lehetséges kiindulásától (amelyhez a két játékos egybehangzó szándéka kell) a befejezéséig (az egyik játékos elesik, vagy pedig patthelyzet alakul ki, és a vonalbírók szétválasztják a mérkőzőket). A csapatok a kimeneteltől függetlenül megéljenzik a saját emberüket.

Boogaard egy 2007-es fotón. Az NHL-ben töltött hat idény alatt három gólt szerzett, és 589 percet ült a büntetőpadon

A legtöbb bunyós nem vesz tudomást a sérülésekről, az agyrázkódást pedig rendszerint valami másnak álcázza. Boogaard esetében gyakran a „vállára” vagy a „derekára” – két krónikus panaszára – hivatkoztak, még akkor is, ha akkora púp nőtt a fején, hogy a sisak nem ment rá.

A 2009–10-es idény egyik mérkőzésén Boogaard a St. Louis Blues csapatának erős emberével, D. J. Kinggel került szembe. Már jóval korábbról, a Nyugati Jégkorongligából ismerték egymást. – Balhézni akarsz? Gyere, öreg! – hangzott el az egyezményes párbajfelhívás.

Ledobták az ütőjüket, majd a kesztyűk is a jégre csapódtak. Olyan bunyónak ígérkezett, mint a többi – mégis emlékezetessé és sok mindenről árulkodóvá vált.

King a pálya közepére siklott, Boogaard félúton megállt, mint a bikára váró matador. King feléje indult. – Ez aztán a szupernehézsúlyú viadal! – jelentette izgalomtól elfúló hangon a televíziós kommentátor.

Boogaard előszeretettel ragadta bal kézzel galléron ellenfeleit, lefogta a karjukat, és hátrahúzott jobbjával lesújtott rájuk. King ráközelített. Boogaard nem hátrált, lassan elfordult. King meglendítette a jobb kezét. Boogaard hárított. King ballal két csapást mért Boogaard arcára.

Boogaard a fejtetőre irányzott két bődületes jobbossal válaszolt. A sisak javarészt fölfogta az ütések erejét. King jobbjával háromszor a levegőbe öklözött. Negyedszerre Boogaard orrát találta el, és betörte – azt az orrot, amelyet nem egészen egy évvel azelőtt műtöttek meg.

– Hűha! King elkábította Boogaardot – harsogta a műsorvezető.

Ahogy kimondta, Boogaard bevitt egy jobbost, amely homlokon találta Kinget. King sisakja lerepült. A tömeg fölordított. Boogaard rácsapott King fedetlen feje búbjára. King újra képen törölte.

A St. Louis-i játékos a palánk felé terelte ellenfelét, amíg a vonalbírók közbe nem avatkoztak. Boogaardnak vérzett az orra, vér kenődött a homlokára. – Ez pazar volt! – lelkendezett a kommentátor.

King a büntetőpad felé vette az irányt, és jeges vizes törülközőt csavart véres kezére. Boogaard az öltözőbe indult. A következő öt meccset kihagyta.

Csak zokogott és zokogott
Derek Boogaard lapátkeze összeroncsolódott – különösen a jobb. Ez azonban csak a munkája legnyilvánvalóbb következménye volt. A többi – fizikai és szellemi – károsodást jobb szerette eltitkolni.

Jobb válla a tizenhárom évesen elszenvedett kulcscsonttörés óta sajgott. Számtalanszor bevert orra elgörbült, a dereka örökké fájt. Egy bunyó után az orvos a Wild öltözőjében azt mondta neki, soroljon föl minden r-rel kezdődő szót, ami eszébe jut. Boogaard egyetlenegyet sem tudott. Egy ideggyógyász megkérdezte, becslése szerint hányszor fordult már elő, hogy miután fejbe ütötték, elsötétült a világ, és eltelt egy-két pillanat, amíg összeszedte magát. Szóval hányszor? Négyszer? Ötször? Boogaard nevetve felelte, hogy talán több százszor. Valószínűleg több tucat alkalommal kapott agyrázkódást. A pontos számot senki sem tudja.

Az ifjúsági ligában rászokott egy vényköteles altató szedésére. Ezt a gyógyszert régóta osztogatták idült fájdalmakkal és a megterhelő edzési-mérkőzési ütemtervvel küszködő játékosoknak. Boogaardnak 2009. április 4-én megoperálták az orrát. Hét nap múlva a jobb vállát műtötték. Fájdalomcsillapító gyanánt egy kombinált, paracetamolt és oxikodont tartalmazó készítményt írtak fel neki.

– Az orvos azt mondta, kábé kétszer annyi gyógyszer kell neki, hogy lenyomja, mint a legtöbb embernek – mondta Boogaard öccse, Aaron. – Ennek a benga srácnak egyszerre nyolc-tíz szemet kellett beszednie, hogy jól érezze magát.

Boogaard egyszer késő este odahaza négy szem altatót vett be. Legalábbis annyit mondott. Gyanították, hogy több lehetett az. Lépten-nyomon elesett, falnak ütközött. Másnap gépre ültették, Kaliforniába repült elvonókúrára.

Az NHL-es csapatok zöme körülbelül tíz orvossal köt szerződést, és ezek mindegyike önálló praxist folytat. Boogaard rájött, hogy valójában semmiféle rendszer nem tartja nyilván, melyikük mit ír föl. Három hónap leforgása alatt nyolc doktorral összesen legalább tizenegyszer íratott föl fájdalomcsillapítót.

Minneapolisban Boogaard kedvenc szórakozóhelye Sneaky Pete sportkocsmája lett, ahol egy drogdílertől vásárolt fájdalomcsillapítót. Marékszámra öntötte magába az orvosságot – egyszerre legalább nyolc fájdalomcsillapítót vett be, és a hatóanyag gyorsabb felszívódása érdekében még össze is rágta.

A Wild edzői látták a hanyatlást, látták, hogyan épül le Boogaard bámulatos munkamorálja. A szerződése a 2009–10-es szezon végével lejárt, és a Wild fölkínálta cserejátékosnak. Bőven akadt igénylő. A Boogaard a New York Rangerst választotta, és négy évre szóló, 6,5 millió dolláros szerződést írt alá.

A Rangers vezetői aggodalmuknak adtak hangot a jégen mutatott eredményességét illetően. Boogaard azonban november 4-én alaposan elpáholta a philadelphiai Jody Shelley-t, öt nap múlva pedig gólt lőtt, újoncidénye óta az elsőt.

2010. december 9-én Ottawában szállt jégre. Miután szabályos bodicsekkel leterítette egy ellenfelét, a Senator játékosa, Matt Carkner üldözőbe vette. A jég közepére siklottak. Alig álltak meg ott, amikor Carkner jobb kézzel Boogaard arcába sújtott. Boogaard elfordította a fejét. Carkner fölemelte Boogaardot, és földhöz vágta. Boogaard a jobb vállára zuhant. A tarkója a jéghez csapódott. Nehézkesen föltápászkodott, és kiment az öltözőbe.

A biztonságosabb sportért
Senki sem tudja, pontosan milyen okból alakul ki olyan, egyre súlyosbodó agykárosodás, mint a CTE, de a szakértők szerint a legvalószínűbb „bűnös” a rendszeresen ismétlődő fejsérülés, például agyrázkódás, vagy akár olyan kisebb ütések sorozata, amely hosszú távon tönkreteszi a sportolók agyát, még ha agyrázkódást nem idéz is elő.

Sok sportoló már fiatalon egymás után szerzi a fejsérüléseket. – Aggasztó a gyermeksportolókat fenyegető agyi trauma – mondja dr. Robert Cantu, a Bostoni Egyetem ismétlődő trauma okozta agykárosodások tanulmányozására létrehozott központjának a társigazgatója, az idén megjelent, Concussions and Our Kids (Az agyrázkódás és gyermekeink) című könyv szerzője. – Ha valaki már fiatalon gyűjtögetni kezdi a sérüléseket, élete során valószínűleg többet szerez majd belőlük, illetve ezek hatása teljes életére ki fog hatni.

Cantu hangoztatja, hogy a fejsérülés veszélye minden sportágban fennáll. Míg a labdarúgásnál a legtöbb fejsérülés fejelésből ered, „a fej labdával érintkezése a legkevésbé nyugtalanító – írja. – A problémák akkor kezdődnek, ha a fej egy másik játékos fejével, vállával vagy könyökével ütközik.”

A sérülés kockázata a 14 év alatti gyermekeknél a legnagyobb, akiknek az agya és az egész szervezete még fejlődésben van. Cantu új szabályt szorgalmaz az érdekükben: nincs fejelés, amíg a játékos be nem tölti a tizennegyedik életévét. Amennyiben nem változtatnak a szabályokon, Cantu azt javasolja, hogy tizenhárom év alatti gyermekek ne futballozzanak.

Soha többé nem játszott.

Januárban, amikor Len Boogaard New Yorkba érkezett, alig ismerte meg a fiát. A jégkorongozás legkeményebb alakja többször is az apja karjában bőgött. – Mintha visszaváltozott volna kisgyerekké – mesélte Len Boogaard. – Csak zokogott és zokogott.

Boogaard hetekre bezárkózott havi hétezer dolláros bérű manhattani lakásába, még a redőnyöket sem húzta föl. Len emlékeztette a fiát mindarra, amin keresztül kellett mennie, hogy New Yorkba jusson – az iskolai piszkálódásra, az ellendrukkerekre, az ifjúsági ligabeli megpróbáltatásokra.

Nem sokan tudták, hogy Derek időről időre – rendszerint vasárnaponként – a Long Island-i Huntingtonba autózik, ahol egy parkolóban találkozik valakivel, és fájdalomcsillapítóval teli zacskókat vesz. Boogaard a tablettákat műanyag húsvéti tojásokba osztotta szét, amelyeket eldugott a lakásában.

2011 márciusában Boogaard könnyű erőnléti edzésekre kezdett járni, és a Rangers orvosai továbbra is ellátták vényköteles gyógyszerekkel. Egy-két nap múlva a remegő lábú hokizó összeesett a jégen. A csapatnál fölismerték a tüneteket, Boogaard mehetett vissza Kaliforniába, gyógyszerelvonóra.

Aaron, az öccse, Los Angelesben egy közeli szállodában vett ki szobát. A két testvér egy edzőteremben gyúrt és bokszolt. Mindennap kimentek a tengerpartra. Május 12-én, csütörtökön Boogaardot elengedték hosszú hétvégére. Otthagyta Aaront, és néhány napra Minneapolisba ment, ahol a másik öccsével, Ryannel beszéltek meg találkozót.

Nem mozgott a mellkasa
Boogaard egy 30 milligrammos fájdalomcsillapítóval kezdte a csütörtök estét. Barátaival vacsorázott, whiskyt ivott. A társaság benézett Sneaky Pete-hez és három másik minneapolisi lokálba. Derek további vényköteles fájdalomcsillapítókkal zsongította el magát.

A lakásába érve kivonult a mellékhelyiségbe, majd a hálószobába. Aaron palacsintát sütött a konyhában. Derek négyszer vagy ötször behívta a hálóba, az ágy végében ülve összevissza motyogott, és panaszkodott, hogy forog vele az ágy. – Szánalmasan festett – mondta Aaron.

Végül Aaron abban a hiszemben, hogy a bátyja elaludt, elment egy barátnőjéhez, és nála töltötte az éjszaka hátralévő részét. Május 13-án délután három körül tért vissza lezuhanyozni és átöltözni. Bedugta a fejét Derek szobájába. Még ágyban találta. Bekurjantott neki, hogy a reptérre megy Ryanért, a fivérükért.

Ryan és Aaron majdnem három óra múlva, este hat tájban tért vissza és lépett be a hálószobába. Derek öccsei az ágyon elterült hatalmas testre meredtek.

– Falfehér volt. Nem mozgott a mellkasa – mondta Ryan, aki az apjukhoz hasonlóan rendőr Saskatchewanben. – Megfogtam a karját, és rögtön tudtam.

Aaron üvöltözve föl-alá kezdett ugrálni. Ryan rászólt, hogy hívja a mentőket, azután két lépést tett az előszobában, és összeesett.

A Hennepin megyei halottkém véletlen alkohol- és oxikodontúladagolást állapított meg Dereknél.

Ahogy Derek Boogaard halálának híre terjedt, sorra telefonáltak a részvétnyilvánítók. Egy kutató is jelentkezett, aki a sportoló agyát kérte, hogy vizsgálatával fényt deríthessen a tragédiával kapcsolatos kérdésekre. Úgy vélte, ezáltal mások életét mentheti meg. Az agyat egy minneapolisi halottkém emelte ki a koponyából, jeges vízzel feltöltött hűtőtartályba helyezték, és repülőn Bostonba szállították. A Bedford Veteránkórházban dr. Ann McKee szeletekre vágta, a darabokat hűtőszekrénybe, több tucat más agy mellé tették.

McKee doktornő az idegkórtan szakértője, a Bostoni Egyetemen az ismétlődő trauma okozta agykárosodás tanulmányozására létrehozott központ társigazgatója. Boogaardról nem sokat tudott azon kívül, hogy huszonnyolc éves jégkorongozó volt. Hamarosan fölfedezte az agy felszínéhez közeli árulkodó barna foltokat – a krónikus traumatikus enkefalopátia, röviden CTE jeleit. Ez az Alzheimer-kórral rokon állapot olyan tünetekben mutatkozik meg, mint az emlékezetvesztés, lobbanékony viselkedés, gyakori kedélyhullámzás.

Több mint negyven volt amerikaifutball-játékos és sok ökölvívó szenvedett haláláig CTE-ben, amely megkeserítette életük utolsó éveit. A tudósok mégis megdöbbentek, hogy ilyen fiatal egyénnél ekkora károsodást látnak szétterjedve az agyában. Azt mondták, ha Derek Boogaard életben marad, az állapota valószínűleg a középkorúak demenciájává súlyosbodott volna.

Boogaard agyának állapota arra vall, hogy az NHL más játékosai is ugyanabban a betegségben szenvedhetnek. Az NHL azonban nincs meggyőződve a hokizás és a CTE közötti összefüggésről. – A szakértők, akikkel beszéltünk, úgy vélik, egyelőre korai lenne bármiféle következtetést levonni – jelentette ki Gary Bettman, az NHL képviselője.

A Boogaard rohamos leépülése és a CTE közötti kapcsolatot a fiatalember gyógyszerfüggősége is bonyolítja. A Bostoni Egyetem kutatói azonban azt mondják, egyetértés mutatkozik abban, hogy a fejet ért sorozatos ütések idézik elő a CTE-t.

Az NHL éveken át tétovázott a pergő ritmusú, keményen odacsapó játék ösztönzése meg a játékosok szükséges egészségvédelme között. 1997-ben agyrázkódás-megelőzési programot hirdetett. 2010-ben betiltotta a játékosok holtteréből a fejükre mért ütéseket. Ugyanakkor a liga nem sok hajlandóságot mutatott, hogy véget vessen a jégen zajló verekedésnek.

– A szurkolók szerint a bunyó a játékhoz tartozik – nyilatkozta Bettman.

A Wild 2011. november 27-én Minnesotában mérkőzés előtti tiszteletadást rendezett Boogaard emlékére. Boogaard szüleit és testvéreit a jégre kísérték, ahol virágcsokorral, egy Derekről festett portréval és a fiú mérkőzésen viselt, bekeretezett mezével ajándékozták meg őket. Videón mutatták be a szurkolók körében mosolygó és gyerekekkel beszélgető Dereket. Fölidézték mindhárom NHL-es gólját. Egyetlen ökölcsapás sem szerepelt a képsorokon.

Derek Boogaard édesanyja, édesapja és húga 2011. november 27-én átveszik a fiú mérkőzésen viselt mezét Minnesota Wild-beli két csapattársától

Len Boogaard, a rendőr és édesapa a maga módján igyekszik megbékélni. 2011 nyarán többször is leautózott Minneapolisba, fölkereste a lakást, ahol Derek meghalt. Boogaardék értesültek az agykárosodás súlyosságáról és az ezzel járó demencia fenyegető kilátásairól.

Len, aki hónapokig nem tudott beletörődni a fia halálába, ekkor megértett valamit. Lelki szemei előtt megjelent az elhessenthetetlen kép, azé az életé, amely Derekre várt volna.

Vote it up
257
Tetszett?Szavazzon rá!