Véres harc az örvös medvével

Csak egy csobbanás hallatszik, és a kellemes állatkerti séta egyetlen pillanat alatt rémálommá válik

Kapcsolódó cikkek

– Nézd, anyu, milyen vicces az a maci! – kiabálja izgatottan a hároméves Amber. Édesanyja, a 31 esztendős Irene Maréchal-Van de Voort közte és testvére, a hatéves Björn között állva néz le a medvekifutóba. Három méterrel alattuk egy örvös medve lohol a sziklákból épített kifutót övező sekély vizesárokban. Úgy tűnik, tetszik neki, hogy fényes karmú mancsaival szétfröcsköli a vizet.

Björn az anyja jobb oldalán állva figyeli az állat bohókás viselkedését. A medve felálló, kerek füleivel, sűrű, éjfekete bundájával és a mellén lévő fehér, V alakú folttal valóban aranyos teremtésnek tűnik a két gyermek szemében. Csakhogy az örvös medve közismerten agresszív állat, amely a természetben ok nélkül is rátámad az emberre. Ez a példány 29 éve született itt, az állatkertben, vagy 200 kilót nyom, és ha felágaskodik, 2 méter magas. Kissé görbült, 5 centi hosszú karmai és izmos lábai a fára mászásra szolgálnak.

A fára mászásra és a hús szaggatására. Alig három évvel korábban Hans Wallpott, az állatkert 80 éves tulajdonosa épp odaadta az állatnak napi gyümölcsadagját, amikor az a mancsával átnyúlt a ketrece rácsai között. Wallpott nem vette észre, mert már megfordult, hogy továbbmenjen, s egyszer csak azt érezte, hogy a jobb karjánál fogva vadul hátrarántják.

A medve az idős férfi karjába mélyesztette sárga agyarait, s csak akkor engedte el, amikor egy gondozó fejbe csapta egy lapáttal. Wallpott karját azonban amputálni kellett.

Noha már késő délután van, a nap még mindig ragyogóan süt ezen a szerda délutánon, 2010. augusztus 18-án. Az észak-rajna–vesztfáliai Lünebachban lévő Eifel Állatkert állatai lustán heverésznek az árnyékban.

A kanyargós utak mentén elhelyezett kukák körül darazsak zümmögnek. Egy kicsit távolabb, a prérikutyák ketrecénél a 34 éves Roy van de Voort a családjára vár. Azon gondolkodik, melyik úton menjenek a kijárat felé. A látogatók többsége már elhagyta az állatkertet.
 

Mike, az örvös medve volt Amber kedvence – amíg be nem esett mellé a kifutóbaA belga határtól alig 40 kilométerre húzódó, dimbes-dombos, erdőkkel borított Prüm-völgy igen népszerű a holland turisták körében, mint amilyen a Mittelburgból érkezett Van de Voort család is. Irene, a karcsú és vidám röntgenorvos és Roy, a szikár és sportos mérnök, a holland vízügyi és közmű-minisztérium munkatársa nagyon szeretik gyermekeikkel az itteni nyaralójukban tölteni az idejüket.

A gyerekek már nagyon várták az állatkerti látogatást. Aznap reggel Björn izgatottan lapozgatta az állatkertet bemutató füzetet. – Párducaik és tigriseik is vannak – lelkendezett. A hosszú, szőke hajú Amber pedig igazi állatrajongó. Lovak, tehenek, tengeri malacok – aminek négy lába volt, az mind számíthat a vidám és eleven kislány feltétlen rajongására. Boldogan ugrándozott izgalmában. Irene és Roy becsomagolták a szendvicseket, az innivalót és a fényképezőgépet, aztán a gyerekekkel együtt autóba ültek.

Az anyja bal oldalán álló Amber a medvekifutót körülvevő, egy méter magas drótkerítésnek szorítja az arcát. A nagy nyílású kerítést a régebbi, alacsonyabb, két párhuzamos vascsőből meg az oszlopok csúcsa között kihúzott drótból álló kerítésre feszítették. Egy felnőttnek így is elég alacsony, de megfelel az állatkert-működtetési engedélyhez szükséges előírásoknak. Ambert azonban zavarja a rálátásban. Miközben Irene arról magyaráz, hogyan élnek a természetben a medvék, s közben néhány pillanatra Björn felé fordul, a kislány belelép a kerítés hálójába, aztán némi erőlködéssel – még a nyelvét is kidugva – feljebb húzza magát, hogy jobban lásson. Néhány másodperc alatt a drótkerítés tetejéig ér.

– Miért szaladgál így a vízben? – kérdezi Björn az anyjától, és a medvére mutat.

– A medvék szeretnek a vízben játszani – feleli Irene, és visszafordul a tőle alig egy méterre álló kislányához. Találkozik a tekintetük. Miután a kerítés tetejére ért, Amber elveszíti az egyensúlyát. Rémülten néz az anyjára, aztán fejjel előre az árok felé billen.

Irene lába mintha a földbe gyökerezett volna, a szíve hevesen kalapál. Meghal a lányom! – villan át az agyán. Utána akar kapni, de a keze nem mozdul. Mintha csak lassított felvételt látna, úgy nézi, ahogy a lánya átbucskázik a kerítésen.

A prérikutyák ketrecétől visszafelé ballagó Roy előbb furcsa, tompa csobbanást hall, majd a felesége halálra rémült sikolyát. Rohanni kezd a tőle úgy 40-50 méterre lévő medvekifutó felé.

Amikor néhány másodperc múlva odaérkezik, a lánya derékig áll a sekély árok vizében. Sikoltozva sír, a feje csupa vér az eséstől. Az örvös medve – Mike a neve – a csobbanást hallva felugrott, és közelebb ment a gyermekhez. Most ott ül előtte, alig több mint fél méterre tőle, s tíz borotvaéles karommal felfegyverzett mancsait lengeti.

Roy átdobja a kerítésen a válltáskát, hogy elterelje a medve figyelmét, aztán habozás nélkül, egyetlen mozdulattal maga is leugrik az árokba.
 

Bal lába iszonyatos erővel csapódik a kövekhez, a másikkal pedig akaratlanul eltalálja a medvét. Az állat szőre durva tapintású, mintha partvis lenne, s átható szaga marja Roy orrát. Az kizárt, hogy megküzdjek egy medvével – fut át az agyán, miközben talpra vergődik és körülnéz. De most nincs idő a gondolkozásra.

Mike meg sem rezzen Roy karatemozdulatra emlékeztető rúgásától. Magához szorítja Ambert, így Roy hátulról csak annyit lát, hogy a sötét és félelmetes alak lehajtja a fejét, mintha Amber fején nyugtatná. A cuppogó hangokból ítélve az állat a kislány haját nyalogatja mozgékony, rózsaszín nyelvével. Nyál csorog a szájából, s bűzös lehelete a lefelé néző Amber arcát éri.

Royt erős, ősi ösztön keríti hatalmába. Vakmerően rugdosni és lökdösni kezdi Mike-ot, hogy elriassza. A medve dühösen morogva és sziszegve fordul felé. Hosszú, hegyes, csillogó fogakkal teli pofája előrelendül, s kétszer beleharap Roy mindkét lábába, majd odacsap a mancsával, s karmai felszántják a férfi mellkasát.

Súlyos sérülései ellenére Roy nem érez fájdalmat, s megkönnyebbülten látja, hogy Ambernek nincs komolyabb baja. Oda kell jutnom hozzá, méghozzá most, gondolja, és a lánya felé ugrik. Ahogy elkapja, Amber szorosan a nyaka köré fonja a karját. – Apu! – zokogja.

Irene nem tud mást tenni, csak kétségbeesetten kiáltozik segítségért, és a medvekifutó körüli utakon szaladgál fel-alá, hátha talál valakit – de hiába. Mintha még az állatgondozók is eltűntek volna. Aztán észreveszi, hogy vérző mellű, erősen ziháló férje, karjában Amberrel a kifutó egyik sarkában lévő falhoz futott.

– Lökd fel ide! – kiáltja Irene, s a kerítésen áthajolva sikerül elkapnia a kislány kezét és felhúznia őt.
 

Ebben a pillanatban érkezik oda egy középkorú német férfi, aki meghallotta Irene segélykérő kiáltásait. Megáll Irene mellett, észreveszi a kifutóban álló Royt, és kifut az arcából a vér.

– Gyere ki onnan! – ordítja Irene Roynak, aki a rudakat megmarkolva próbál kimászni az árokból. Irene fél karral Ambert szorítja magához, miközben előrehajol, és a másikat a férje felé nyújtja. A német turista ráhasal a szögesdrót kerítésre, és szintén lefelé nyújtja a kezét.

Amikor azonban Roy felemeli a karját, hogy megfogja a feléje nyújtott kezeket, véletlenül hozzáér a kifutó falából kiálló elektromos kerítéshez. Az áramütéstől hanyatt visszazuhan a vízbe.

Mike időközben visszakapaszkodott a kifutó középső, magasabb részére, s onnan figyeli Roy második próbálkozását. Morgását olykor bömbölések kísérik, s szemmel láthatóan egyre idegesebben méregeti a balszerencsés betolakodót.

Roy szervezetét azonban elárasztotta az adrenalin, s már nem törődik a tőle alig néhány méterre lévő, dühös állattal. Ki kell jutnom innen, de rögtön! – ez minden, amire a kimerült családapa gondolni tud, miközben feltápászkodik. Maradék ereje minden cseppjét összeszedve kétségbeesetten előrelendül, és felugrik.

Irene és a német pedig nyögve és szitkozódva bár, de felhúzzák a férfit. Kint van!

Eközben odaérkezett a német turista felesége és 13 éves fia is. A fiú előkapja a mobiltelefonját, és már hívja is a 112-t, miközben az ijesztő látványtól megdöbbent anyja felajánlja Irene-nek, hogy átveszi tőle Ambert, amíg Royjal foglalkozik.

A vérző és szipogó kislány ellenkezés nélkül hagyja, hogy anyja átadja.

Roy megpróbál felállni, és csak most veszi észre, hogy a bal lába már nem képes megtartani a súlyát. Remegve és szédülve hanyatlik vissza a földre, s lihegve kérdezi: – Jól csináltam? – A következő pillanatban azonban úgy tűnik, hogy az adrenalintúladagolásra válaszul sokkos állapotba kerül.

– Maradj ébren! – rivall rá Irene, és jókora pofont kever le neki.

– Hol késik már az a mentő? – néz idegesen a feleségére és a fiára a német turista.

Eközben a helyszínre érkezik Claudia Müller, az állatkerti étterem 38 éves pincérnője is, kezében egy elsősegélykészlettel. Royra melegítőtakarót terít, és csak az után veszi észre Ambert. A kislány szeme tágra nyílt, rémületében toporog és sikoltozik. Müller letérdel mellé, hogy megnyugtassa. Björn eközben csendesen sírdogálva áll a néhány méterre lévő lámakifutó mellett.
 

Végre meghallják a szirénázást, miközben Mike még mindig dühösen acsarog a kifutóban. Elsőként egy rendőrautó érkezik, majd néhány másodperc múlva befut Markus Kremer mentőorvos rohamkocsija is a közeli Waxweilerből, amely után egy másik mentőautó is a helyszínre ér.

Ambert hordágyra teszik, és infúziót kötnek a karjába. Leveszik róla a csuromvizes ruhákat, hogy alaposabban is megvizsgálhassák. Bár a fején elég csúnya látványt nyújt a felszakadt bőr, úgy ítélik meg, hogy nincs nagy veszélyben. Az ápolók melegítőtakarót tesznek rá, amely alá folyamatosan szivattyúzzák a meleg levegőt.

– Prümben nincs gyermekosztály – tájékoztatja kollégáját az ápolók egyike. – A kicsit Trierbe kell vinni.

– Jól van? – kérdezi egy férfi ápoló Roytól. A bátor apa csak bólint. A lábfeje fáj a legjobban, de az ápolók egyelőre nem azzal foglalkoznak, fontosabbnak tartják a lábán lévő harapások ellátását.

– A lánya rendben lesz – nyugtatja meg dr. Kremer. – Csak maradjon szépen fekve!

Ambert és az édesanyját helikopterrel a mintegy 70 kilométerre, Trierben lévő Mutterhaus kórházba szállítják. Utóbb kiderül, hogy a sérülései nem súlyosak, csak néhány kisebb seb esett a fején. A mentő a közeli Prümbe, a St. Joseph kórházba viszi Royt és Björnt. A férfi legsúlyosabb sérülése a törött lábfeje.
 

A német turista és családja úgy vélik, nem tettek semmi jelentőset, és nem szeretnék, ha nyilvánosságra kerülne a nevük.

Az Eifel Állatkert tulajdonosai azóta kicseréltették a kerítést, így arra már nem tudnak felmászni a gyerekek. Roy – aki 2011 júniusában megkapta a Carnegie Hero Fund ezüst érdemérmét – és Irene jelezték, nem szeretnék, ha Mike-ot elaltatnák. Végtére is Amber és Roy az ő lakóhelyére hatoltak be, így az örvös medve viselkedése természetes volt. Mike már 29 éves – a fogságban tartott medvék nemigen élnek ennél tovább –, így megengedik neki, hogy hátralévő napjait is az Eifel Állatkertben töltse.
 

Fotó: Goffe StruiksmaRoy testi és lelki felépülése egy teljes évig tartott. Amikor beugrott az árokba, összezúzódott a sarka, ő azonban elszántan küzd, és minden gyakorlatot lelkiismeretesen elvégez, hogy elejét vegye a maradandó károsodásnak. Nagy személyes diadalának tekintette, hogy 2011. május 15-én sikerült végigtekernie egy 250 kilométeres maratoni kerékpárversenyt az Ardennekben.

Roy, Irene és a gyerekek is hosszadalmas terápiára szorultak – s messze még a teljes felépülés. Björn gyakran rajzol ijesztő állatokat, és sok kérdést tesz fel a balesetről. Amber pedig minden állattól retteg, még a legyektől is, bár kitartó munkával sikerült elérni, hogy hajlandó legyen megsimogatni egy nyuszit. Sokszor játssza el a balesetet – nyilván így dolgozza fel a történteket.

Az eset lelki hatásait nagyon nehéz volt elviselni. Irene rengeteget gyötrődik azon, vajon megelőzhette volna-e az azon a rettenetes délutánon történteket. – Csak egy szörnyű baleset volt – mondja. – Bármilyen gondos és lelkiismeretes is az ember, az ilyesmi bárkivel megtörténhet.

Royt sokan dicsérik, de ő azt mondja, csak azt tette, amit bármelyik más szülő is tett volna a helyében. Ám a kutatások szerint hasonló helyzetben az emberek 85 százalékát megbénította volna a félelem – ahogyan Irene-nel is történt.

Roy és Irene még a korábbinál is fontosabbnak tartják, hogy derűlátón szemléljék az életet. Láthatták, hogy az ember élete egy pillanat alatt véget érhet, s hogy az álmaik valóra váltására kell törekedniük. Az egynapos kirándulás a gyerekekkel egészen különleges dologgá vált számukra. Lassan, de rendeződik az életük.

Vote it up
174
Tetszett?Szavazzon rá!