Vacsora egy fagyos estén

Emlékszem egy réges-régi karácsonyra, egy olyan karácsonyra, amely a legkevésbé sem ígéretesen indult

 

I remember a Christmas, long ago; a Christmas that began in a most unpromising way. Everyone in my posse had decamped for the holidays. I had declined several invitations to join them. “The holidays!” they said. “No one should be alone.”

“I'll be fine.”

I truly believed I would be. “It's no big deal,” I said.

I truly believed it wasn't.

My habit is to open my presents on Christmas Eve, and although I don't remember exactly, I probably treated myself to a glass of champagne that night. I'm not a churchgoer, so I know I wasn't tempted by the bells from the church at the end of the road where I lived at the time, summoning the faithful who walked arm in arm to midnight mass; no one, it seemed, was ever alone.

That thought must have lodged in my mind, the psychic equivalent of a bit of gristle, because I do know that I awoke on Christmas morning feeling empty and depressed and terribly isolated. I had underestimated my supposed immunity from the season's festive imperatives. I had overestimated my capacity for solitude. Why had I been so stupid, so invested in the myth of my own self-sufficiency? Why had I been so proud? I lay in bed and listened to the rain on the window and meditated on the phrase “the author of his own misfortunes.” I considered that, as an author, one has the power to shift the narrative, to control the ending. Take charge. There's no reason why a day that begins tinted with tragedy can't end marbled with merriness. The problem of solitude is easily solved with the addition of one. I made the ceiling my address book, projected onto it the names of acquaintances who might also be at miserable liberty. I came to Nora.

I'd known Nora for years, in a now-and-again way. We were always cordial, never close. The fulcrum of our acquaintanceship was an innate restlessness. I'd recently run into her on the street. I was surprised. She'd left the neighborhood, moved to a small island off the coast. But whatever it was she was seeking wasn't to be found there, and she'd come back to the city.

Whatever fairy governs peace of mind was left uninvited to her christening. For Nora, life would never be straightforward. I liked that about her.

“Nora here,” she said, when she picked up my Christmas morning call. Hers was a smoky voice, and timorous. Nothing about it suggested the toughness even a superficial scratch revealed.

“I don't suppose you're free for dinner?”

I could hear her inhaling one of the many cigarettes that would punctuate her day. “Let me check my daybook,” she said, and then, after an appropriate pause, “Yes. Yes, I seem to be clear. What can I bring?”

“Nothing,” I said. “Just yourself. I'll take care of everything.”

At the 24-7 supermarket I secured the last roasted chicken. It had lingered too long on the spit, but if ever there was a time to apply the adage about beggars and choosers, it was then. I picked up a couple of tubs of salad - potato, coleslaw, carrot - and a fruitcake of undistinguished pedigree. All that remained was to clean the apartment and set the table.

Nora arrived, about half an hour early, all gussied up in second hand chic, and sporting more makeup than I'd known her to wear. She had fussed. At the door, she pressed a small pill bottle into my hands. “For you. I thought these might be useful.”

I looked at the label. “Anti-depressants?”

“My old prescription,” she said. “I'm onto something stronger. And I brought this for the puppies,” she said, reaching into her bag and pulling out a handful of straw.

The dogs lay on the couch and watched her drift about the room (just vacuumed), scattering the stuff here and there. “So they can be dogs in the manger. Oh! I just realized. Manger. That's also the French for 'to eat', isn't it?”

A cue line, if ever I'd heard one.

“Shall we?” I said.

“Let's.”

About that Christmas dinner I recollect not much that's specific. It wasn't prolonged, didn't last much longer than it took to polish off most of what I'd bought. We would have talked, as we always did, about her various ailments and disappointments, a long litany that would have been tiresome were she not so unfailingly droll. I recall that I flushed the pills directly she was gone, and that I left the straw on the floor till Boxing Day; the dogs, who were resolutely urban even as puppies, as then they were-they are now geriatric-never showed the slightest interest in it. And I remember that, ersatz though it was, Nora enjoyed the dinner. She was hungry. Hungry for the grub, and hungry for contact. As was I.

My gift to Nora was a last-minute Christmas picnic on which I expended very little effort and no more than 20 dollars. But I don't doubt that I got it right. I gave her nothing that was lasting or dear, only food and company and the evidence that she hadn't been overlooked: the simple things that happened to meet her requirements at that time and in that moment. And yes, I got what I needed, too: a salve for my own loneliness.

This was ten or more years ago. If Nora remembers our Christmas together, I've no idea. I've moved house three times since then - no, make that four - always thinking, hopelessly, that I'll find in the next place what was missing in the last. If Nora hasn't folded her tent at least as often, I'd be surprised; I can't say for sure, I've lost track of her. Someone said she moved out of the city again, that she was trying out another island. I hope it's a place where she's found whatever it takes to ease her days, to get her through every warm and freezing night.

Emlékszem egy réges-régi karácsonyra, egy olyan karácsonyra, amely a legkevésbé sem ígéretesen indult. A környezetemből mindenki elutazott az ünnepekre. Többük meghívását is elhárítottam. – Az ünnepeket senki nem töltheti egyedül! – mondogatták.

– Nekem így lesz jó.

Valóban így is gondoltam. – Nem nagy ügy – mondtam.

És valóban úgy is gondoltam.

Karácsonyeste szoktam felbontani az ajándékaimat, és nem vagyok benne biztos ugyan, de valószínűleg megjutalmaztam magamat egy pohár pezsgővel is. Nem járok templomba, tehát tudom, hogy nem csábítottak az akkori lakóhelyemhez közeli templom éjféli misére hívó harangjai, ahová a hívők kart karba öltve mentek, és nekem úgy tűnt, mintha soha senki nem lenne egyedül.

Ez a gondolat, mint egy tüske a köröm alá, befészkelte magát az agyamba, mert tudom, hogy másnap reggel úgy ébredtem, hogy üresnek, lehangoltnak és szörnyen magányosnak éreztem magam. Alábecsültem állítólagos közönyömet a szinte kötelező ünnepi hangulat iránt. Túlbecsültem magánytűrő képességemet. Miért voltam olyan ostoba? Miért áltattam magam azzal, hogy jól elvagyok én egyedül is? Miért voltam olyan büszke? Az ágyban fekve hallgattam az esőcseppek kopogását az ablakon, és azon a mondáson elmélkedtem, hogy „mindenki maga írja a sorsát”. Belegondoltam, hogy az írónak módjában áll módosítani a történetet, megváltoztatni a befejezést. Át kell venni az irányítást. Semmi nem indokolja, hogy egy tragikus színezettel induló nap ne érhessen örömteli véget. A magány problémája könnyen megoldható egy másik ember hozzáadásával. A mennyezetet telefonkönyvnek képzeltem, és kivetítettem rá olyan ismerősök nevét, akik esetleg ugyanúgy szenvednek a szabadságtól. Ráakadtam Norára.

Akkor már évek óta ismertem Norát, időnként összejöttünk. Mindig szívélyesek voltunk egymáshoz, de nem álltunk közel. Ismeretségünk alapja a mindkettőnkben meglévő nyugtalanság volt. Nem sokkal korábban összefutottam vele az utcán. Meglepődtem. Elmesélte, hogy elment a környékről, egy part menti kis szigetre költözött, de bármit keresett is ott, azt nem találta meg, és aztán visszajött a városba.

Azt nem tudom, milyen tündér gondoskodik a lelki békéről, de bármilyen is, azt nem hívták meg Nora keresztelőjére. Számára az élet soha nem lehet egyszerű. Ez tetszett nekem benne.

– Nora vagyok – szólt bele a telefonba, amikor karácsony első napjának reggelén felhívtam. Fátyolos volt a hangja, és riadt. Semmi nem utalt sziklaszilárd keménységre.

– Gondolom, nem érsz rá ma velem vacsorázni... – ezzel a fordulattal kezdtem a mondókámat.

Hallottam, ahogy beleslukkol aznapi sok-sok cigarettája egyikébe. – Hadd nézzem meg a naptáramat – mondta, majd némi hatásszünet után így folytatta: – De, úgy tűnik, ráérek. Mit vigyek?

– Semmit – feleltem. – Csak magadat. Gondoskodom mindenről.

Az éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketben lecsaptam az utolsó grillcsirkére. Túl sokáig időzött a nyárson, de nem volt aktuális azon elmélkedni, ki milyen válogatós vagy éhes. Begyűjtöttem még néhány doboz krumpli-, káposzta- és répasalátát, valamint egy ismeretlen márkájú gyümölcstortát. Már csak ki kellett takarítani, aztán megteríteni.

Nora megérkezett, körülbelül fél órával hamarabb, turiruhás eleganciával és annyi sminkkel, amennyit még soha nem láttam rajta. Készült. Még az ajtóban kezembe nyomott egy kis gyógyszeres flakont. – Neked hoztam. Gondoltam, talán hasznát veszed.

Megnéztem a címkét. – Antidepresszáns?

– Azelőtt ezt szedtem – mondta. – Most már ennél erősebbet. Ezt meg a kiskutyáidnak hoztam – mondta, miközben belenyúlt a táskájába, és egy maréknyi szalmát vett ki belőle.

A kutyák a kanapén heverésztek, és nézték, ahogy Nora (az imént kiporszívózott) szobát körbejárva itt-ott elszórt néhány szalmaszálat. – Ó, már értem! Hogy ők is a jászolban érezhessék magukat és jusson nekik is az ennivalóból! Most kapcsolok, biztosan éhes vagy már.

– Fején találtad a szöget.

– Akkor együnk? – kérdeztem.

– Együnk!

Semmi különöset nem tudok felidézni arról a karácsonyi vacsoráról. Nem volt hosszú, nem tartott sokkal tovább, mint amennyi idő alatt magunkba lapátoltuk a beszerzett élelem nagy részét. Nyilván beszélgettünk, mint mindig, az ő különféle nyavalyáiról és csalódásairól, amelyek hosszú sora fárasztó lett volna, ha nem mindvégig humorosan adja elő. Emlékszem, hogy a pirulákat rögtön az után lehúztam a vécén, ahogy elment, és hogy a szalmát a padlón hagytam másnapig. A születésüktől fogva városban élő, akkor még kölyök, azóta már vénséges vén kutyák rá se hederítettek. És arra is emlékszem, hogy a vacsora bármilyen hevenyészett volt is, ízlett Norának. Éhes volt. Kiéhezett a kajára és a jó szóra is. Akárcsak én.

Az ajándékom Norának egy utolsó pillanatban összehozott karácsonyi vacsora volt, amelyre csak kevéske energiát és legfeljebb húsz dollárt fordítottam. De semmi kétségem afelől, hogy jót tettem. Semmi maradandót vagy értékeset nem adtam neki, csak ételt és társaságot, és annak bizonyítékát, hogy lám, nem feledkeztek meg sem a személyéről, sem pedig azokról az apróságokról, amelyekre történetesen abban az időszakban, abban a pillanatban szüksége volt. És igen, én is megkaptam azt, ami nekem kellett: gyógyírt a saját magányosságomra.

Ez legalább tíz éve történt. Nem tudom, Nora emlékszik-e az együtt töltött karácsonyunkra. Azóta én négyszer költöztem, oktalanul mindig azt remélve, hogy a következő helyen majd megtalálom azt, ami hiányzott az előzőben. Meg lennék lepve, ha Nora nem szedte volna a sátorfáját legalább ennyiszer, de nem tudhatom, mert szem elől tévesztettem. Azt hallottam, ismét elköltözött a városból, hogy kipróbáljon egy másik szigetet. Remélem, az olyan hely, ahol megtalálta azt, ami könnyebbé teszi a mindennapjait, ami segít neki átvészelni minden meleg és fagyos estét.

Vote it up
367
Tetszett?Szavazzon rá!