Vajon normális vagyok?!

Magában beszél? Olykor nem emlékszik, hova tette a kocsikulcsát? Nincs oka az aggodalomra. Általában…

Nos, kedves olvasó, eljött az igazság pillanata. Hiába igyekszik normális viselkedésű, rendes ember benyomását kelteni, minket nem ver át. Az a helyzet, hogy bizony akad néhány bizarr szokása. Hogy honnan tudjuk? Mert mindegyikünknek van. Furcsának lenni normális – sőt ez tesz minket emberivé. Míg azonban a hasfelmetsző devianciája és a zsebmetsző rafinériája között jókora a különbség, a „mókás” hóbortokat a komoly aggodalomra okot adó viselkedési zavaroktól csak egy „paraszthajszál” választja el. Megkértünk néhány merész lelket, hogy hagyjanak fel a rejtőzködéssel, és tárják viselkedésük furcsaságait a szakértők elé. Íme, az eredmény:
 

Miért van az, hogy pontosan emlékszem mindenre, amit másodikos koromban csináltam, mondtam és hordtam, de képtelen vagyok felidézni, hova raktam a kocsikulcsot ma reggel? Ez a korai szenilitás volna? Még csak negyvenéves vagyok!

Bár a kor előrehaladtával együtt jár a rövid távú emlékezet bizonyos fokú romlása, ez általában mégsem a korai szenilitás jele. Sőt valószínűleg arra sem emlékszik egész pontosan, hogy mit csinált, mondott és hordott másodikban. Csak néhány ruhadarabot és talán egy tucat lényeges epizódot jegyzett meg. Az az év fontos lehetett a fejlődése szempontjából, ezért bizonyos események kikristályosodtak a hosszú távú memóriájában, hiszen sokszor idézte fel őket és mesélt róluk másoknak.

– Ezek az emlékek azért maradtak fenn máig, mert amikor az események megtörténtek, ön különös figyelmet fordított rájuk – mondja JoAnna Wood kutatópszichológus, aki számos viselkedés-lélektani vizsgálatot folytatott a NASA-nál. – Nem úgy a kocsikulcsokra ma reggel. Feltehetőleg más, jóval fontosabb dolgok foglalkoztatták, a munkája, a kifizetendő számlák, vagy hogy mi legyen vacsorára.

Így aztán oda se bagózott a kulcsokra. Hosszú távú memóriánkban minden évből megőrzünk pár jó dolgot. Ezek alaposan megragadnak bennünk. Rövid távú emlékezetünkben, amely az agyunk másik részén működik, a mindennapok számtalan apró momentumát igyekszünk elraktározni, és ezek sokszor kihullanak. A megoldás: száműzze a kocsikulcs-problémát rövid távú emlékezetéből. Szereljen egy kampót az ajtó mellé, és akassza rá a kulcsot, valahányszor belép a lakásba.
 

Folyton megragad az agyamban valami dallam. Függetlenül attól, hogy mit csinálok, mindig egy dal motoszkál a fejemben. Néha napokba telik, amíg sikerül „áthangolódnom” egy másikra. Tisztára megőrjít!

Mindenekelőtt azt javasoljuk, hogy sürgősen kapcsolja ki a rádióját. Megkérdezett szakértőinknek ezenkívül szinte semmi hozzáfűznivalójuk sem volt a problémához, amiből két következtetés vonható le:

1) a jelenség teljesen természetes és mindenkivel előfordul, vagy
2) szakértőink is totál flúgosak.

De mivel a levélíróhoz hasonlatosan a Reader’s Digest összes szerkesztőjének a koponyájában is ott zakatol a beépített wurlitzer, az előbbi konklúzióra szavazunk.

Marianne LaFrance, a Yale Egyetem pszichológusa szerint minél erősebben igyekszünk kiűzni a fejünkből a dallamot, a helyzet annál rosszabbá válik. – Ha az ember megpróbál nem gondolni valamire, annál többet gondol rá – állítja. Valószínűleg az „áthangolódás” sikertelensége őrjíti meg a levélírót, és nem maga a dallam. És ha beletörődne a dologba? Jacqueline Olds harvardi pszichiáter, akit bevallása szerint szintén „muzsikáló fejjel” áldott meg a sors, azt mondja: – Rájöttem, hogy isteni érzés átadni magam neki. Ezekkel a dallamokkal a tudatalattink üzen nekünk. Ha tetszik a dal, énekelje csak el. Ha viszont nem, akkor próbálja megfejteni, mit üzen.
 

A kényszerbeteg azt gondolja: ha betartom ezeket az önkényes szabályokat, akkor az általam nem befolyásolható dolgok is rendben lesznek. Csakhogy ez nem így működik

Akármennyire igyekszem, képtelen vagyok megállni, hogy az orvosi váróban ne rakjam rendbe a magazinokat, vagy hogy ne igazítsam meg a képeket a falon – akár vendégségben is! Az egyik barátom dzsekijén mellmagasságban van egy cipzáras zseb, amit mindig nyitva tart. Valahányszor találkozunk, első dolgom behúzni azt a cipzárt. Soha nem köszöni meg. Bolond vagyok?

– Figyelmeztess, ha spenótos a fogam, de ne nyúlj bele a számba! – kiált fel LaFrance.

Ne áltassa magát, a cipzár miatt nem jár önnek köszönet! És ami még fontosabb, ezzel nem fog oldódni az a súlyos szorongás, ami a kényszeres neurózis klasszikus tüneteit váltja ki.

A harvardi pszichiáter megjegyzi, hogy társadalmunkban gyakori a kényszeres viselkedés. – Mindenkinek van néhány kényszeres szokása, ez a sikerorientáltság velejárója.

Ugyanis a rendet és a formai tökéletességet sokra értékelik manapság. Csakhogy a példában a kényszeres tevékenység más embereket is érint, már-már agresszivitásba csap át. Önnek szakemberhez kellene fordulnia, aki valószínűleg először azt kéri majd, hogy elemezze a saját viselkedését. A kényszeres neurózisban szenvedők szabályok sorát állítják fel: az újságokat egymásra kell pakolni, a cipzárakat be kell húzni, a képeknek egy vonalban kell lenniük.

– A kényszerbeteg azt gondolja: ha betartom ezeket a szabályokat, még ha önkényesek is, hiszen én alkottam meg őket, akkor az általam nem befolyásolható dolgok is rendben lesznek – magyarázza LaFrance. – Csakhogy ez nem így működik. Az egész rendszer leomlik, mint az a bizonyos kártyavár.

A cipzárak és a képkeretek megrendszabályozása semmivel sem növeli az ember befolyását kapcsolatai, egészsége, munkája vagy az élete alakulására. Ez utóbbiak aggasztják önt igazán, de csak úgy lehet úrrá a problémákon, ha nyíltan szembenéz velük.
 

Miért rágom a körmöm és csipkedem a körömágyam, amíg vérezni nem kezd? Puszta idegességből? Manikűrmániás vagyok? Ilyen gyerekes dologgal próbálok hatni a környezetemre?

Bár bizonyos szakkönyvek szerint ez a tökéletességre való törekvés jele, valójában súlyos problémáról van szó. A majmokhoz és a kutyákhoz hasonlóan az emberi természetben is jelen van a testápolási hajlam. De amit ön csinál, több ennél, állítja Joseph Himmelsbach, a New York-i Állami Egyetem orvosi fakultásának pszichológusa.

Ez a szorongás primitív levezetése. Vagy valami dühíti önt, és így védekezik, nehogy elszabaduljanak az indulatai. De éretlen, infantilis módon fojtja el az érzelmeit.

Ha rendszeresen véresre sebzi a saját kezét, keressen fel egy pszichológust, azután pedig egy manikűröst.

Vote it up
263
Tetszett?Szavazzon rá!