Vakfolt és apaság

Képzelje el, mit érezhet a gyermeke születésére készülő apa, aki fokozatosan elveszíti a látását

Kapcsolódó cikkek

Ebéd közben egy török vendéglőben Tracy, a feleségem, báránysült és sör mellett lazán megjegyezte, hogy azt hiszi, terhes. Markolásztam a sörömet, vártam, hogy csituljon az adrenalinroham. – Azt hiszed, hogy terhes vagy – kockáztattam meg –, vagy pedig... szóval tényleg terhes vagy?

– Tényleg.

A koponyám zengett attól, ami odabent tombolt. Több mint egy esztendeje Tracy elvetélt. Komplikáció lépett föl. Kromoszóma-rendellenesség.

– De aggodalomra semmi ok – fűzte hozzá sietve a doktor. – Nem szokott ismétlődni.

Tehát tervezhettünk gyermeket. Várnunk kellett egy évet a következő próbálkozásig, hogy az a sejtprobléma nehogy ismét jelentkezzék.

Csakhogy nálam is akadt valami komplikáció. Úgy hívják: retinitis pigmentosa. Több mint egy évtizede vakulgatok. Rakoncátlan gének arra programozták az ideghártyámat, hogy fájdalommentesen és rendkívül lassan tönkremenjen. A jobb szememben még meglévő egyetlen működőképes ideghártya-terület bármikor tönkremehet. Ráadásul az elmúlt évben, amíg várakoztunk, nemcsak még egy kicsivel vaksibbá váltam, de egyre inkább össze is zavarodtam, hogy mit jelent számomra az apaság és miként válhatok apává.

Keresgéltem a szavakat. – Hátha mégsem vagy az – próbálkoztam.

– Egészen biztos.

Tracy nyilvánvalóan örült. Hallottam a hangján.

Kétlem, hogy én lennék az egyetlen apa, aki némi tagadással próbált időt nyerni. – Dehogy biztos! – feleltem.

Szavaimtól éppúgy meglepődtem, ahogyan Tracy. Az első terhességet könnyen tudomásul vettem, de ezúttal féltem. Valami balul üthet ki. Ezt nagyon is jól tudtuk. Fölrémlett előttem az életem. Hogyan tanítom meg a gyermekemet a színekre? Hogyan teszem tisztába? Honnét tudom, hogy nem grimaszol-e, amikor megszidom? És zavarba jön-e majd, ha az apja nekimegy az utcán egy bolt elé kirakott reklámtáblának? Föl akartam készülni.

– Terhes vagyok – igyekezett újra szót érteni velem Tracy. – Tényleg.

Tracy valóban terhes volt. És boldog. Ezt még én is tudtam. Hallottam a mosolyt az arcán.

Felvillanás
Kelet-vancouveri otthonunkból a kínai negyedbe autóztunk az első ultrahangra. Korábban már átestünk ezen a procedúrán, tehát tudtam, mire számíthatok. Mégis újra lelkesített, hogy mindjárt láthatok valamit, amiről tudtam, hogy nem fogom látni. Csak hiszem, hogy okosodom.

A technikus a sarokba ültetett. Tracy egy asztalon feküdt, a nővér elmagyarázta, hogy össze kell kulimászoznia a pocakját, mert úgy könnyebben siklik rajta az ultrahangos vizsgálófej. A nővér munkához látott, kattintgatott a számítógépes egérrel, képeket rögzített. Tracy látta a képeket, és megrohanták az érzések, amelyek csakis első látásra gerjednek az emberben. Azt mondta, olyan, mint egy felvillanás.

Együtt örültem Tracyvel, izgultam, hogy apává lépek elő, mindhármunk nevében dagadt a keblem a büszkeségtől – és megrövidültem egy élménnyel.

Bár csaknem egy évtizede a saját arcomat sem látom, olykor azt képzelem, ez egyszer másként lesz, s az a bizonyos, éppen aktuális kép valahogyan majd átlopózik a ködön. Mondanom sem kell, a baba nem jelentett kivételt. Tracy leírása alapján fabrikált képzet maradt. Felvillanás.

Néhány kattintással és képpel később a technikus közölte, hogy a babával ránézésre minden rendben. Megkönnyebbülés árasztott el. Egyelőre minden úgy alakult és úgy működött, ahogyan kellett.

Ezt követően nem a családorvosunkat, hanem hajdani középiskolai barátnőmet, Andreát kerestük föl, aki szülésznő lett, és szülészeti klinikán dolgozott.

Amerre mi élünk Kanadában, ott a szülésznő jogállása megegyezik az orvoséval: kórházi előjogokkal bíró szakember, aki gyógyszert rendelhet, vizsgálatokra utalhat be. Tracy pedig nem egy, hanem mindjárt három szülésznőt kapott. Saját munkacsoportot, vajúdásügyi igazgatótanácsot, babakitermelő különítményt – sőt, szülés utáni otthoni ellátást is biztosítottak. Házhoz jöttek! Nem szakrendelést működtettek, hanem meghitt kényelmi szolgáltatást, ahol betegek helyett anyukákkal foglalkoztak.

– Talán ejtsünk egy-két szót arról, hogyan szeretnétek a vajúdást – kezdte Andrea.

– Minél gyorsabban, annál jobb – vetette föl Tracy.

– És fájdalommentesen – tettem hozzá.

Kórházban vagy otthon?
Még szép, hogy kórházban. Tracy a klinika és a szakszemélyzet által nyújtott biztonságra áhítozott. Elvégezzük-e a hármas tesztet a Down-kór kiszűrésére? Hogyne, ha már ilyen szépen kérdezte. – Na és volna kedvetek most meghallgatni a baba szívverését?

Andrea elővette a Doppler-készülékét, és bekapcsolta szülésznői sztereó berendezését. Tracy hanyatt feküdt a kanapén, hogy Andrea megkereshesse a jelet. Nem hallatszott más, csak sistergő háttérzaj és Tracy saját dübögése. Kivert a víz.

A szülésznő újra hozzáfogott. Ugyanúgy hiába. Azután megtalálta. Gyöngén és szaporán szólt a baba szívdobogása. Hát tessék, fényképeket nem láthattam, de most egyenrangúvá váltam, a fülem kötött az apasághoz. Széles, bamba mosolyra nyílt a szám. Bármilyen fura, a baba szívritmusa rám talált. Mintha pici sétabot kopogtatta volna ki a visszavert hangot, amely saját helyzetemet határozta meg, és lehetővé tette, hogy apaként hallgassam önmagam egy részecskéjét. Azután Andrea kikapcsolta a készüléket, és a baba ismét eltávolodott tőlem, a sötétbe veszett, eltűnt Tracyben.

Távozásunk előtt Andrea megkérdezte, kívánjuk-e megtudni a következő ultrahangos vizsgálat után a baba nemét, beszéltünk-e már erről.

Bár egy csomó fivérrel egy szobában nőttem föl, most különös módon nyugtalanított, hogy fiam születhet. Talán egy lány valami egészen más helyzetet teremt. Egy lány kész rejtély. Vajon hogyan játszik? Babazsúr jutott eszembe, azt tudtam játszani. Kiötölhettem a játékbabák párbeszédét. A lányommal játszhattunk babaházban is, az menni fog. A fenébe, hiszen én lehetek a játékban a vak apuka, aki kilötyögteti a képzelt kajákat a konyhában. Mindinkább vonzott az az elképzelés, hogy tudjam a születendő baba nemét.

Egy kis matekozás
Andrea két hét múlva telefonált a leletek miatt. – A Down-kór szűrési tesztje pozitív lett – mondta.

Első megdöbbenésemben kétségbe vontam a szavak jelentését. Nyilván úgy értette a pozitívat, hogy kedvező... – A pozitív nem feltétlenül azt jelenti, hogy a baba Down-kóros – magyarázta. – A hármas szűrésnél nagyon gyakori a hamis pozitív eredmény. Csak annyit jelent, hogy a lelet alapján egy a kétszázhoz az esélye annak, hogy a baba Down-kóros.

Mint kiderült, kizárólag úgy tudhatunk biztosat, ha amniocentézist, azaz magzatvíz-mintavételt végeztetünk. Ehhez azonban tűt kell szúrni az anyaméhbe, az pedig kockázatos: egy a kétszázhoz az esély, hogy idő előtt megkezdődnek a fájások, vagyis ugyanaz az arány, ami a hármas teszt pozitív eredményének megerősítésénél.

– Azt kell tehát eldöntenetek, hogy biztosan tudni akarjátok-e, mi az igazság – közölte velünk Andrea –, és hogy a bizonyosság megéri-e a kockázatot.

– Mit javasolsz? – kérdezte Tracy.

– Tőletek függ, mit tartotok megnyugtatónak – felelte Andrea.

Vicces dolog a matematika. Ha azt mondanák nekem, egy a kétszázhoz az esélyem, hogy nem jutok át az utcánk túloldalára, mégis átkelnék. Az összes jó üzlet odaát van. S bár jó közelítéssel még ennél is rosszabb a tényleges esélyem arra, hogy fehér bottal átvészeljem a forgalmat, mégis ki merek lépni a házból. Miért aggódtunk hát? Ha valaki azt mondja, egy a százhoz a nyerési esélyünk a lottón, valószínűleg szerencséseknek tartjuk magunkat.

Végül összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem Tracyt, mit szeretne. Megkockáztatja a magzatvízvétellel a koraszülést? És ha a vizsgálat megerősíti a pozitív eredményt?

– Azt hiszem – kezdte Tracy –, ha megszületik a baba, és azután rájövünk, hogy meg kellett volna csináltatnunk az amniót... – Elakadt a szava. – Az mindannyiunkkal szemben méltánytalanság lenne – fejezte be.

A kanapén terpeszkedtünk Tracyvel meg a kockázatos kicsivel. Tévéztünk. Éppen kihirdették a Rocksztár győztesét. A közönség tombolt. Képzelem, hogyan lebegtek a miniszoknyák! A férfiak a levegőbe lendítették az öklüket. Mindez arra buzdított bennünket, hogy ujjongjunk, mert valaki rácáfolt az esélyekre.

Elmentünk az amniocentézisre. Ennek kapcsán a klinikán vastag, üreges tűt vezetnek Tracy hasába, és reményeik szerint közvetlenül a baba mellett állítják meg a hegyét. Odafelé menet nemigen beszélgettünk.

A klinikán egy genetikai tanácsadó fölvette a szülők kórelőzményeit, majd átvonultunk az ultrahang-laboratóriumba, ahol az orvosnő – dr. Tessier – és két segítőtársa fogadott. Bezselézték Tracy hasát. Miután a monitoron megjelent a kép, a doktor és a segédjei tanácskoztak.

– A baba nagyon magasan fekszik – jelentette ki a doktornő –, nem közelíthetjük meg a kívánt szögből.

Ezt úgy mondta, mintha mi is tudnánk, miféle szög az. De hamar rájöttem, hogy nem hozzánk szólt. – Lehetne erről, jobb oldalról – vélte az ultrahangtechnikus.

– Nem – ellenkezett az orvos –, szerintem jobb lesz alulról.

– A méhlepény némileg zavarja a rálátást, innen volna a legjobb.

Ez a sok „innen”, „onnan” meg „erről” úgy hangzott, mintha profi curlingezők arról vitatkoznának, milyen megoldást alkalmazzanak a következő kőnél.

– Közvetlenül a köldöke alatt fogjuk bevezetni a tűt, Tracy – közölte végül a doktornő. – Amikor a tű áthatol a hasfalon, egy kis csípést fog érezni, világos? Jó, akkor nosza! Így ni. Most nyomjunk!

Elöntött az adrenalin és a Tracy iránti együttérzés. – Máris készen vagyunk – mondta a doktornő. – A nap hátralévő részében polcolja föl a lábát, és ne erőltesse meg magát, jó?
 

Két hetet kellett agyonütnünk, amíg a leletre vártunk. Azt hittem, belehalunk. Valahányszor megcsörrent a telefon, frászt kaptam. Belecsúsztunk a harmadik hétbe. Késő délután csengett a telefon. Miért ilyen sokára hívnak? Mostanáig halogatták?

– Legyen szíves, adja... á, maga az, Ryan? – kérdezte a tanácsadó, miután fölvettem.

A női hangból csak úgy sütött, hogy rossz hír következik. – Igen, én vagyok.

– A babának semmi baja.

Elmondtam a mellettem álló Tracynek. – Köszönjük! – feleltem.

– Akarják tudni a kisbaba nemét? Elárulhatjuk, ha óhajtják.

Nem óhajtottuk. Már elhatároztuk, hogy ez maradjon meglepetés. A lényeg az, hogy egészséges a baba.

– Jól van a kis hölgy – mondta a tanácsadó.

Méhnyak lettem
Ahogy a baba növögetett Tracy hasában, szülésfelkészítő tanfolyamra jelentkeztünk. Úgy képzeltem, hogy jógagyékényekkel beterített edzőteremben fogunk légzőgyakorlatokat végezni. Ehelyett a hetedik hónapos Tracyvel elvonszoltuk magunkat a tanfolyamvezetőhöz, akinek a pincéjében a foglalkozásokat tartották.

Ahogy a hölgy ajtót nyitott, éktelen csaholást hallottam. – Jaj, ne is törődjenek a ricsajjal! – kuncogott. – Ölebeket tenyésztek. Fáradjanak be, és vegyék le a cipőjüket!

A többi pár már összegyűlt a zajos helyiségben, mintha ottalvós bulira jöttek volna. Tracy középre terelt. Ahogy letelepedtem a szőnyegre, kutyaszőrcsomók tapadtak a nadrágomra. Javában zajlott a társalgás. – Azt olvastam, hogy egyes kultúrákban megeszik a méhlepényt – mondta egy nő. – Érdekes, nem?

– Én azt olvastam, hogy van, aki elássa egy fa tövébe – jegyezte meg egy férfi. – Így folytatódik az élet körforgása. Nekünk tetszik ez a gondolat.

– A múlt héten volt egy ügyfelem, aki ezt tette – kottyantotta közbe a foglalkozásvezető, aki eddig rendezgette a jegyzeteit. – Remek otthoni szülés volt. Az apuka végig gitározott, ezzel segített mozgásban tartani bennünket, amíg el nem jött az idő.

Fönnakadt a szemem. Azt hittem, gyakorlati tudnivalókat fogunk fölcsipegetni. Kórházi beavatkozásokról, érzéstelenítési módszerekről szerzünk grafikonokkal illusztrált ismereteket.

A foglalkozásvezető jelezte, hogy kezdhetünk. Rögtön megtudtam, hogy ez az oktatás szerepjátékon alapul. Nekem olyan szerep jutott, amelynek átéléséhez a Sztanyiszlavszkij-módszer is kevés. Méhnyak lettem.

A férjek, feleségek és barátnők vegyes társasága vett körül, mindannyian válaszra vártak, azzal pedig nekem kellett szolgálnom. Találgatásra természetesen nem hagyatkozhattam, így a hüvelyk- és mutatóujjam összecsippentésével határoztam meg a falvastagságomat. – Amondó vagyok, hogy jó egy centi.

– Úgy van! – trillázott a tanfolyamvezető. – És mekkora a nyílása?

– Gondolom, két centi körüli – dugom be ujjamat a képzeletbeli lyukon.

A csoport öt másik férfi résztvevője ugyanazt a szerepet játszotta. Egymás mellett sorakoztunk föl, mindenki a vajúdás más-más fázisát alakította. Méhnyaktárlat.

A mellettem álló méhnyaknak kérdése akadt. – Most akkor megyünk már a kórházba, vagy nem? – türelmetlenkedett.

– Nyugalom! – felelte a tanfolyamvezető. – A felesége tudni fogja, mikor kell elindulniuk.

Egyik-másik nő sokat sejtetőn kuncogott. – Szóval nagyjából most esedékes a dolog? – kíváncsiskodott tovább a mellettem lévő méhnyak.

– Nézze meg, milyen kicsi Ryan nyílása – felelte a tanfolyamvezető kissé bosszúsan. – Még bőven ráér elindulni, mielőtt a baba kibújhatna.

Föltartottam a „méhszájamat”, körbemutattam, ahogy az iskolában a szemléltető ábrákat szokták. Az ismeretterjesztés és születendő gyermekünk nevében baromi jó méhnyakká igyekeztem válni.

Még szerencse, hogy épp kávészünet következett.
 

Szünet után hozzáfogtunk a fájdalomkezelési leckéhez, a vezető által megadott különféle pozíciókat utánoztuk. Hajlítgattuk a térdünket, székeket fordítottunk föl, ilyen-olyan szögből gyakoroltunk nyomást. Próbáltam lépést tartani az eseményekkel, de úgy éreztem magam, mint aki IKEA könyvespolcot akar összeszerelni, miközben fölolvassák neki az útmutatót.

Végül azon vettük észre magunkat Tracyvel, hogy egymás mellett térdepelünk, és a bal kezünkben egy-egy jégkockát szorongatunk. Arra utasítottak bennünket, hogy egy szót se szóljunk, amíg a jég el nem olvad. Azután újabb jégkockát kaptunk, és ezúttal beszélgetnünk kellett. A gyakorlat célja az volt, hogy megtapasztaljuk, miként segítik a szavak a fájdalomcsillapítást. Vezetőnk kifejtette, hogy a hallgatás fölerősíti a fájdalmat.

– Sajnálom – motyogtam –, de fogalmam sincs, mit mondjak. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék, hogy átsegítselek ezen az izén.

– Ez tetszik – mondta Tracy.

Némán kuporogtunk, olvasztgattuk a markunkban a jeget. A világos, jól kifejezett csöndet át- meg átjárta az a megértés, amelyet csak a hosszú évek óta együtt élő párok ismerhetnek. És szavak nélkül is mindketten tudtuk, hogy másnap nem jövünk vissza. Majd magunktól elboldogulunk, ahogy eddig mindig sikerült.

Idegölő várakozás
A baba január végére volt esedékes, és ahogy Tracy ideje közeledett, majd el is múlt, kicsit furcsa lett otthon a légkör. Mármint nekem furcsa. Addig csapkodtam a beszélő vekkeremet, amíg ordítva nem közölte az időt, mintha meggyorsíthatnám a baba jövetelét, ha tudatom vele, mekkora késésben van, és a sürgetés egészen Tracy méhéig visszhangozna.

Biztos, ami biztos alapon szinte ki sem tettem a lábam otthonról. Tracy másképp fogalmazna. Meglehet, fölhánytorgatná, hogy állandóan nyaggattam: „Érzel valamit?” vagy „Szóval hogy érzed magad?” Tracy ügyesebben palástolta a nyugtalanságát.

Eltelt még egy nap, majd még egy. Egyik reggel elcsigázottan ébredtem. Úgy éreztem, mintha már nem közeledne a nagy nap. Nem úgy vártam a szülésre, mint a szentestére vagy akár szilveszterre, hanem inkább olyasformán, mint január 8-ára. Gyerünk vissza a hétköznapokhoz.

Helen, az anyósom beköltözött hozzánk. Az anya eszményképe: derűs, összeszedett, higgadt, tettre kész asszony, aki savanyúságot rak el, miközben adóbevallást ír. Türelmesen várakozott, nyugtatgatott bennünket, hogy minden a kellő időben fog történni. Nem győzött meg.

Ismét eltelt egy nap, majd még egy. Február 6-án arra riadtam föl, hogy Tracy elnyújtott nyöszörgéseket hallatva járkál föl-alá a nappaliban. Halálra rémültem. Minden más gondomról azonnal elfeledkeztem. – Gyerünk a kórházba! – mondtam. – Hozom a táskákat, anyád vezet.

Tracy a kanapéra ült, nyögött, majd mintha kikapcsolták volna. – Nem kell, semmi baj – felelte. – Hajnali három körül kezdődtek a fájások.

Nem akartam hinni a fülemnek. Átaludtam az első öt órát. Most már tényleg cselekednem kellett, hogy jóvátegyem eddigi passzivitásomat. – Akkor fölhívom Andreát.

– Szerintem nem szükséges. Még elég ritkák a fájások.

Ebben meg miért olyan biztos?

Tracy emlékeztetett, hogy mérjem a méhösszehúzódások tartamát és a szünetek hosszát. Persze, tudtam, hogy az a dolgom, még akkor megbeszéltük, amikor méhnyakat alakítottam. Helen előszedte a kötőtűit, és visszatelepedett őrhelyére, jól tudta, mi várható, hiszen ő maga már kétszer volt főszereplő ebben a műsorban. Vártuk a következő fájást. Egy örökkévalóság telt el.

– Most jön még egy... – nyögte Tracy, fölkelt, és az előszobában járkált.

Extra méretű karórámra szegeztem a tekintetemet, készen álltam, hogy észleljem és jelezzem az időt. Jókora beszélő vekkerem odafönt maradt az emeleten, úgyhogy mellőztem a korszerű technikát. Más megoldáshoz folyamodtam. – Egy másodperc, két másodperc, három másodperc – kezdtem sorolni.

Még harminc következett. Nem nagyon sokáig számlálhattam, mert a nejem elkobozta az órámat, és az anyukájának adta.

Tracy a kanapén, fájásokkal és föl-alá járkálással töltötte a napot. Helen kötögetett, én pedig ennivalót hoztam, fölfújtam a fitneszlabdát, hogy Tracy arra üljön, vagy egyik helyiségből a másikba gurítgattam a labdát, miközben ő rajta nyöszörgött.

Magamon tartottam a cipőt. Mivel egyebet nemigen tudtam kezdeni, összepakoltam Tracy táskáját, a cipőjét is az ajtóhoz készítettem. Alig vártam, hogy induljunk. Tudtam, hogy hamarosan átadjuk Tracyt valakinek, aki valóban tehet valamit helyettem.

Ez utóbbi mondat a dolog kulcsa. Legalábbis gyanítom, hogy a férfiak lényegében azért akarnak seperc alatt az ambulanciára érni, hogy bevonhassanak egy szakembert. Még ha csak tudat alatt is, de azt képzeljük, hogy az orvos, nővér vagy szülésznő a szülésben játszott szerepünk igazi kiterjesztése. Kéz a mi a hasznavehetetlen kezünk helyett, és igyekszünk eljutni hozzá, hogy ne valljunk kudarcot.

Valamikor a föl-alá járkálás és az immár időnként a menetrendbe iktatott fürdés közben Tracy anyukája bekapcsolta a televíziót. Fél szemmel Oprah Winfrey beszélgetőműsorát nézte, mialatt vagy kötött, vagy kisegítette Tracyt a kádból, vagy kitartásra biztatta. Helen jelenléte megnyugtatóan hatott. Magától tudta, mikor mire van szüksége Tracynek, míg nekem külön kellett szólni.

Valami föllobbant bennem. Valami esztelen düh. – Kapcsold már ki! – förmedtem Helenre.

Saját hangszínem váratlanul ért. Mintha a tévé fejbe kólintott volna. Helen kikapcsolta a készüléket, bár egy kicsit biztosan meghökkent.

Haragom konkrét okból eredt. Eljött a nagy nap, amikor találkozhatom a csemetémmel. Nem hiányzik, hogy Oprah és celebvendégei befurakodjanak életem legfontosabb napjába, ahová idegeneknek tilos belépniük.

Szorgosan fürkésztem elmém zugait, hogy úgy mondjam, amikor Tracy rókázott, majd megkért, hogy hívjam a szülésznőket. A csapat egyik tagját, Amyt sikerült is utolérnem. Közölte, hogy Andrea ma este nincs szolgálatban, ő helyettesíti.

Amíg telefonáltam, Tracy hosszan följajdult. – A hangja alapján ötcentis a méhszája – vélte Amy –, de megyek, megnézem. Valószínűleg csak pár óra múlva kell a kórházba indulnia.

„Szia, egérke!”
Amynek igaza lett. Két óra múlva kocsiba ültünk, Helen a volánhoz, és irány a kórház. Az ambulancia bejáratánal kidobott bennünket, és elrobogott leparkolni. Én előreszaladtam (talán házasságkötésünk óta első ízben), megkerestem a kétszárnyú ajtót, és kitártam. És vártam.

Meg még egy kicsit vártam. – Tracy?

Semmi. Nőm keresésére indultam. Visszabotoztam a járdán, amíg rá nem találtam: egy korláton áthajolva hányt a bokrok közé.

És még mondja valaki, hogy nincs a világon feltétlen szerelem: a már a vajúdás második szakaszába lépett feleségem kihúzta magát, és türelmesen végigkísért a kórházi folyosókon, hordágyakat és kerekes székeket kerülgetett velem, amíg meg nem találta a szülészetre vivő liftet. A pionírok korában olyan asszony lett volna, aki rénszarvast nyúz és fát vág az erdőn, és csak akkor hagyja abba, amikor elmegy a magzatvize. Most a rendészek gondjaira bízhatott volna, de inkább maga vigyázott rám.

Amy és Helen a szülőszobában vártak bennünket. Tracy annyira remegett, hogy az ágy végébe kellett kapaszkodnia. Levetkőzött, többször is beült a szülőkádba, de mindig visszatért egy kicsit az ágy végéhez, és úgy támaszkodott neki, mint egy flipperbajnok a masinának.

– Nagyszerűen viselkedik, Tracy – dicsérte Amy. – Teljesen normális, ha állva akarja. Tegyen úgy, ahogy a szervezete kívánja!

Tracy nem is tervezett mást, amíg végül föl nem kiáltott: – A csípőm! Csináljanak valamit! Mindjárt összeroppan a csípőm.

Amy és Helen mintegy vezényszóra cselekvésbe lendültek. Megérkeztek a híres-nevezetes forró törülközők. Aha, szóval erre valók – gondoltam, bár továbbra sem tudtam, mire valók.

– Fogja! – nyomott a kezembe két törülközőt Amy. – Tegye kétfelől Tracy csípőjére, és masszírozgassa. Az sokat segít.

Jó érzés volt, hogy segíthetek, de... – Hol a csípője? – kérdeztem.

– Itt – vezette a kezemet Tracy felé Amy. – Lépjen közelebb, így ni! Tegye a törülközőt a csípőjére, és...

Csakhogy nem mertem a feleségemhez nyúlni. Noha épp arra készülődött, hogy egy bolygót préseljen át egy szívószálon, valami okból attól féltem, kárt teszek benne. Összetöröm, vagy ilyesmi.

Óvatosan előrébb csoszogtam. Tracy nógatott, hogy igyekezzem. Ráközelítettem a törülközővel a célra, és Tracy lábára tapostam. Fölsikoltott. Elejtettem a törülközőt, és hátrahőköltem. Amy nyugtatgatott, hogy Tracynek nem esett baja, és visszalöködött, hogy folytassam. Én azonban átadtam a másik törülközőmet Helennek, aki elvette, és beállt a helyemre. Tracy meg a csípője jobban járt így.

Korlátaim tudata mindig is fontos volt ahhoz, hogy meghaladhassam őket. Jó érzés volt segítenem – azzal segítettem, hogy nem voltam útban.

Leguggoltam az ágy mellett, közel Tracy füléhez, hogy eltereljem a figyelmét. Locsogásommal átkalauzoltam a fájásokon. Szóltam, mikor nyomjon, mikor ne nyomjon, aszerint, amilyen üzenetet közvetítenem kellett Amytől. Ezt meg tudtam oldani. Ez egyszer én irányítottam Tracyt.

– Rendben – mondta végül Amy –, csak még egyet, Tracy, egy jó nagyot! El akarja kapni a babát, Ryan?

Elkapni? Jó ideje nemigen kaptam el mást, mint náthát. Ellenállhatatlanul csábított azonban a gondolat, hogy az én kezem legyen az első, amivel a gyermekünk érintkezik ezen a világon. Talán erre is képes vagyok.

– Akarja? – forszírozta Amy. – Gyorsan!

– Nem – feleltem.

Egyszerűen nem mertem megkockáztatni. Még nem.

Éjjel egy óra múlt, amikor Amy egy utolsó, iszonyatos nyomás után elkapta helyettem a lányunkat, és Tracy mellére helyezte, hadd melegedjen. – Szia, Tess! – üdvözölte a jövevényt Tracy.

Leguggoltam az újabb beszédhangra, kinyújtottam a kezemet, és megérintettem Tess karját. – Szia, egérke! – mondtam.

Erősen hunyorogtam. Rettentő erősen. Jobb szemem csöppnyi látóterében elcsíptem valamit, ami sötét hajnak tetszett, azután eltűnt, és színfolttá változott. Kerek színfolttá. Egy szemmé. Talán zöldes szemmé. De még annak a fele sem jelent meg előttem. Csak a szivárványhártya széle meg a külső szemzug csücske pillástul. A szem pislogott. Mivel semmi egyebet nem láttam, nem tudtam biztosan, hogy Tracy vagy Tess szemére meredek. Ismerősnek látszott az a szín és az a forma. Megismételtem a köszönést.

– Téged néz – mondta Helen.

Tess fölismerte a hangomat, és felém fordult. Egy kicsit máris olyan volt, mint a papája. Beszédhangok vezérelnek bennünket.

Vakfoltok
Minden területen akadnak vakfoltok. A szülők életében megszámlálhatatlanul sok. Attól a pillanattól fogva, hogy elhagytuk a kórházat, folyton kérdezgetnünk kellett egymást: most mi a fennforgás, mit művelünk, mit kellene csinálnunk, és hova a nyavalyába tetted az útmutató füzetet? Ugyebár kazalnyi videó meg könyv, meg tanfolyam, meg tanácsadó szenteli a figyelmét a terhességnek és a vajúdás fortélyainak, a szoptatásról meg annyi az információ, hogy egy könyvtárat is megtöltene, arról bezzeg senki egy kukkot sem szólt, mi történik közvetlenül az után, hogy az ember kihajt a kórház parkolójából. Egy szerencsesüti nem sok, annyi sem foglalkozik a témával.

Már a parkolóban, ahogy becsatoltam a biztonsági övemet, Tracy meg az anyukája azzal bíbelődtek, hogy beszíjazzák a babát. Újabb vakfolt. Előzetesen nem gyakoroltuk, hogyan kell rögzíteni a gyermekülést, amely körülbelül annyira volt felhasználóbarát, mint egy részecskegyorsító.

Egészségemet óvó és jellemet szilárdító beidegződésekkel teli otthonunk abban a pillanatban teljesen megváltozott, ahogy beléptünk a lakás ajtaján. Befektettük Tesst a bölcsőbe, amelyet Helen harmincöt évvel azelőtt még Tracynek készített egy almásrekeszből, saját kezűleg varrt párnázással. Fölhajtottunk egy pohárkával, kicsit lazulni hagytuk az idegeinket, azután lefeküdtünk, és alvást színleltünk. Úgy füleltem minden zörejre-zizzenésre, akár az erdei vadak, mintha most valami nagynak és veszedelmesnek a prédájává válhattam volna. Tracy nemkülönben. Néhány percenként kihajolt az ágyunkból, hogy megnyugtató pillantást vessen a szuszogó kisbabára.
 

A kórházból való hazatérésünk után egy-két nappal megrohamoztak bennünket, hogy babusgathassák Tesst és gügyöghessenek neki. A szüleim, a testvéreim, az anyósomék, Tracy nővére a famíliájával. A házunk úgy festett, mint egy nemzetközi rockfesztivál. Azután kiürült, mi pedig hozzáfogtunk, hogy megismerkedjünk Tess-szel.

A következő napokban azonban valami különös történt velem. Ahelyett, hogy Tess a középpontba került volna, és az idő múlásával ismerőssé válik, személytelen babamivolta pedig föloldódott volna, inkább állandósult. A karomba vettem, ringattam, megcsiklandoztam a pociját, mindazt műveltem, amit az apukák szoktak, de szüntelenül nyomasztott valami zavaró ködfüggöny érzete. Szívből imádtam őt, ám továbbra sem éreztem, hogy ő az én pici lányom. És félelem is munkált bennem, mint a koponyámba fészkelődött zsarátnok. Hogy mitől, azt nem tudtam megállapítani.

Ez a kötődésre való képtelenségem aggasztotta Tracyt. Valahányszor megkérdezte, nincs-e kedvem fölvenni Tesst, örömmel engedtem az invitálásnak, de magamtól eszembe sem jutott. Inkább nyájas idegenként, semmint Tess papájaként viselkedtem. Jobban illettem volna újdonsült szerelőnek az utca végi benzinkúthoz, mint apukának. Nem tudtam, mi ennek az oka. Talán a szorongás, hogy nem fogok helytállni apaszerepben.

Egyik nap, ahogy beléptem a nappaliba, Tracy éppen a digitális fényképezőgépünkkel kattintgatott Tess fölött, aki vidáman ejtőzött a kanapéra terített fehér takarón. Nem tudom fölidézni, ő ajánlotta-e vagy magamtól kértem, hadd nézzem meg, de arra emlékszem, hogy leültem a masinával, és meresztgettem a szememet, hátha megpillantom Tess arcát a kis kijelző képernyőn.

– Á, nem látom – adtam vissza morogva a gépet Tracynek.

Az asszony gombokat nyomkodott, lekicsinyítette a képet. Ujjam hegyét ahhoz a ponthoz tette, amely valami Tess-féleséget jelenített meg. – Látod? – kérdezte. – Ez a szája, ez meg itt – mozdította el az ujjamat – a bal szeme. Megvan?

Megtaláltam az ujjhegyemet, közvetlenül föléje néztem, és ide-oda követtem az útvonalat a Tracy által megjelölt pontok között. Az állat láttam. Az állat és a szájat együtt, azután a szemet. Megbámultam a parányi arcfoltocskát. Alig nagyobbat egy pénzérménél. De láttam. Csaknem egy hónappal a megszületése után végre láthattam a lányom arcát.

Olyan volt, mint Tracyé, meg a sajátom, amelyre alig emlékeztem. És valami más is. Úgy nézett ki, mint... hogy is mondjam? ... mint Tess.

Fölszakadt a köd. Mintha elektromosság futott volna végig rajtam. Testem minden molekulája kigyúlt és átrendeződött. Egyszeriben a koponyámba ágyazott parazsat is könnyebb lett elviselnem. Lányom volt, nem egy kisbaba, nem elvont fogalom, nem jellegtelen pacni lelki szemeim előtt. Talán mert nem eleve vakon születtem, régi, látó énem kognitív architektúrája és szükségletei még megmaradtak bennem. Igényeltem, hogy legalább egyszer lássam Tesst. Hogy magamban hordozhassak egy képet őróla. Rólunk.

Gondolom, addig ez is egy amolyan vakfolt volt.

Vote it up
268
Tetszett?Szavazzon rá!