Valaki ellopta az énemet!

A tolvaj üldözése közben Charlie Koissi úgy érezte, mintha egy szellemmel harcolna, és a rendőrség is tehetetlen volt

Kapcsolódó cikkek

Charlie Koissi majd kibújt a bőréből, annyira izgatott volt. 2008. július 26-át írtak. A 31 éves fiatalember a Charles de Gaulle repülőtéren várta, hogy túljusson a biztonsági ellenőrzésen. Egy esküvőre igyekezett Elefántcsontpartra – élete első külföldi utazására. Családja még az ő születése előtt vándorolt be Franciaországba Afrikából, s egy apró lakásban lelt otthonra a Párizstól 20 kilométerre fekvő Villiers-le-Belben. Charlie a szüleivel élt, s innen ingázott nap mint nap a munkahelyére: segédkutató volt a Pasteur Intézet egyik laboratóriumában, amelyben rovarok által terjesztett trópusi betegségekkel foglalkoztak.

A biztonsági ellenőrzési pulthoz érve mosolyogva adta át az útlevelét. A tisztviselő fel sem pillantva nyomkodta számítógépe billentyűit. Percek teltek el így.

Egyszer csak Charlie-t körbefogták a reptéri rendőrség emberei, kezükben európai letartóztatási parancs. Németországban, Karlsruhe városában bocsátották ki Charlie Koumé Kanga Koissi nevére, aki 1976. október 24-én született Párizs elővárosában – akárcsak ő maga.

Értetlenül rázta a fejét. – Ez nem én vagyok – mondta. – Még soha nem is jártam Németországban.

A rendőrök meg sem hallgatták. Megbilincselve egy zárkába vezették a repülőtér alagsorában, ahol levetkőztették és megmotozták, majd magára hagyták, hadd várjon. Megalázottan hunyta le a szemét, és megpróbált nem sírni.

Később, a helyi rendőrőrsön újra meg újra azokról a pénzforgalmi csalásokról kérdezték, amelyeket állítólag június 13-án, pénteken követett el Karlsruhéban. Charlie csak a fejét rázta. Szélhámosságokról? Hogy ő ilyesmit tett volna? De hiszen büszkeséggel töltötte el, hogy állandó munkája van az intézetben. És mivel hollywoodi filmek harcjeleneteinek koreografálásáról álmodozott, minden szabadidejét a harcművészeteknek és a harci koreográfiának szentelte, nem pedig bűncselekmények elkövetésének.

– Ez nem lehettem én – fogta könyörgőre. – Aznap Párizsban dolgoztam. Az intézetben szigorú biztonsági rendszer működik. Elektronikus kártyával lehet csak belépni.

Kihallgatói több óra elteltével végre eltávoztak, de ő nem bírt elaludni. Úgy érezte, mintha egyre szorosabban zárultak volna rá a cella falai.

Hirtelen, villámcsapásszerűen eszébe jutott valami. Körülbelül két évvel korábban elveszítette a személyazonossági igazolványát. Minden francia állampolgárnak van ilyen irata. Akkoriban biztos volt benne, hogy majd előkerül. Most azonban aggódni kezdett. Tudta, hogy a feketepiacon bármi kapható, akár valakinek a személyazonossága is. Márpedig ez a kártya minden szükséges információt tartalmazott, s egy könnyedén manipulálható fotó is volt rajta. Mi van, ha valaki Charlie Koissinek adja ki magát? – morfondírozott.

Másnap reggel engedélyezték, hogy telefonáljon az intézet humánerőforrás igazgatójának, aki tanúsíthatja, hogy igazat mond. A hölgy esküvel megerősített írásbeli nyilatkozatot tett, miszerint Charlie június 13-án két műszakot is lehúzott a laborban. Délután szabad emberként távozhatott a bíróságról.

Személyazonosság-lopás: mire figyeljen és mit tegyen
A személyazonosság-lopás Európa leggyorsabban növekvő pénzforgalmi bűcselekménye. Becslés szerint évente nyolcmillió európait érint, akiket átlagosan 2500 euró kár ér. Egy nemrégiben készült felmérés szerint ezen a téren Nagy-Britanniában és Svédországban a legrosszabb a helyzet.

A személyazonosság-lopás figyelmeztető jelei
• e-mailben, sms-ben vagy telefonon kérik, hogy erősítse meg vagy hagyja jóvá a bankszámlája adatait
• pénz tűnik el a bankszámlájáról
• személyes információkat kérnek öntől telefonon
• nem tud hitelt felvenni, mert megmagyarázhatatlan okból kedvezőtlen hitelminősítést kap
• e-mailt kap egy barátjától, aki vakációzás közben sürgős segítséget kér pénzátutalás formájában
• olyan vásárlásokat észlel a bankkártyájáról, amelyekre nem emlékszik

Ha úgy érzi, személyazonosság-lopás áldozatává vált
• tiltassa le a bank- vagy hitelkártyáját
• azonnal értesítse bankját a szélhámosságról
• tegyen bejelentést a rendőrségen
• jegyezze fel és őrizze meg leveleit és telefonhívásai adatait
• változtassa meg a jelszavait és a PIN kódjait

A probléma megoldódott – legalább is így képzelte. Arról viszont nem volt tudomása, hogy a német bíróság két hónappal később, szeptember 17-én ismét kibocsátotta az európai letartóztatási parancsot. Charlie-t újra letartóztatták, megbilincselték, rács mögé helyezték. Újabb álmatlan éjszaka után megint a bíróságon találta magát. Az intézet humánerőforrás-menedzserének igazolására ezúttal is szabadon engedték.

Ezúttal azonban ügyvédet kért. – Valaki visszaél a személyazonosságommal, bűncselekményeket követ el a nevemben, és ennek én fizetem meg az árát – dühöngött a hatóságilag kijelölt védőnek. – De ennek most vége!

A következő 14 hónapban nem is történt semmi. Akkor azonban Charlie hívásokat és leveleket kezdett kapni egy mobiltelefon-társaságtól: kifizetetlen számlák rendezését követelték tőle több ezer euró értékben, amely egy egy évvel korábban nyitott internetes számlán gyűlt fel.

Rettegés lett úrrá rajta. Megint kezdődik! – Mintha egy szellemmel harcolnék – mondta a kollégáinak. – Most mit tegyek?

– Kezdd a dolgot a telefonszámlákkal – tanácsolta egy kollégája a laborban. – Kérj részletes listát, amiből kiderül, hol kezdeményezték a hívásokat.

Charlie nem volt felkészülve a számlatömegre, amelyet megkapott: közel ötvenoldalnyi helyi és távolsági hívás, több mint 6 ezer euró értékben. A világ minden részével beszélgettek – de aránytalanul sok hívás irányult Kamerunba.

Vajon odavalósi a tettes? Hogy ezt kiderítse, 2010 elején Charlie és barátai ellenőrizték a számlához kapcsolódó címet: egy bérházat, Párizstól körülbelül 30 kilométerre délre. Vajon itt lakott a szélhámos?

Charlie tudatában volt annak, hogy mindaddig nem tisztázhatja magát, amíg meg nem találja az elkövetőt. Eszébe jutott, hogy a tévében látott egy interjút egy személyazonosság-lopással foglalkozó szakértővel, Christophe Naudinnal. Megszerezte az elérhetőségét, és kapcsolatba lépett vele.

Kriminológusként Naudin arról győzködte a politikusokat, hogy vegyék komolyabban a személyazonosság-lopást. Tudta, hogy az áldozatoknak évekbe telhet, mire fölfedezik, hogy valaki „kölcsönvette” az életüket. – Megvannak a karlsruhei bírósági dokumentumok? – kérdezte.

– Igen.

Charlie a barátai tanácsára kérte, hogy ezeket küldjék meg neki Németországból. – Oké – mondta Naudin. – Beadványt kell készítenünk, és panasszal kell fordulnunk a rendőrséghez.

De még mielőtt ezt megtehette volna, 2010. március 10-én kora reggel Charlie-t ismét letartóztatták. Szerencsére ezúttal mindössze fél óra után elengedték.

Késve, ziláltan, verejtékezve és dühösen ért be a munkahelyére. – Esküszöm, elkapom a fickót, ha belegebedek is – mondta a kollégáinak.

És még a korábbinál is intenzívebb nyomozásba kezdett a munkatársai, barátai, családtagjai és Naudin segítségével, hogy tisztára mossák a nevét.

Összeállították a telefonadatokban szereplő nevek listáját, mindegyiket bepötyögték a Google keresőjébe meg az olyan közösségi oldalakra, mint a Facebook és a Trombi.com, amelyen az emberek a régi osztálytársaikat keresik. Mindegyik névre számos találat jött ki, s mindegyiket ellenőrizték abból a szempontból, hogy van-e valami kapcsolódási pontjuk a telefonszámlákkal és a feltételezett szélhámos lehetséges lakcímével. Mindez körülbelül hat hónapig tartott.

A kutatás egy kameruni utónevű nőhöz vezetett: ő együtt élt egy férfival, akinek a Trombi.com-profilja 1974. február 11-i születési időpontot mutatott. Ugyanez a dátum szerepelt a karlsruhei bírósági dokumentumokon is. Ráadásul a név is ismerősen csengett Charlie számára.

És akkor beugrott neki. A Karlsruhéból kapott papírokat átnézve rábukkant egy kihallgatási jegyzőkönyvre, amelyben Charlie neve és a gazember által használt egyik álnév is szerepelt.

– Megvagy – suttogta Charlie. Azt kellett kitalálnia, miként tudhatna meg még többet a szélhámosról.

– Hozz létre egy álprofilt, és „barátkozz össze” vele – tanácsolta egy kollégája. Így született meg „Daniela”, a virtuális Facebook-lány. Rendkívül csábosnak mutatta magát hosszú, hullámos hajjal, nagy barna szemekkel és igen rövid szoknyában, s azt állította, hogy a régi kameruni osztálytársait keresi.

A terv bevált. A férfi elfogadta, hogy a lány a barátjaként jelölje be. A következő néhány hónap során „Daniela” flörtölt vele; eközben Charlie megpróbált a nyomára bukkanni az üzenetei és az éppen aktuális tartózkodási helyei alapján.

Kezdtek összegyűlni a bizonyítékok, hogy valószínűleg ez a férfi használta Charlie adatait. Charlie-nak most arról kellett megbizonyosodnia, hogy ez a férfi valóban abban a bérházban lakott, amelyet korábban azonosítottak.

2011 március végén Charlie egyik barátja lefényképezte a kameruni nő postaládáját: a szabályos címke alá egy papírdarab volt ragasztva, rajta nagybetűkkel a feltételezett szélhámos neve.

Tovább folytatták az internetes nyomozást. Charlie apránként megtudta, hogy a pár sok pénzt költött, holott semmilyen nyilvános jövedelemforrásuk nem volt. A férfi gyakran utazott, látható ok nélkül hosszabb időket töltve Németországban és Romániában.

Naudin segítségével Charlie 2011 júniusában panaszt nyújtott be a rendőrségen. A rendőrség azonban semmit sem tehetett, mert a panasz csak közvetett bizonyítékokat tartalmazott, semmi többet. Charlie csalódottan, dühöngve ment haza.

Nem hagyta azonban annyiban. 2012 szeptemberében újabb panaszt nyújtott be, ezúttal arra is rámutatva, hogy a feltételezett szélhámos Karlsruhében tartózkodik.

Ennek az új információnak már elegendőnek kell lennie, hogy a rendőrség akcióba lépjen. A rendőrök azonban ezúttal is föltartották a kezüket – a bizonyíték továbbra is csak közvetett, s ez nem elegendő az eljárás elindításához.

Mit tehetne még? Végtelenül elszomorította a gondolat, hogy zsákutcába jutott, hacsak rajta nem kapja a szélhámost és saját kezűleg oda nem ráncigálja a rendőrségre.

– Fordulj a nyilvánossághoz – tanácsolta több kollégája és Naudin is. – A legjobb védekezés a támadás.

Így is tett. Miközben számos áldozat nem mer kiállni a nyilvánosság elé, attól tartva, hogy ismét céltáblává válhat, Charlie, ahol csak tudta, elmondta a történetét, előadásokat tartott iskolákban, interjúkat adott, és másokat is arra bátorított, hogy álljanak elő a tapasztalataikkal.

A ma 37 éves Charlie Koissi sietős léptekkel vág át egy villiers-i utcán, gesztikulálva beszél a mobilján a saját élményein alapuló filmtervéről, s közben olyanok rázzák meg a kezét vagy ölelik át, akiket alig ismer.

Sztárnak számít, karizmatikus fickónak, akinek a láttán kikerekedik az iskolás kölykök szeme. Olykor valamelyik meg is kérdezi: ugye, ez velünk nem történhet meg?

– De bizony, bármikor megtörténhet – mondja nekik. – És még csak észre sem veszitek!
 

2014. március 5-én Charlie-t behívták Párizs egyik elővárosának rendőrőrsére, miután két afrikai származású férfi lopott csekkekkel és az ő személyazonosságával próbált bútort vásárolni. A rendőrség vizsgálja annak a lehetőségét, hogy az a férfi, aki ellopta Charlie igazolványát, visszatért Franciaországba. – Attól tartok, újabb bűncselekményeket követ el a nevemben – mondja Charlie. – De ez egyúttal reményt is ad, hogy egy nap majd elkapják és bíróság elé állítják.

Vote it up
154
Tetszett?Szavazzon rá!