Valaki vár

Bár minden útrakelő úgy térhetne meg, hogy valaki vár rá. Bár minden elutazót kikísérne valaki

Kapcsolódó cikkek

 

I am sitting at an airport watching people in the final moments before their loved ones arrive or depart. They are pacing, nervous, looking at one another, touching and not touching. The emotion is intense.

A woman, speaking Spanish, is running in circles trying to gather family members together for a good-bye. Her voice is high-pitched. When the final moment comes before boarding, she wraps her arms around her son, giving him a powerful embrace that should protect him until he returns.

A grandmother and grandson stand at the rail where I am waiting; the people who were supposed to pick them up are late. Two ladies, next to them but unrelated, look up and down the corridor as if scanning an open sea. A mother holds a baby as she kisses her husband. Tears dampen her cheeks. The moment is charged.

At Gate 13, the arrivals are just coming in. „I see her. There she is.” Just as poignant, the arrivals fold into the mix of people as if they have been the missing ingredient. There are tears and smiles, pure delight ringing in the laughter of seeing someone who has been gone.

I sit, glancing at my book, waiting for my turn to leave, alone because the ones I love have a different schedule from mine, and the one I am going to see, a daughter, is at the other end of my journey.

I think of other departures and arrivals. I recall seeing my daughter, the daughter I am now going to visit, coming down that narrow, portable corridor with her backpack slung on one shoulder, her overstuffed carry-on cradled in her arms, her headphones making her oblivious to the stream of people flowing along with her. She was in her first year at university coming home for holiday in November – the first time since August. I wrapped myself around her as if she had been lost to me.

Today my flight is two hours late. The book I am reading is not as interesting as the people leaving and coming, coming and leaving. A little boy about five is meeting his grandfather for the first time. He looks up and up at the face of a man who is not that tall, except to a child. Joy shines down and up, and I am wondering how one would capture this moment in words or on film.

When my flight is finally called, I gather my books and carry-on. Since there is no one to see me off, I do not look back to see where I have come from. Instead, I think of my husband at work wondering if I have left yet, and my daughter at the other end wondering the same thing.

As I head toward the plane, I find myself remembering yet another arrival and departure. When I was a newlywed, my 91-year-old grandfather died. We had been very close, and one evening, returning from his funeral, I arrived in the airport crying. My husband of only a year was waiting at the gate to take me in his arms. Because of my tears, everyone was looking at us, but I didn’t care. Somehow the emotion I felt seemed not at all out of place for the airport.

Life needs to be this important all the time. I wish all the people who went on a journey could come back to find someone waiting for them. I also wish they could leave with someone to see them off. I think of my grandfather and realize that if dying is like this, a passage, then I am unafraid.

Ülök a repülőtéren, és figyelem az embereket a szeretteik érkezése vagy indulása előtti utolsó pillanatokban. Fel-alá járkálnak, idegesen, egymásra pillantgatnak, hol megérintik egymást, hol nem. Nagy az izgalom.

Egy spanyolul beszélő asszony körbe-körbe futkos, megpróbálja összeterelni a családtagjait búcsúzáshoz. Hangja átható. Amikor elérkezik a beszállás előtti végső pillanat, karját fia köré fonja, erősen megöleli, hogy megvédje, míg vissza nem jön.

Nagymama és unoka ácsorog annál a kijáratnál, ahol én is várok; akiknek értük kellett volna jönniük, késnek. A közelükben lévő, de nem hozzájuk tartozó két hölgy föl-le jártatja tekintetét a folyosón, mintha a nyílt tengert pásztáznák. Anya tartja karjában csecsemőjét, miközben férjétől csókkal búcsúzik. Arcát könnyek áztatják. Súlyos a pillanat.

A 13-as kapun át épp most jönnek be az újonnan érkezők. – Látom már. Ott van. – Az érkezők oly hevesen áradnak szét az emberkeverékben, mintha ők lettek volna a hiányzó alkotóelem. Van, aki sír, van, aki mosolyog, tiszta öröm zeng a nevetésben, amikor felbukkan a rég látott személy.

Ülök, a könyvembe pillantok, várok az indulásra, egyedül vagyok; szeretteimnek más az időbeosztása; a lányom, akinek látogatására indulok, az út végén vár.

Eszembe jutnak korábbi indulások és érkezések. Emlékezetembe idézem, hogyan figyeltem, hogy a lányom – az a lányom, akihez most megyek – jön le a szűk, mozgó folyosón, hátizsákját a fél vállára vetve, degeszre tömött kézipoggyásza a karjában, fejhallgatója jóvoltából tudomást sem véve a vele együtt kitóduló emberáradatról. Első évét töltötte az egyetemen, augusztus óta először jött haza a novemberi ünnepre. Úgy fonódtam rá, mintha elveszett gyerekem került volna meg.

Két órát késik a járatom. A könyv, amelyet olvasok, nem olyan érdekes, mint a távozó és érkező, érkező és távozó emberek. Egy ötévesforma kisfiú most találkozik először a saját nagyapjával. Egyre csak néz föl az arcára, a férfi nem is olyan magas, legfeljebb gyerekszemmel. Két irányban ragyog az öröm, én meg azon gondolkodom, hogyan lehetne megragadni ezt a pillanatot szavakban vagy filmen.

Végre az én járatomat jelentik, összeszedem a könyveimet és a kézipoggyászomat. Nem kísért ki senki, nem nézek hátra, nem érdekel, honnan jöttem. Inkább a férjemre gondolok, aki bizonyára azon tűnődik munka közben, vajon elindultam-e már, meg a lányomra, aki az út túlsó végén ugyanezen töpreng.

Miközben a repülőgép felé indulok, önkéntelenül is eszembe jut egy másik érkezés és indulás. Fiatal házas voltam, amikor meghalt a 91 éves nagypapám. Nagyon szerettük egymást, és azon az estén sírva érkeztem meg a temetéséről a repülőtérre. A férfi, aki még csak egy éve volt a férjem, a kapunál várt, hogy a karjába öleljen. Úgy sírtam, hogy mindenki megbámult minket, de nem bántam. Valahogy az engem eltöltő érzelem nem rítt ki a repülőtér közegéből.

Az volna jó, ha az élet mindig ilyen fontos volna. Bár minden útrakelő úgy térhetne meg, hogy valaki vár rá. Bár minden elutazót kikísérne valaki. A nagyapámra gondolok és rájövök: ha meghalni annyi, mint így elutazni, akkor nem félek.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!