Van Dyck, a búskomor lovag

Nem lehetett könnyű ember, de a portréfestészet egyik legnagyszerűbb alakjaként tartják számon

Kapcsolódó cikkek

Némi csibészséget sugall a serkenő kamaszkori bajusz és az előrebiggyedő alsó ajak Van Dyck első, 15-16 évesen festett önarcképén. – Figyelemreméltó magabiztosságra utal – jegyzi meg Christopher Brown, a művész születésének négyszázadik évfordulója alkalmából rendezett nagyszabású Van Dyck-kiállítás kurátora.

A fiú önbizalma mögött rejlő tehetséget már Franchois van Dyck házának látogatói is felismerték. Mindnyájan egyetértettek, hogy az antwerpeni textilkereskedő hetedik gyermekét jelentékeny talentummal áldotta meg az ég. A festészetet igen nagy becsben tartották a flamand kikötővárosban, s a legnevesebb festők úgy éltek, akár a hercegek. Az ifjú Antonjra szép jövő várt tehát.

Tizenkilenc éves korára a Szt. Lukács céh mestere lett. Antonj azonban már korábban is festett önállóan képeket, noha ez a regulák ellen való volt – olyan, mintha manapság a jogosítvány megszerzése előtt furikázna egyedül az ember.

A híres Peter Paul Rubens maga mellé vette. Az antwerpeni templomoknak készített vallási tárgyú műveken kívül Van Dyck mitológiai jeleneteket és arcképeket festett. A 17. századi életrajzíró, Bellori szerint Rubens kedvelte „az ifjú ember jó modorát és finom rajzait”.

Egyesek azonban kicsapongásairól és tékozlásáról is sustorogtak, s az ifjú művésztehetség törvénytelen leánygyermeket nemzett. Nem lehetett könnyű ember: ideges, feszült, érzékeny és büszke – érzelmileg még mindig gyermekzseni.

De micsoda zseni! Az udvar és az előkelőségek életétől megigézett Van Dyck megfestette az angol arisztokrácia és balsorsú lovagok nemesi arcképcsarnokát, elegánsan elegyítve a fennköltséget és a bensőségességet.

Tehetségével felhívta magára I. Jakab angol király figyelmét, aki bőkezűen 100 fontot adományozott neki, amikor a művész 1620-ban Londonba érkezett. Van Dyck azonban csakhamar továbbállt: rövid időre visszatért Antwerpenbe, majd Genovába utazott. Itt is a felső társadalmi réteg festője lett, melynek tagjai – rangjukat megalapozandó – palotákat építtettek s arcképeket rendeltek. Van Dyck izzó színekkel örökítette meg őket és gyermekeiket, olyan fenséggel és eleganciával ruházva fel e kitűnőségeket, amelyet pénzért meg nem vásárolhattak.

1632-ben visszatért Londonba, hogy I. Károly udvari festője legyen – nevét ekkor Anthonyra változtatta. A király lovaggá ütötte, évi 200 font járadékot adományozott neki, emellett külön megfizette a királyi családról festett arcképeit. Van Dyck folyóparti műtermet kapott a Blackfriars negyedben, külön mólóval, ahol a látogatóba érkező király hajója kiköthetett, továbbá az Eltham palotában egy nyári lakosztályt is berendeztek neki.

Van Dyck könnyedén beilleszkedett új társadalmi helyzetébe. Bellori beszámolója szerint kedvelte a fényűző mulatságokat: „szolgákat, kocsikat, lovakat, énekeseket és pojácákat” tartott, s „ők szórakoztatták mindazon előkelőségeket, lovagokat és dámákat, kik nap mint nap felkeresték házát, hogy megfesse képmásukat”.

Kép az utókornak – „A király vadászaton”Az udvarban sokan egyenrangú félként kezelték őt. Bellori leírta Van Dyck munkamódszerét, amelyből kitűnik, hogy a festő cseppet sem illetődött meg modelljei társadalmi rangjától: „Általában megszakítás nélkül dolgozott. Ha arcképet festett, már reggel elkezdte, hogy időt nyerjen, s anélkül hogy félbeszakította volna a munkát, egészen ebéd utánig ott tartotta megrendelőit. Akármilyen előkelőségek vagy finom dámák voltak is, szívesen jöttek, mintha élvezetük telt volna benne... Ebéd után visszatért a képhez. Olykor kettőt is megfestett, s csak később vitte fel a végső ecsetvonásokat.”

I. Károly apró termetű, dadogó és meglehetősen jelentéktelen küllemű ember volt. Van Dyck A király vadászaton című képe azonban olyannak mutatja be a Stuart-házi uralkodót, amilyennek az látszani akart az utókor szemében: „páratlanul elegáns, vitán felül tekintélyes és kiváló műveltségű személyiség, a művészetek pártolója, a lovagok istentől eredő jogainak védelmezője” – írja E. H. Gombrich művészettörténész.

Van Dyck mindamellett nem hízelgett. Amikor Sussex grófnője meglátta (ma már elkallódott) arcképét, azt „nagyon bántó”-nak érezte: „kiábrándított önmagamból. Egyáltalán nincs tetszésemre a nagy és kövér arc. Olyan, mintha fel lenne fúvódva.”

Van Dyck talán legismertebb festménye a sejtelmes I. Károly három nézetben (1635), amely azért készült, hogy egy mellszoborhoz modell gyanánt Rómába küldjék Bernininek. Van Dyck profilból, szemből és háromnegyedes nézetben ábrázolta a 35 éves uralkodót, kihangsúlyozva egyenes orrát, mélyen ülő szemét és finom metszésű ajkát. A király mindhárom helyzetben merengve néz, egyenesen előre. Mégis, apró lélektani különbségek figyelhetők meg az egyes ábrázolások között. A bal oldalin beesett arcát emeli ki a fényhatás: a szikár és mohó királyét, akivel aligha tanácsos ujjat húzni. Középütt magas homlokát hangsúlyozta Van Dyck – íme, a bölcs király. Jobb oldalt a férfiszépség mintaképe az uralkodó.

Sokoldalú – „I. Károly három nézetben”

A művész számos, kevésbé szertartásos portrét is festett a barátaivá lett zenészekről, költőkről, diplomatákról és udvaroncokról. Oly sok megrendelést kapott, hogy műhelyt létesített. Segédei vetették vászonra a modellek – próbababák viselte – ruházatát, az arcokat és kezeket azonban ő maga festette meg.

1639-ben feleségül vette a királyné egyik udvarhölgyét, Mary Ruthvent. Egy évvel később – megriadván az utóbb polgárháborúba torkolló ribillióktól, illetve annak reményében, hogy megbízzák a Louvre fő termeinek ékesítésével – Franciaországba utazott. A munkát azonban nem sikerült elnyernie, ezért visszatért Londonba, s ott halt meg 1641-ben. Ötszáz portrét hagyott maga után.

Arcképeinek búskomorsága látnokinak bizonyult. Egy évvel a művész halála után kitört a véres angol polgári forradalom, és 1649-ben lecsapták legfőbb patrónusa, I. Károly király fejét.

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!