Van ingyen ebéd

Egy tatabányai étterem tulajdonosai, a Saller-Molnár fivérek, illetve törzsvendégeik éhező gyerekeket látnak vendégül tanítási napokon

Megjelent: 2010. november

Kapcsolódó cikkek

Csendes, családi házas övezetben áll Tatabányán a Vendéglő a Három Tölgyfához. Délidő van, a környék lakói éthordóval a kezükben adják egymásnak a kilincset.

Az ötvenes éveiben járó vendéglős, Saller-Molnár Gyula mosolyogva szólítja nevükön az érkező vendégeket. Mindenkit ismer, kedvesen érdeklődik a családról. Látszik, hogy vérbeli vendéglátós.

Közben a fivére, Róbert invitál a cseppnyi irodába, ahol beszélgethetünk. – A gyerekeknek külön asztalt terítünk mindennap, most már 17-en jönnek a közeli iskolából – meséli Róbert, aki tulajdonképpen az ötletgazdája volt az ingyenes gyermekétkeztetésnek. – Még 2009 végén hallottam egy előadást arról, hogy milyen sok az alultáplált és éhező gyerek – idézi fel Róbert. – Nem hagyott nyugodni a gondolat. Sokat próbált ember vagyok, de azt képtelen vagyok elviselni, ha éhező gyerekről hallok. Összeült a családi tanács, és elhatároztuk, hogy a testvéremmel 3-3 gyermeknek saját zsebünkből kifizetjük a tanévre az ebédet. Szóltunk a közeli iskolának, ahol örömmel fogadták a lehetőséget, és ők döntik el, hogy melyik gyerek a rászorult. Mi nem is tudunk semmit a családi körülményeikről. Egyet tudunk, hogy éhesek.

– Hat gyerekkel kezdődött – veszi át a szót testvérétől Gyula. – Aztán legnagyobb meglepetésünkre – amikor a törzsvendégek fülébe jutott a hír, néhányan felajánlották, hogy ők is részt vesznek a kezdeményezésünkben. Bár – tűnődik el egy kicsit –, ha jobban meggondolom, nem is csodálkozom. Tulajdonképpen olyanok vagyunk mi, mint egy nagy család. A törzsvendégeink tudják rólunk, hogy nekünk a munkánk az életünk. Nem gyűjtöttünk vagyont, nincs csodaautónk, nem nyaraltunk még külföldi tengerpartokon. De az, hogy mosolyogva ránk köszönnek az utcán, mindennél többet ér. A nagyszüleink is vendéglátósok voltak, tőlük megtanultuk, hogy tisztelet és szeretet nélkül a pénz mit sem ér. Gondoljon csak bele – néz rám –, a koporsónak nincs farzsebe. Csak az számít, hogy mennyire vagyunk képesek emberként viselkedni.

Szeretet nélkül a pénz mit sem ér. Gondoljon csak bele: a koporsónak nincs farzsebe

Noha a két fivér mindent megtanult a szakmáról, állítják, hogy sosem fognak tudni úgy főzni, mint az édesanyjuk. Hosszú évek óta hétfőn, amikor szünnap van, otthon, a mamánál ül össze a család. Ilyenkor a most 72 éves édesanyjuk főz a „profikra” is.

A mamától tanultak meg sok mindent. Az emberek hagyományos szeretetét, és azt is, hogy a jótékonykodást nem kampányszerűen kell gyakorolni. Az egész város tudja róluk azt is, hogy minden karácsonykor csaknem száz adag töltött káposztát és édességet küldenek a hajléktalanszállóra a rászorultaknak.
 

A kis külön asztalnál már javában ebédelnek a gyerekek. Fiúk, lányok vegyesen, az elsőstől a hetedikesig minden korosztályból. – Nóra néni, ez nagyon finom – dicsérik többen is a finom bablevest, és Királyváriné Köteles Nóra anyai mosollyal fogadja az elégedett véleményeket.

– Jó étvágyuk van – mondja Nóra, miközben leszedi az asztalt, helyet készítve a következő fogásnak. – Jó érzés látni, hogy jóllaknak ezek a gyerekek. És nagyon hálásak! Minap az egyikük ebéd után odajött hozzám. Öt darab kis konyakos meggyet szorongatott a kezében. Átnyújtotta, és közölte, hogy ezt nekünk spórolta össze, mert megérdemeljük. Mert olyan finomat kapnak, és mert olyan kedvesek vagyunk hozzájuk. Bevallom őszintén, annyira meghatódtam, hogy kibuggyantak a könnyeim.

Nóra egyébként lassan huszonöt éve dolgozik a Saller fivéreknél. Mint mondja, mindenkinek ilyen emberi légkörű, családias és megértő munkahelyet kíván. – Remélem, én is innen megyek majd nyugdíjba – teszi hozzá a másik alkalmazott, a szakács Mihóczy Krisztina. – Bár messze még a nyugdíj, de ilyen munkahelyet úgysem találnék máshol. Már tizenéves koromban idejártam gyakorlatra, és rengeteget tanulok itt szakmáról, emberségről és kölcsönös bizalomról. És ezt megérzik az emberek. Még ezek a gyerekek is, akik közül valamelyikük még virágot is hozott Húsvétra...

– Hogy hány gyereknek tudunk segíteni még a jövőben? – tűnődik el Gyula. – Ez attól is függ, hogy hányan ajánlják még fel a segítségüket. Mert ne gondolja, hogy ezt azért csináljuk, hogy leírhassuk az adóból. Badarság – legyint nevetve. – Egy gyermek ebédje egy nap körülbelül 400 forintból kijön úgy, hogy az tartalmas és finom. Mi azt vállaltuk az eddigi törzsvendégekkel, hogy a teljes tanévben „meghívjuk ebédre” a srácokat. Ez hetente és gyermekenként 1600 forint. Ha belegondolunk, hogy milyen fölösleges dolgokért képes kiadni ennyi pénzt az ember, ez már nem is olyan sok, ugye?

– És folyamatosan bővül azoknak a törzsvendégeink száma, akik vállalnak egy-egy gyermeket. Most vasárnap egy idős néni jött át, aki itt lakik az utcában. Azt mondta, ő nem gazdag, de hozta a pénzt, mert egy gyermek étkeztetését ő is vállalja. Látja, ezekért a pillanatokért érdemes élni – szögezi le Gyula elgondolkodva.

Vote it up
176
Tetszett?Szavazzon rá!