Varázslatos Menorca

Mallorca „kistestvére”, az apró, békés spanyol sziget tökéletes ellenszere a zaklatott nagyvárosi életnek

Az izgatott várakozástól el-elakadó lélegzettel ereszkedtem le a borostyánszínű fényben fürdő úton. Aranyló földek és olajfák tarkította, porlepte bozótosok futottak le a végeláthatatlan tengerig, közel s távol sehol egy teremtett lélek. A langyos szellő az arcomba fújta a hajam. Lehunytam a szemem.

Nem sokkal azelőtt szálltam le az aprócska spanyol szigeten, Menorcán, a tőle délnyugatra fekvő Mallorca kistestvérén. Mégis, miközben a békés táj elsuhant mellettem, hirtelen nyugtalanság fogott el.

Bevallottan társaságkedvelő városlakóként leginkább a forgalmas főutcákon, zsivajgó bárokban érzem otthon magam, ahol szót válthatok vidám idegenekkel. De egy őrült év állt mögöttem, ezért úgy döntöttem, egy kis csöndre van szükségem.

Mint megtudtam, a Földközi-tenger e parányi földdarabkáját idős katalán halászok lakják, egy csapat angol nyugdíjas és néhányan mások. Az UNESCO bioszférarezervátumaként Menorcát elkerülik a nagyobb ingatlanfejlesztések. Azt is hallottam, hogy itt nem nehéz egyedül lenni, emberek helyett csupán állatok és rovarok társaságában, egy homokos tengerparton, viharos sziklaszirten vagy néptelen országúton.

Most éppen egy ilyen út mellett álltam, a szandálom tele porral, a levegőben vad gladióluszok édes illata úszott. A sziget – legalábbis eddig – megfelelt a róla szóló híreszteléseknek.

Felhőtlen éggel köszöntött be a kora májusi reggel: az év 225 napján itt ez normális. Első napomon úgy terveztem, hegyi kerékpárt bérelek és bejárom a Camí de Cavalls, a Lovak útja bizonyos szakaszait – a 186 kilométer hosszú, ősi útvonalat eredetileg katonai járőrök használták. Szereztem is bringát tíz euróért San Lluísban, a sziget egyik nem tengerparti városában.

A beszédes boltos nő, miközben átvette a tízesemet, gratulált az időzítésemhez: sikerült akkor érkeznem, amikor a sziget összes vadvirága egyszerre nyílik. A reggeli kerekezést először csoportosan növő, lila apró csalán illata kísérte, aztán a fel-felbukkanó indián ecsetvirágé, végül az apró narancsvörös pimpernelé.

Hirtelen megéreztem a tenger szagát, s átszelve egy dombot megpillantottam Sa Mesquida fehérre meszelt halászházait, föléjük magasodva pedig egy 200 éves brit védőbástyát. A vörös út kanyarogva ereszkedett a part menti mocsaras ligetekig, amelyek aztán hullámzó búzaföldeknek adják át a helyüket. A tájat alacsony fehér kőfalak szabdalták részekre, közülük néhányat a 14. században húztak fel. Pár száz méterenként le kellett ugranom a nyeregből, hogy kinyissam a sziget védjegyének számító, kézzel ácsolt fakapukat – a pásztorok és a hozzám hasonló békés turisták ezeken át juthatnak egyik földről a másikra.

Utcai kávézó Mahonban, a fővárosbanTúlzás azt állítani, hogy végigpedáloztam a Camí de Cavallst, mert az út határozottan kevésbé volt biciklibarát, mint amennyire az útikönyvem ígérte. Amikor nem alattomos lejtőkön száguldottam lefelé sikoltozva, akkor meredek emelkedőkön toltam fel a bringát. Nagyon megkönnyebbültem, amikor látótávolságba került Es Grau, a tengerparti halászfalu.

Ebédre hihetetlenül bőséges adag friss, grillezett tintahalat fogyasztottam citrommal a kikötőre néző Es Moll étkezdében. Evés közben a falusiakat figyeltem, amint Stan és Pan stílusában igyekeztek viharvert csónakjaikat a vízre tenni. A jelenet úgy festett, mintha ez lenne a tipikus menorcai szórakozás.

A délutáni kerékpározás szerencsére jóval kellemesebb volt. A sziget legszigorúbban védett zónáján haladtam át, a S’Albufera des Grau Nemzeti Parkon, ahol madárdaltól hangos lagúnát láttam, égbe nyúló fenyőkből álló sűrű erdőt, s egy partszakaszt, amelyet furcsa, ragasztószalag-szerű tengeri hínár borított, belőle itt-ott dinoszauruszcsontokra emlékeztető napszítta, fehér farönkök bukkantak elő.

A tájból lépten-nyomon omladozó kőépítmények vagy toronymagas fehér kőrakások emelkedtek ki. Kis híján nekimentem egy 4000 éves őrtoronynak, amely békés védtelenségében strázsált egy buja rét közepén, és rájöttem, hogy rövid kerekezésem során több ezer év legalább fél tucat társadalmának régészeti emlékeivel találkoztam már.

A sziget elképesztően sokféle építészete viharos történelmére utal. Először a görögök hódították meg, majd sorban a rómaiak, mórok, törökök, a britek és a franciák foglalták el, közben-közben a spanyol uralom rövid időszakaival. Bár 1802-ben Spanyolország végleg visszakapta kis szigetét, az idegen hatások mindmáig tetten érhetők lakosaiban, konyhájában és meglepő módon a lovakban.

Pontosan ilyen jószággal akadtam össze kerékpárutamon – egy csillogó fekete szőrű, izmos testű ménnel. A közkedvelt Cavall Menorquí volt, az a fajta, amelynek származása arab, spanyol és angol gyökerekig nyúlik vissza. Kinyújtotta a nyakát a kerítés fölött, s én a kezemet új barátom sima homlokára téve rádöbbentem: szinte egész nap alig beszéltem. Csöndben figyeltem, hogyan megy le a nap a tavaszi táj felett.

Aznap este Mahonban kószáltam, a szigetcsoport legdélkeletebbre fekvő városában, Menorca fővárosában. A göröngyös, meredek, part menti szirteken macskaköves utcácskák kanyarogtak fölfelé, egészen a város központjáig, amely most ébredezett holt szezoni szendergéséből. Hidzsábot viselő muszlim nők sétáltak el idős spanyolok mellett – e kulturális keveredést az a bevándorlási hullám idézte elő, amely a közelmúltban a Baleár-szigetekre irányult, így Menorcára is. Egy-két hónap múlva a város 30 ezres lakosságát felduzzasztják majd a látogatók, zömükben angolok: a csendesebb típus, aki menedéket keresni jön ide, nem fiesztázni.

Megkívántam egy italt, így hát betértem a helyiek kedvelt tapasbárjába, a Can Vermutba. – Mit ajánlana? – érdeklődtem, mire a bárpultos, megörülve, hogy a véleményét kérem, szenvedélyesen rávágta: – Pomada! – és azonmód teletöltött egy nagy öblös poharat limonádéval meg Xoriguerrel, a híres menorcai ginnel, amelyet közvetlenül itt, a kikötőben főznek; a hajdani angol uralom maradványa ez is.

Anyanyelvem hangjai csalogattak be a Nikki’s kikötői éttermébe is a szomszédos kisvárosban, Es Castellben. Maga a tulajdonos üdvözölt: hívogató mosolyú, termetes brit asszonyság, aki 1974-ben érkezett ide, és sok más angolhoz hasonlóan oly tökéletes menedéknek találta a helyet, hogy azóta sem tért vissza szülőhazájába. – Amikor elkezdtük, nem volt adó, könyvelés, kassza, még étlap se – mondta Nicky, az emlékezéstől elfátyolosodó tekintettel. – Minden annyira nyugis volt, annyira laza.

A sziget egyik népszerű strandja, Cala Macarelleta

A hangulat ma is nagyon kedélyes a kis, fehérre meszelt falú tavernában. A spanyol és angol vendégek régi barátokként csevegtek egymással, szívélyes házigazdánk pedig mindenkit saját nevén szólítva üdvözölt.

Készen álltam rá, hogy felfedezzem a dimbes-dombos hátországot is, amely úgy 47 kilométer hosszan húzódik a két part között. Tereplovaglásra jelentkeztem; a kiránduláson egy 25 éves sajttermelő és túravezető, Raquel Mora volt a kalauzom: született szépség, érdes kezekkel és gyengéd mosollyal.

Ő kísért oda Bruchoz, az istállóbeli lovak közül a legnagyobbhoz és a legsötétebbhez. – Fel tud szállni? – kérdezte Raquel, és már neki is indultunk, keresztülügetve a búzaföldeken, amelyek úgy hullámzottak, mint a viharos óceán.

Raquel elbűvölő természetességgel viszonyult a turizmushoz, s ez a jelek szerint magától értetődő Menorcán. Ennek kapcsán el is méláztam azon, hogyan tudja a sziget ilyen lazán, már-már félvállról venni a külföldi vakációzók dollárjait.

Aznap este a csöppnyi, öböl menti kisváros, Biniancola egyik néptelen pizzériájában választ is kaptam a kérdésemre Litótól, a 66 éves menorcai halásztól és építőmunkástól. Nem beszélt sokat, de némi noszogatás után beavatott a titokba: az, hogy meg tudták őrizni kis paradicsomukat, a hihetetlenül kelendő bőrszandáloknak, sajtnak és bizsunak köszönhető.

Ezt a három terméket a sziget jól működő gazdasága már az ötvenes és hatvanas évek turisztikai fellendülését megelőzően is előállította Spanyolország számára. Így amikor – Lito szavaival – „jöttek a bikinis lányok”, Menorca nem ácsingózott a látogatók pénzére. Ehelyett a szigetlakók számos olyan törvényt hoztak, amelyek megtiltották a nagyobb turisztikai beruházásokat.

– Ez még mindig szűzföld – mondta Lito a sziget védett területeinek többségére utalva. – Nem akarom, hogy ennél jobban városiasodjunk – tette hozzá, és kinézett a sötét, tükörsima öbölre, amelyet egész életében az otthonának tudhatott. – Úgy jó, ahogy van.

Nehéz lett volna nem egyetérteni vele, hiszen én is szörnyen élveztem, hogy kiszakadtam a városi létből. Ám a szigeten töltött utolsó napomon már sóvárogtam a civilizáció után – de meg is találtam: Menorca legnyugatibb pontján.

Bár a mai látogatók többnyire Mahon kikötőjébe érkeznek, útjuk célállomása sokszor a macskaköves utcáiról híres Ciutadella. A karthágóiak által alapított, s már a Kr. u. 4. században püspöki székhelyként működő település egészen 1722-ig a sziget fővárosa volt, amikor is a brit hódítók Mahonba tették át a székhelyüket. A belvárosba autóval nem lehet bemenni, így más szombati sétálókkal együtt bandukoltam el a 13. századi gótikus székesegyház és egy kisebb, de nem kevésbé pompás barokk templom mellett.

Ciutadella, a kikötőváros 1722-ig a sziget fővárosa volt

Az üzletek a helyi termékek szédítő sokaságát kínálták: fantasztikusan könnyű, réteges tésztájú süteményt, az ensaimadát, malomkeréknyi csípős, mahoni sajtot és menorcai fagylaltot szokatlan ízekben, például mézzel, mandulával és fügével. Lent, a vízparton a város csöndes kikötője a hanyag elegancia és a jómód légkörét árasztotta. Angolok vacsoráztak drága haléttermekben, nyitott inggallérral, vidáman sütkérezve a délutáni napon, miközben a pincérre vártak.

Aznap este elkerekeztem Morvedra Nouba, egy 17 szobás agroturismóba, úgy hét kilométerre a várostól. Ezek a majorságokban működő ízléses vidéki szállók mindenütt megtalálhatók a szigeten, szinte észrevétlenül belesimulva a tájba. A szállónak, ahol laktam, úszómedencéje volt, és elegáns étterme, a szobám pedig elsőrangú, benne műholdas tévé, puha ágy; a spalettás erkélyajtó saját teraszra nyílt.

Oda vonultam vissza egy pohár borral. Magamban megállapítottam, hogy szombat este van, s ennél tökéletesebben egyedül már nem is lehetnék. Ahogy felfelé bámultam, vakító fehér valami suhant el a feketeségben. Rémülten kaptam fel a fejemet. Madár volt talán? Hirtelen újra leereszkedett: óriási bagoly volt, elefántcsontszín szárnyait kitárta, kerek szemével szinte átfúrt. Aztán éjszakai vendégem távozott, eltűnt a hűs sötétben.

Hátradőltem a székemben, és hagytam, hogy átjárjon a sziget varázslatos hangulata, ahol egy időre – csodás, festői környezetben – kiléphettem a mindennapok sürgés-forgásából.

Vote it up
194
Tetszett?Szavazzon rá!