Varázslatos pillanat a fiammal

A nappaliban táncolunk. Csak mi ketten. Csodás dolgokra döbbenek rá közben

Kapcsolódó cikkek

 

I’m the one in the blue jeans and T-shirt, getting ready for work. He’s the little guy in my arms, almost three, still in his gold pajamas.

I had put on the tape. The little guy has his legs around my waist. He’s soft and wiry at the same time, and he still smells like last night’s sleep. We have the volume cranked up good so we can feel the music.

Mom is brushing the eight-year-old’s hair in the next room.

We swoop over the living room. I do things I would never consider on a dance floor. We spin. We dip until my boy’s hair all hangs down.

Clinging to me like a little monkey, he nuzzles his face against my neck. It is one of those happenings between a parent and a child that gets inside you and brings you fully into the moment. You know how rare such moments are. You can never predict them -- and you will do almost anything to prolong them.

The music carries us away as we whirl around the room. There is no more morning paper, no more eight-year-old’s lunch to make. It’s just the two of us, hugging and dancing and lost in time.

There are things about being a parent you know are coming. Sleepless nights. Getting to know your pharmacist on a first-name basis. Putting bandages on tiny hurts.

But then there are moments like this that no one can prepare you for. Suddenly you are aware of something much stronger than you ever expected, something palpable between you and that little guy you helped bring into the world, and what he means to you and what you must mean to him.

It’s a flash of insight so strong it almost knocks you over, but you keep on dancing so the spell won’t be broken.

When the music stops, the little person on my chest leans back and looks up at me. He says, „Another song’s coming on, Dad.”

We dance to it too.

Jómagam farmerben és pólóban, munkába indulásra készen. Ő pedig, az a majdnem hároméves kis krapek, akit a karomban tartok, még aranysárga pizsamában.

Föltettem egy kazettát. A kissrác a derekam köré fonta a lábát. Egyszerre lágy és izmos; még érződik rajta az éjszakai álom illata. Jól feltekertük a hangerőt, mindkettőnket átjár a zene.

Anya ezalatt a nyolcévest fésüli a szomszéd szobában.

Körbelejtünk a nappalin. Olyasmiket csinálok, dolgokat művelek, amiket táncparketten sohasem tennék. Piruettezünk. Olyan mélyre lehajlunk, hogy a haja hátrahull.

Csimpaszkodik belém, mint egy kismajom, az arcát a nyakamhoz dörgöli. Olyasmi történik most szülő és gyerek között, ami egészen mélyen, belül érint meg, és mindenestől átad a pillanatnak. Az ilyen pillanatok köztudottan ritkák. Soha nem jósolhatók meg előre – pedig az ember mindent megtenne, csakhogy minél tovább tartsanak.

A zene magával sodor minket, amint körbe-körbe forgunk a szobában. Nincs többé reggeli újság, nem készül tízórai a nyolcévesnek. Csak mi ketten vagyunk, összeölelkezünk, táncolunk, és megszűnik számunkra az idő.

Vannak dolgok, amelyekről a szülő tudhatja, hogy bekövetkeznek. Átvirrasztott éjszakák. A gyógyszerészt idővel a keresztnevén szólítod. Bekötözöd a kisebb sebesüléseket.

Hanem az ilyen pillanatok készületlenül érnek. Hirtelen rádöbbensz valamire, ami sokkal erősebb, mint valaha is hitted volna, valamire, ami szinte kézzel foghatóan összeköt téged ezzel a kisfiúval, akit te segítettél a világra jönni, és megérzed, mit jelent ő neked és mit jelenthetsz te neki.

A fölismerés e villanása oly erős, hogy csaknem lever a lábadról, de folytatod a táncot, nehogy megtörjön a varázs.

Ahogy véget ér a zene, a nyakamban ez a kis ember hátradől, és felnéz rám. – Jön a következő szám, apa! – mondja.

És arra is táncolunk.