Varázsos sivatag

Hogy próbára tegye a saját képességeit, kalandvágyó szerzőnk csatlakozott a világ legkietlenebb tájait átszelő karavánokhoz

Kapcsolódó cikkek

A tuaregek egyszerűen átnéztek rajtam, az egyetlen fehér emberen. Naponta 45 kilométert tettünk meg a Szaharát átszelő sókaravánnal – ez 10-12 óra pihenés nélküli gyaloglás. Minden reggel imádkoztam, hogy ne maradjak le, mert aligha jött volna vissza értem bárki is. Isten azért teremtett vízben gazdag országokat, hogy boldoggá tegye az embereket, tartják a tuaregek, sivatagokat pedig azért, hogy ott megleljék a lelküket. Lassacskán én is ráébredtem, hogy az út a sivatagon át elsősorban mély lelki utazás.
 

A sivatagnak sok arca van. A nomádok három fő fajtáját különböztetik meg: a reg teljesen lapos, kövekkel és kavicsokkal borított síkság, a hamada kopár sziklafennsík, az erg pedig végtelen homoktenger. A csaknem Európa nagyságú Szahara területének azonban alig húsz százalékát borítják homokdűnék.

A víz itt szó szerint aranyat ér. A sivatagot az 1980-as évek elején, a sókaravánnal megtett utamon tanultam meg tisztelni. A Szahara egyik legősibb kereskedelmi útvonalán haladtunk végig, amely a Taoudenni-oázis bányáitól a 800 kilométerre lévő, legendás Timbuktuig vezet. A só – a Szahara legfőbb exportcikke – iránti kereslet máig nem csökkent. Taoudenniben barlangokból vájják ki a sótömböket; ezt a munkát hajdan rabok végezték rettentő körülmények között.

A sivatag már korábbi afrikai utazásaimon rabul ejtett, és biztosan tudtam, hogy egy nap útra kelek majd ezzel a karavánnal. Végül egyszerűen megvásároltam a lehetőséget. A karaván 80 tevéjének hátára négy darab, egyenként 30 kilós, a napon fényesen csillogó sótömböt szíjaztak. Mi, emberek a tevék mellett gyalogoltunk.

Csak az este kellemes hűvöse keltett újra életre. Útitársaim tüzet gyújtottak, vacsorát (többnyire kuszkuszt) készítettek, és teát főztek. A kimerítő menet után az erős és igen édes ital adta vissza az erőmet. Az eloltott tűz mellett hajtottuk álomra a fejünket. Nekem volt hálózsákom, a többieknek csak vékony takarójuk.

Ha a Szaharában homokvihar kerekedik, az ember csak egyet tehet: összekucorodik, eltakarja az arcát, és megvárja, amíg véget ér

A dermesztően hideg éjszaka után reggel hatkor keltünk útra. Soha nem fogom elfelejteni azt a nyomasztóan nagy, kavicsos síkságot, ahol megszűnt az időérzet, és nyoma sem volt életnek. Éhségünket csillapítandó gyaloglás közben egy zacskóból vettünk ki olykor-olykor néhány szem mogyorót vagy datolyát. A karaván mellett baktató szikár, mezítlábas pásztor a nap folyamán néhányszor mindenkinek adott pár korty forró teát. Vízben nem szenvedtünk hiányt, azonban a zavaros, vasban és kénben gazdag löttynek pocsék íze volt. Szerencsére a december Maliban egészen kellemes időszak, mivel ritkán melegebb húsz Celsius-foknál.

Az egész útvonalon csak egyetlen oázis – úgynevezett ksar – volt. Itt datolyapálmák nőttek, zöldségeket termesztettek, és a forrás vize egy sekély betonvályúban csordogált – az emberek és a tevék is ebből ittak.

Az egész település csupán néhány állatbőrsátorból és sárkunyhóból állt. A zord szépségű tájban biztonságos menedéket és némi pihenést kínált. Két teljes napot töltöttünk ott, takarmányt vásároltunk a tevéknek, és fát az esti tábortüzekhez, továbbá tíz napra elegendő vizet – fejenként és naponta négy literrel számolva. A tevepásztorok gondosan ellenőrizték a kecskebőr vizestömlők, azaz a gerbek állapotát. A lyukakat sodrott teveszőrrel fedték be.

A 17 napig tartó, rémálomszerű menetelés végén, amikor célba értünk, már alig támolyogtam. Sebesült lábfejemnek egy hét kellett a gyógyuláshoz. Úgy éreztem, egyszer és mindenkorra elegem volt a sivatagból.

A Namíb-sivatag fenséges Sossuvlei-dűnéi a 300 méteres magasságot is elérik, és ezzel a világ legmagasabb homokhegyeinek számítanak

A sivataggal kapcsolatos álmaim azonban meglepően hamar újraéledtek, mivel aki egyszer megtapasztalta a varázsát, többé nem képes ellenállni a vonzásának.

Alig két évvel később átszeltem a Namíb-sivatagot. Itt, a világ legősibbnek tartott sivatagában a homokdűnék magassága a 300 métert is eléri. Utána Dél-Amerika megszelídítetlen sivatagjába, az Atacamába látogattam. Felejthetetlen pillanatokat töltöttem a Góbiban, ahol nyáron ötven fokos hőség, télen negyven fokos fagy keseríti meg az ember életét. Nem kerültem el a legendás Takla-Makánt sem, amelynek neve egyesek szerint figyelmeztetés: Ha belépsz, nem fogsz távozni.

Két évvel ezelőtt pedig visszatértem a sivatagok sivatagába, a Szaharába is. Ezúttal néhány olyan barátom is velem tartott, akik férfias kalandokra és valódi izgalmakra vágytak.
 

Tevekaravánnal utazunk. Az algériai Nagy-Keleti-Erg közepén káprázatos szépségű dűnék kígyóznak. Az állatok reggel gigászi árnyéka most már alig látható.

A barkánok, azaz a sarló alakú homokdűnék szélárnyékos oldala néha olyan meredek, hogy a tevék nem hajlandók leereszkedni rajta. Ilyenkor úgy kell lerángatni őket, és ahogy a tevegeléstől elmerevedett lábbal bicegünk lefelé, apró lavinákat indítunk el a dűne gerincétől. A könnyű szél pillanatok alatt eltörli nyomainkat, és a végtelen homoktenger ugyanolyan érintetlennek látszik, amilyen egy perce – vagy akár sok-sok éve – volt. Itt nincsenek viszonyítási pontok.

A legendás tuaregek egykor a Szahara urai voltak; itt hagyományos háromszoros teafőzési szertartásuk közben láthatók. Számukra az állandó utazás az élet értelme

Az eddig csupán elviselhetetlen hőség gyilkos forrósággá fokozódik, és valósággal megbénítja az embert. A hőmérő kétméteres magasságban, egy pálmafa vagy teve árnyékában 49 fokot mutat, de a Nap perzselő sugarait visszaverő talaj közelében nyolcvan fok van. A levegő annyira éget, hogy alig bírom beszívni, arcomon és karomon szinte lángol minden fedetlen bőrfelület, a szám kicserepesedik, a nyelvem feldagad, egyre szárazabb torkom pedig türelmetlenül követel újabb adag folyadékot. Itt most tényleg kevésen múlik a túlélés, életem legszörnyűbb pillanatait kell átélnem. Vajon meddig bírom?

Testünk sajog a kemény nyeregben való szüntelen zötykölődéstől. A reszkető levegő elmossa a táj körvonalait, és délibábot vetít a távolba; szemünk előtt vörös és fekete pontok ugrálnak. Imádkozom, hogy jöjjön némi szellő,  bár jól ismerem a száraz és forró sivatagi szelet: akár a kifejlett akáciák ágait is képes szétrepeszteni, és könyörtelenül szívja ki testünkből az éltető nedvességet.

A távolban a Szaharát átszelő, a mi útvonalunkat keresztező karaván körvonalai rajzolódnak ki a hullámzó homok és az azúrkék ég háttere előtt. A nehéz zsákokkal megrakott, két sorban vezetett állatok fáradhatatlanul lépkednek, egyenletes tempójuk csalókán lassú. A berberek mintha fantomok lennének. Arcuk, a közönyösnek tűnő álarc, végtelen kimerültséget rejt. Cigarettával kínáljuk őket, túlesünk az ilyenkor szokásos udvariaskodáson, kezet fogunk, aztán mindkét karaván folytatja útját.

Nyolc, nyeregben töltött nap után érjük el az algériai Hászi-Meszúdot, ezt az élettől lüktető oázist. Végre úgy ihatunk és fürödhetünk, hogy nem kell takarékoskodnunk a vízzel! Légkondicionálás, asztalon tálalt étel, hideg sör, friss gyümölcs és egy csésze presszókávé – mi kellhet még a boldogsághoz? Kényelmes ágyamban fekve valósággal megrészegít a gondolat, hogy a holnapi nap is ugyanilyen lesz. Vége a gyötrelemnek!

Amikor azonban lehunyom a szemem, úgy érzem, végtelen térben, kozmikus semmiben haladok, amely oly néma, hogy csak önnön lélegzetvételemet és szívem dobbanását hallom. Máris tudom: egy nap ismét nekivágok majd, hogy újabb utazással tegyem próbára tűrőképességemet.

Vote it up
227
Tetszett?Szavazzon rá!