Veszély a nyílt tengeren

Max Youngnak az életéért kellett küzdenie, miután egy 40 tonnás szürke bálna vetődött a hajója fedélzetére

Kapcsolódó cikkek

Nagyjából tizenkét évvel az után, hogy vitorlásával világ körüli útra indult, Max Young végre hazafelé tartott – még 1400 kilométert kellett hajóznia a mexikói Cabo San Lucastól San Diegóig, onnan pedig már csak egy 800 kilométeres ugrás, és megérkezik San Franciscóba. 2012 júniusának egy holdtalan éjjelén 15 méteres hajója, a Reflections mérsékelt szélben, robotpilótával, egyenletes sebességgel haladt észak felé. A 67 éves Young a kormányfülkében üldögélt, és az égen ragyogó csillagokat csodálta. Arra gondolt, milyen kár, hogy nincs vele a felesége, aki kihagyta az útnak ezt az utolsó szakaszát.

Nagyot ásított. A nappalt általában átaludta, hogy éberen birkózhasson meg az éjszakai hajózás nehézségeivel. Ma azonban csak szunyókálni tudott, mivel a tenger Alaszka felé vándorló bálnákkal volt tele. Több tucat hatalmas emlős úszott körülötte méltóságteljesen – soha nem látott még ennyit egyszerre. Olykor körbefordultak, farkukkal csapkodtak: csodás látványt nyújtottak, de a nyugalmazott tanár azért megkönnyebbült, amikor túljutott rajtuk. Nagyot nyújtózott, aztán a robotpilóta műszereire pillantott: a kronométer szerint 22 óra 12 perc volt.

Egyszer csak különös, hangos suhogás hallatszott a hajó alól. Adrenalinszintje rögtön az égbe szökött. Egy pillanattal később óriási bálna emelkedett ki a vízből, ezüstös permettől kísérve. Úgy látszott, mintha a víz felszínén állna a hajó tatja mögött, s a lámpák fénye megcsillant a fejére tapadt tengeri makkokon. A következő percben összegyűrődő fém és széttöredező műanyag fülsiketítő hangja hallatszott, ahogy a 40 tonnás állat a hátsó fedélzetre zuhant. A hajóorr az égnek emelkedett. A tengerész és a bálna egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Young előrebukott, egy halom zsákra. A bálna megpróbálta kiszabadítani magát, s ettől a hajó élesen balra fordult. Amikor Youngnak sikerült végre felpillantania, az állat már nem volt ott.

A szélgenerátort és a rádióantennákat tartó acéloszlop megbillent, és a tengerbe bukott. A tat korlátja darabokra szakadt, de nem tűnt úgy, hogy a hajó süllyedne.

Young első dolga az volt, hogy visszaállítsa a hajót az eredeti menetirányba, jelenleg ugyanis délnyugatra, Polinézia felé tartott. Úgy gondolta, az ütközés miatt elállítódhatott a robotpilóta, ezért megpróbálta újraindítani – a hajó azonban továbbra is rossz irányban haladt.

A Kaliforniai-félsziget melletti rész térképe, ahol Young balesete történtTalán a kormányzással van gond. Lement ellenőrizni a vezetékeket, de mindent rendben talált. A tatkabinban azonban nedves volt a padló és a szőnyeg. Amikor pedig elindult felfelé a lépcsőn, baljós csobbanásokat hallott. Felemelte a lépcső alatti csapóajtót, és döbbenten látta, hogy a padló alatt közel egy méter magasan áll a víz a hajótestben.

Young nekiállt ellenőrizni a szivárgás legvalószínűbb forrásait: a hajókonyhából és a két kis fürdőszobából kifelé vezető csöveket és azt a pontot, ahol a fenékűri szivattyúk a tengerbe nyomták a vizet, de nem talált sérülést. A fenékűrben azonban tovább emelkedett a vízszint. A fedélzetre érve megpróbálta kézzel kormányozni a hajót, ám a kerék csak néhány ujjnyit tudott elmozdulni.

Most már közel állt a pánikhoz. Gyorsan bekapcsolta a hajó mindkét vészjelzőjét, majd a biztonság kedvéért a zsebjeladót is, amelynek ugyan jóval kisebb volt a hatótávolsága, de sokkal pontosabb adatokkal szolgált a helyzetéről. A jeleket csak a Parti Őrség műszerei foghatták, legközelebb innen 720 kilométerre, San Diegóban. Nem tudta, a vészjelzések eljutnak-e odáig, és ha igen, a hajója még a felszínen lesz-e, mire megérkezik a segítség.

Talán sikerül találnia egy közeli hajót. Felkapott egy kis hatótávolságú kézi rádió adó-vevőt, és belekiáltott: – Mayday! Mayday! – De nem érkezett válasz.

Leült, és mély lélegzetet vett. Istenem, jó életem volt, fohászkodott. Már nem vagyok fiatal. De csak két hét van hátra a 23. házassági évfordulónkig, s ugyanazon a napon lesz hároméves a lányunokám is, aki ráadásul leukémiában szenved. Istenem, nagyon szeretnék hazajutni!
 

May Young hat testvérével együtt Észak-Kaliforniában nőtt fel, apja autópálya-munkás, anyja pincérnő volt. Édesapja másodállásban halászott is, akit gyakran elkísért útjaira. Ilyenkor apja arról mesélt, mit csinált a második világháború alatt bombázópilótaként a Déli-Csendes-óceánon.

Tizenkét évesen Max közölte: el fog hajózni minden olyan helyre, amelyről apjától hallott. A következő öt évtizedet az útra való felkészüléssel töltötte, s egyre nagyobb hajókon csiszolgatta tengerésztudását. Úgy fedezte szenvedélye költségeit, hogy formatervezőként foglalkozásokat vezetett és tanított egy középiskolában; emellett lerobbant házak felújításából és eladásából is szép jövedelmet szerzett. 1987-ben, 43 évesen elvált első feleségétől, és megvásárolta a Reflectionst, ezt a nagy, de karcsú hajót, amely alkalmas volt az álma megvalósítására. A kaliforniai partvidék menti útjain vele tartott új felesége, Debbie és négy közösen nevelt gyermekük. Amikor aztán 2000-ben nyugdíjba ment, nekivágott Föld körüli útjának.

Eleinte apja háborús útvonalát követte San Franciscóból Hawaii, Francia Polinézia, Szamoa, Fidzsi és más szigetek érintésével Ausztráliába. Aztán visszatért Sacramentóba dolgozni, hogy feltöltse a megcsappant családi tartalékokat. Ettől kezdve valahányszor elegendő ideje és pénze volt rá, Young oda repült, ahol utoljára hagyta a hajót, s újabb néhány ezer kilométert tett meg vele.

Rengeteg öröme volt út közben – gyönyörű helyeket látott, és nagyszerű barátokra lelt –, de persze a nehézségekből is kijutott neki. A kormányfülkében kuporogva eszébe jutottak az átélt szörnyű viharok meg amikor Új-Kaledónia közelében napokat töltött a motor beindításával, és a malajziai kalóztámadás. De egyik korábbi helyzet sem tűnt olyan súlyosnak, mint a mostani.

Éjjel fél kettőkor éppen imádkozott, amikor meghallotta a repülőt, aztán megreccsent a rádió: – Itt Amy Kefarl hadnagy, az Egyesült Államok Parti Őrségétől. Hallanak?

Young dobogó szívvel kapta fel a készüléket: – Köszönöm, Parti Őrség! Azt hittem, már végem van. – Mint később megtudta, a vészhelyzeti jeladónak a körülbelüli helyzetére és a felesége elérhetőségére vonatkozó jelzései eljutottak egy San Franciscóhoz közeli támaszpontra, s amikor egy tiszt felhívta Debbie-t, a nő is megerősítette, hogy Young négy napja indult Cabo San Lucasból észak felé. Ez után indult el a repülőgép, a Young által bekapcsolt egyik vészjelző radarjelzéseit követve.

– Találtunk egy konténerszállítót, amely majd fel fogja venni – mondta a hadnagy, miután Young beszámolt neki a bálnával való találkozásáról. Megkönnyebbülése azonban semmivé foszlott, amikor Kefarl hozzátette: – A hajó 45 tengeri mérföldre van innen, és úgy öt és fél óra, amíg megérkezik.

– De hát nincs annyi időm – panaszolta. – A fenékűrben gyorsan emelkedik a víz szintje.

– Meggyőződött róla, hogy az összes szivattyú működik?

A szürke bálnák azért vetődnek ki a vízből, hogy eltávolítsák a bőrükről a tengeri makkokat; a mozdulat a kommunikációjukban is szerepet játszik

Ezt eddig nem tette meg, mivel félt attól, hogy a hánykolódó hajó bármikor felborulhat, s ő benne rekedhet. De most belátta, hogy nincs más választása, vállalnia kell a kockázatot. Miután kinyitotta a csapóajtót, látta, hogy a szivattyúkat a két tárolórekeszből kisodródott csövek és vezetékek borítják. Csak egy szivattyú működött, a többi valószínűleg kikapcsolt, amikor a vízben úszó tárgyak a kapcsolónak ütköztek. Eltakarította az oda nem való holmikat, és elégedetten konstatálta, hogy az eddig kikapcsolt szivattyúk zúgva beindulnak. Visszamászott a kabinjába, és nekilátott, hogy a falakon lógó emléktárgyait – gyermekei rajzait és az útja során készült, bekeretezett fényképeket – egy műanyag szemeteszsákba gyömöszölje. Előkereste a családnak szánt ajándékokat tartalmazó műanyag zacskót is, és mindkét csomagot felvonszolta a lépcsőn.

Miután visszatért a kormányosfülkébe, a rádión újabb utasításokat kapott: – Young úr, kérem, tegye vízre a mentőtutaját most! Így készen áll majd, ha bele kellene ugrania.

Ahogy kilépett a fedélzetre, Young bálnahúsdarabokat pillantott meg. Az egyik oldaluk fekete volt, a másikon vérfoltos háj csillogott; a legkisebb banán nagyságú, a legnagyobb akkora, mint egy vekni kenyér. Ez fájhatott, gondolta. Akaratlanul is szánalmat érzett az állat iránt, és remélte, hogy nem sérült meg súlyosan. Felvette a legkisebb darabot: olyan volt a tapintása, mint a gumírozott bőré. Aztán továbbment az elülső fedélzetre, elővette a mentőtutajt a tárolórekeszéből, és a vízbe hajította. Megrántotta a kioldózsinórt, hogy felfújódjon – de semmi sem történt. Hiába próbálkozott jó néhányszor, a tutaj lapos maradt.

A Reflectionsnek volt egy felfújható gumicsónakja is, Kefarl javaslatára azt próbálta használni. Young az ajándékokkal teli zacskót is a félig felfújt csónakba dobta, még vízre eresztés előtt. Csakhogy a zacskó egy óvatlan mozdulatnál kibillent a csónakból, és eltűnt a mélyben. Ennél is nagyobb baj volt, hogy sehol sem találta a csónakhoz való pumpát.

Így aztán a túlélés esélyei egyre rosszabbodtak. Volt rajta mentőmellény, amely a víz felett tarthatta, ha elsodródik a hajótól, de az nem védi meg a cápáktól és a kihűléstől. Rádöbbent, hogy ha a Reflections még a másik hajó érkezése előtt süllyed el, valószínűleg nem éli túl a balesetet.
 

A fenékűri szivattyúk bekapcsolásával nyert ugyan némi időt, ám a víz szintje lassan, de biztosan tovább nőtt. Ahogy teltek az órák, a hajó billegése egyre hevesebb lett. A kormányfülkében Young egy biztosítókötélbe kapaszkodott, és azzal igyekezett elterelni a figyelmét helyzetéről, hogy felidézte az életét.

Eszébe jutott az első halászat az apjával. Látta magát, ahogy kerékpározni, aztán vitorlázni tanult. Látta az első autóját és az első szerelmét. Újra átélte gyermekei első lépéseit és a Debbie-vel váltott első csókját. Aztán jött a nagy utazás: újra felkereste Törökországot és Thaiföldet.

Max YoungA Perzsa-öblön és a Földközi-tengeren át jutott el az Atlanti-óceánra. Napozott a Bahamákon, túrázott egy Costa Rica-i esőerdőben, és végighajózott a Panama-csatornán. A Kaliforniai-félsziget közelében együtt haladt egy bálnarajjal. Leszállt az éj, és újra a csillagokat bámulta.

Aztán nagyot ásított, megdörgölte a szemét, és nézte, hogy kel fel a nap a gyöngyházszínű tengerből. A hajó már süllyedőben volt, a hullámok átcsaptak a fedélzet mellvédjén. Ekkor a horizonton felbukkant valami nagy és négyszögletes dolog: egy teherhajó, jórészt indiai legénységgel. Young azt kívánta, bárcsak gyorsabban közeledne. Végül az óriási jármű a Reflections mellé siklott, s rozsdás oldala mentén kötéllétra gördült le.

Young egy matróz kezébe nyomta a rajzokkal és fotókkal teli zsákot, aztán felmászott a kötéllétrán, és kimerülten a fedélzetre roskadt.

A teherhajón töltött nyolc nap alatt Young megismerkedett a hajó fiatal kapitányával, és megkedvelte a kelet-indiai ételeket. Azt is megtudta, mi lett a hajója veszte: a legénység tagjai jókora repedést láttak a taton, és a kormánylapát és a propeller is csúnyán megsérült. Miután partra tették Panamában, Sacramentóba repült, s még idejében hazaért a házassági évfordulójára és az unokája születésnapjára.

A bálna nem biztos, hogy ilyen szerencsés volt: két héttel Young hazatérése után egy húszméteres szürke bálna teteme sodródott partra a Kaliforniai-félszigeten, a fején propellernyomokkal. – Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de én nem hiszem – mondja. – Rossz érzés, hogy egy ilyen csodás teremtménynek meg kellett halnia.

Young a Reflectionst is gyászolja. Reméli, hogy egyszer sikerül újat szereznie helyette, s feldíszítheti a kabinját a megmentett családi „műalkotásokkal”. A veszteség ellenére hálát érez az emlékeiért.

– Azokat – jegyzi meg – örökre megtarthatjuk.

Vote it up
195
Tetszett?Szavazzon rá!