Vigyázat, betörő!

Ismerjen meg egy profi besurranó tolvajt, akinek a tanácsait érdemes megfogadni otthona védelméhez

Megjelent: 2003. március

Kapcsolódó cikkek

Mindössze néhány egyszerű szerszámra és pár percre van Walter Shaw-nak szüksége ahhoz, hogy a házban levő minden aranyat és drágakövet meglovasítsa és túladjon a zsákmányon, miközben az áldozat még föl se fedezte, hogy eltűnt valami otthonról.

És azután az ember bottal ütheti a nyomát értékeinek. A Shaw-hoz hasonló vérbeli betörő legfőbb ismérve, hogy teljesen észrevétlenül tevékenykedik, és az ember csak áll és zavartan bámulja az üres fiókot, mert fogalma sincs, mi történhetett.

Nincs látható nyoma a behatolásnak, semmit sem mozdítottak el a helyéről, a rendőrség nem talál ujjlenyomatot. – Olyan tisztán dolgoztam, hogy a rendőrség sokszor az áldozatokat gyanúsította csalással – mondja Shaw nevetve. – A zsaruk azt hitték, hogy ezek a gazdag pasik saját magukat rabolták ki.

A bankrablókkal és a drogbárókkal ellentétben a betörés mestereiről ritkán jelennek meg címlapsztorik az újságban. Hiszen kerülik az erőszakot és a drámai nagyjeleneteket, amelyek növelik a példányszámot. A nagyközönség sokszor nem is értesül a garázdálkodásaikról. Pedig a bűnözők e kis létszámú elit csoportja esetenként akár több ezer dollárt is elrabol – és mesteri ügyességgel tűnik el üldözői elől.

Hogyan csinálják? Az ötvennégy éves Shaw, akit a „Nindzsa” néven is emlegetnek, szívesen megmagyarázza. Több mint kétezer otthont pakolt ki – a kaliforniai Pebble Beachtől a floridai Palm Beachig –, és pályafutása során mintegy 70 millió dollárt zsákmányolt. Sohasem érték tetten, és egyetlen darab ékszer sem került elő az általa ellopottakból. Csak egyszer csukták börtönbe – több mint tizenegy évre, miután egyik bűntársa feladta. De 1993 óta a rendőrség nem tudott semmiféle bűncselekményt rábizonyítani, így aztán semmilyen korlátozó intézkedés sem vonatkozik rá, és nyugodtan beszélhet.
 

Egy olyan tolvaj volt a mestere, aki a modern kori betörők atyjától, Frank Davistől tanulta a szakmát. Davisnek, az egykori hírszerző tisztnek, aki a második világháború idején a német vonalak mögött ténykedett, a „vacsoraidő-elven” alapult a módszere.

Ellentmondva a köznapi logikának, Davis arra a felismerésre jutott, hogy teljességgel alkalmatlan betörésre az az időszak, amikor a lakás üresen áll, ilyenkor ugyanis a háziak bekapcsolják a riasztót, és gondosan elzárják az értékeiket. Véleménye szerint hétvégén vacsoraidőben a legjobb betörni, amikor mindenki odahaza van, a riasztó kikapcsolva, az értékek szerteszét hevernek a hálószobában, a család pedig az ebédlőben tartózkodik. Mivel a családfő hálószobája rendszerint a legtávolabb esik az ebédlőtől, Shaw az állítja, hogy „ha elkezdenek kajálni, simán szétverheted a széfet, azt se hallják meg”.

Shaw és bandája négyfős csoportokban dolgozott: a sofőr, egy, aki elöl, egy másik, aki a ház mögött figyelte a terepet, és a behatoló.

Mindenekelőtt fekete pamutkesztyűt húztak, majd vadonatúj, de köznapi ruhát öltöttek. Az utcai öltözék tetejére fekete pantallót, sötét garbót és símaszkot vettek. (Ha üldözték, a betörő könnyűszerrel megszabadulhatott a „bűnöző-egyenruhától”, és egyszerű utcai járókelőkelőként sétálhatott tovább.)

Mindössze egy rövid feszítőrudat, egy töltőtoll alakú zseblámpát, zsebkést, a riasztóberendezés drótjainak lekötéséhez néhány krokodilcsipeszt és rágógumit vittek magukkal. Ez utóbbival akadályozták meg, hogy az izgalomtól túlságosan kiszáradjon a szájuk. („Hogyan adjon jelt az ember a társainak, ha tapló van a nyelve helyén és nem bír fütyülni?” – magyarázza Shaw.)

A betörők addig járkáltak, amíg ki nem szúrták az alkalmas helyet. Amikor megvolt a célpont, gyorsan körbeosontak a területen, hogy felderítsék a menekülési útvonalakat és a pázsitba rejtett nyomásérzékelőket, amelyek – ha véletlenül rálépnek – működésbe hozták volna a riasztóberendezést.

Legszívesebben valamelyik hátsó ablakon hatoltak be, amely vagy a tulaj hálószobájába, vagy a fürdőszobába nyílott. – El se hinné, hányszor találtuk nyitva ezeket – meséli Shaw. Ha az ablak mégis be lett volna zárva, akkor a náluk lévő feszítőrúddal nyitották ki, vagy a zsebkéssel meglazították az egyik üvegtáblát rögzítő gittet, és úgy másztak be.

Aztán lecsaptak az ékszerekre. – A gazdagok is a toalettasztalban vagy a fehérneműs fiókban tartják az értékes cuccokat ugyanúgy, mint maga vagy én – világosít fel Shaw.

Miközben a társai odakint éberen őrködtek, ő gyorsan szétválogatta az ékszereket, külön halmokba rakva a gyémántot, a rubintot, a smaragdot és a zafírt. Az aranyat és a platinát külön tasakokba dobta, majd a teljes zsákmányt egy párnahuzatba rejtette, eligazgatta az ágytakarót, megnézte, nem felejtett-e valamit a szobában, majd távozott.

Mindössze nyolc perc telt el. – Ha ennyi idő alatt nem találod meg a szajrét, később sem fogod. Rengeteg ház akad, ahol érdemes keresni.
 

Okoztak-e valaha gondot a riasztók? – Az apám riasztóberendezéseket tervezett – mondja Shaw. – Hétévesen már szétszereltem őket.

Shaw a börtönkönyvtárban elektronikáról szóló műveket olvasott, így tartott lépést a technológia fejlődésével, és megrendelte a legújabb riasztórendszerek ismertetőit. Vannak olyan riasztók, amelyek kapcsolótáblája a házon kívül található. Ilyenkor a betörőnek csak annyi a dolga, hogy ezt kinyitja, a krokodilcsipesszel hurokáramkört hoz létre – aztán máris indulhat a munka!

Miután kirabolta a házat, Shaw mindig visszakapcsolta a riasztórendszert. A „munkaruhát” és a szerszámokat a betörők nehezékkel megrakott zsákba rejtik, és vízbe hajítják.

A drágakövek sorsát a méretük döntötte el. – A miami orgazdám maximum egymillió dollárt érő árut tudott értékesíteni. Ha ennél nagyobb volt a fogás, föl kellett keresnem a New York-i emberemet. – Az sem okozott nehézséget, ha egyébként legális ékszerészekkel kellett együttműködnie. Hiszen Shaw révén nagyon meggazdagodtak, ráadásul szinte kockázatmentesen. Rendkívül alacsony áron jutottak hozzá olyan gyémántokhoz, amelyeknek az eredetét lehetetlen volt kinyomozni.

Egy négytagú banda pár ezer dollárt keresett fejenként egyetlen éjszaka alatt. – Átlagban az éves jövedelmem 250 ezer dollár volt – ugyanannyi, mint az elnöké – dicsekszik Shaw.

Természetesen önmagát tartja a legjobbnak, noha elismeri, hogy a konkurencia nem sokban marad el tőle: a profi betörők valamennyien vékonyak, remek az erőnlétük, hajókötélből vannak az idegeik. Gyakran katonai kiképzésben vettek részt, az elektronika, az éjszakai megfigyelés és a rejtőzködés a kisujjukban van. Tökéletes a tájékozódási képességük, kilométereket szaladnak a sötét kertek alatt, és sohasem tévednek el. És amatőr drágakőszakértőként ránézésre felismerik a ritkaságokat.

Shaw esküszik, hogy jelenleg tiszta. Csak hát korábban is rengetegszer ígérte, hogy jó útra tér, mégsem sikerült neki.

Vote it up
21
Tetszett?Szavazzon rá!