Virágok virága

Férjem váratlan ötlete, miszerint gazdálkodni fogunk, teljesen felborította az életünket

Kapcsolódó cikkek

Rájöttem, hogy a tragédiákban az növeli a tragikus érzést, hogy olyan hirtelen történnek, mint ahogy nálunk is.

A történések idején Gödöllő szélén éltünk, a férjem pénzügyi osztályvezetőként dolgozott, én pedig egy közeli általános iskolában tanítottam. Mindketten harmincas éveink elején jártunk. Kislányunk ötéves volt.

Férjemen előző nap még semmi jel nem mutatta, hogy valami félelmetes érik benne. Nyugodt volt, és kedélyes. Reggel munkába indulva magára kanyarította kabátját, fejébe nyomta kalapját, és az ajtóból – csak úgy mellékesen – visszaszólt: – Keresetkiegészítésként gazdálkodni fogunk.

Ismertem őt, és tudtam, hogy ez nem tréfa. Akkor szokott kész tények elé állítani megbeszélés helyett, ha zajos ellenkezésre számít. Tehát gazdálkodni fogunk. Elképzeltem őt kaszával, kapával, magamat tojásos kosárral, tyúkok, nyulak és malacok között. Nem is sejtettem, hogy milyen naiv és kicsinyes vagyok az ő nagyvonalúságához képest.

Nyugtalan délelőtt után felmentem a közelben, a dombtető egyik utcájában lakó anyósomhoz, hátha ő többet tud a részletekről. De ő semmit sem tudott. Annyit értem el, hogy most már ketten nyugtalankodtunk. Beszélgetés közben gyanús zajt, hangoskodást hallottunk az udvar felől. Rosszat sejtve óvakodtunk kifelé, és amit láttunk, a legrosszabb sejtelmeinket is felülmúlta. Az udvar közepén egy tehén éppen megmakacsolta magát, és nem mozdult. Férjem húzta, tolta, de se előre, se hátra. Családi tragédiánk tehát kezdetét vette.

Miután visszanyertük beszédkészségünket, közelről is megcsodáltuk a jövevény minden porcikáját. Anyósom gyanakodva kérdezte: – Hol fog ez lakni?

Elrekviráltuk az udvar végén hajdan mosókonyhának épült házacskát, és belőle helyre kis istállót alakítottunk ki. Még jászol is volt benne. Amíg ezzel foglalatoskodtunk, sajnos nem figyeltünk eléggé új szerzeményünkre, aki elszakítva kötőfékét felfedezőútra indult. A virágoskertben találtunk rá. A szörnyű pusztításból láthattuk, mennyire szereti a virágokat – ezért elneveztük Virágnak. Ez a pusztítás viszont más kérdést is felvetett. Anyósom – aki már kezdett elfásulni – megkérdezte: – Mit fog ez este enni, hiszen virág nem sok maradt? – Férjem azonban mindenre gondolt. Nemsokára befutott egy lovas kocsi hatalmas szénaboglyával a tetején. Anyósommal már beszélni sem kellett a Virág-témában, csak egymásra néztünk, máris tudtuk, mit gondol a másik.

– Ki fogja kikényszeríteni belőle a tejet? – Félénk kérdésünkre egyszerű válasz érkezett: – Mi!

Rögtön meg is mutatta a levegőben a fogásokat. Örültünk, hogy ez ilyen egyszerű. Ámde eljött az este, és elméleti tudásunk teljes csődje.

Az állat hátrafordította nagy fejét, és nézte, ki meri a tőgyét ilyen idétlenül ráncigálni

A kétségbeesés csúcsán anyósomnak zseniális ötlete támadt: az utcában lakó Garaiék faluról jöttek, hátha Garai néni tud fejni. És tudott! Meg voltunk mentve. De nemcsak tudott, hanem tanított is. Férjem és anyósom jelesre vizsgázott, én azonban csúfosan megbuktam. Ma is pirulok, ha eszembe jut, hogyan fordította hátra nagy fejét az az állat, és hogy nézte kitágult félszemmel, ki meri őt ilyen idétlenül ráncigálni.

Életünk egészen megváltozott. Férjem teljesen új életet kezdett. Hajnalban kelt, és felvette munkahelyi ruháját. Felment Virághoz. Ott overallba öltözött. Ellátta a hölgyet, és tisztálkodás után visszavette elegáns ruháját. Este munkahelyéről jövet ugyanez történt – csak fordított irányban. Divathölgyek nem öltöznek annyit, mint ő tette.

Az idő múlt, és Virágunk az egész telet a mosókonyhában töltötte. Főleg evéssel szórakoztatta magát. Tavasszal azonban – miután alaposan elkerítettük a virágoskertet – ki szerettük volna hozni magánzárkájából. Némi nehézséggel megfordítottuk, fejjel az ajtó felé, és megkezdődött a kivonszolás. Mi, nők, a nyakánál lévő kötőfékkel húztuk, férjem meg egy veszélyesebb helyről – hátulról – tolta. Csak nem mozdult, pedig a feje meg a válla már kint volt. Férjem idegesen kiabált ki: – Ne hátráltassátok az állatot, hanem húzzátok! – Addig is húztuk, de erre az igazságtalan rágalomra még jobban nekiveselkedtünk. És erőfeszítésünket siker koronázta. Kint állt az istálló előtt – az ajtófélfával együtt. Megfagyott bennem a vér. Ekkora marhát még életemben nem láttam! Különösen így, az ajtófélfával bekeretezve. Nem hiába töltötte evéssel az egész telet.

Körüljártuk. Megcsodáltuk. És ekkor elhangzott, amire olyan régen vártunk: – Hát ebből elég volt! – Lelkesen helyeseltünk. Nem sokkal ezután Virágunk elvirágzott egy másik gazdihoz. A maradék abraknak valót hozományul vitte magával. Nagy munkával és költséggel helyreállítottuk a kis házat, felszedtük a virágoskert kerítését, és helyreállt a civilizációs rend. Lemondtunk a gazdálkodásról. Meghagytuk azoknak, akik értenek hozzá.

Vote it up
194
Tetszett?Szavazzon rá!