Vissza anyuhoz

Sokáig úgy gondoltam, a kedves és liberális szellemű Vera néni az a fajta szülő, amilyet az ember csak kívánhat magának. Vagy mégsem?

Az én édesanyám, Rácz Vali, kifejezetten a szigorúbbak közé tartozott. Falun, mélyen katolikus környezetben nevelkedett, és nem volt híve annak, hogy a fiatalok túl sokat szórakozzanak. Négyéves voltam 1956-ban, amikor a családunk elmenekült Magyarországról a kommunista elnyomás elől, így az ifjúságot egyébként meglehetősen szabadjára engedő, hatvanas évekbeli New Yorkban, majd Londonban cseperedtem föl, s ez viharos serdülőkort ígért.

A barátnőim randizhattak, egymásnál alhattak, kedvükre lófrálhattak a városban, míg én rendszerint a szobámban gubbasztottam, szorongással teli verseket írtam. Ha néha elmehettem házibuliba, este tízre akkor is otthon kellett lennem, és bár hébe-hóba sikerült eljutni a smacizásig, ám ha egy fiú föl merészelt hívni telefonon, gyanakvó anyám nem riadt vissza attól, hogy a másik készüléken kihallgassa a beszélgetésünket. Minden kapcsolatomat csírájában elfojtotta.

Bezzeg Kati barátnőm anyukája, az aranyos Vera néni maga volt a laza, engedékeny szülő, akire áhítoztam. Kati nemegyszer mondta róla, hogy olyan, „akár egy barátnő”, és nyugodtan beszélhetett vele bármiről – még fiúkról, szexről is –, éppen ellenkezőleg, mint én az anyámmal.

Miként lehetséges hát, hogy éppen ez az „eszményi” szülő tanított meg többre becsülni az anyámat, mint valaha is képzeltem volna?

Tizennyolc évesen, nem sokkal Londonba költözésünk után ismerkedtem meg Katival. Az apja meg az enyém – lévén mindketten újságírók – még Magyarországról ismerték egymást, így apu elvitt magával, amikor fölkereste a Párizsban élő családot. Ezután Kati időnként egyedül is meghívott magukhoz.

Imádtam ezeket a rövid látogatásokat. A szüleim nem is sejtették, miket művelek. Vera néni megértette, milyen fontos a fiatalok szabadsága, így Katival belevetettük magunkat a fény városának zabolátlan örömeibe, a bohém diáktársaságba, koktélokat kóstolgattunk, méregerős francia cigarettát szívtunk, és az alattunk lakó nagymenő srác sportkocsiján repesztettünk a Champs-Élysées-n.

Kati szülei egyszer még azt is megengedték, hogy kettesben maradjunk a lakásban, mialatt ők vidékre utaztak. – Tudom, hogy jól megvagytok magunkfajta vénségek nélkül – jegyezte meg bölcs mosollyal Vera néni.
 

Valahányszor azonban Kati jött hozzám Londonba, jóval kevésbé viháncolhattunk. Anyámnál szóba sem jöhetett, hogy kirúgjunk a hámból. Legnagyobb kicsapongásunk abból állt, hogy a Kensington Gardensben lődörögve szóba elegyedtünk egy gyanús külsejű, szakállas pasassal.

Igaz, tudtommal az anyám színesebb előéletre tekinthetett vissza, mint Vera néni. Fiatalon mulatóban énekelt, hanglemezei jelentek meg, és számos filmben is játszott, míg Vera néni világéletében háztartást vezetett. Ő mégis lazább elveket vallott, és ezért szívesen elcseréltem volna kettejük múltját.

Katival végül megszakadt a kapcsolatunk. Másfelé vitt az életem, férjhez mentem – zsenge 22 éves fejjel, hogy megszabaduljak anyámtól –, karriert építettem, gyerekeket szültem, elváltam, ismét elhelyezkedtem, és közben évtizedek teltek el. Katiék sokáig eszembe sem jutottak. Egészen egy öt évvel ezelőtti, döbbenetes napig.
 

Budapesten jártamban elhatároztam, hogy megnézem a Terror Házát – a kommunista politikai rendőrség, az ÁVH egykori épületét.

A második világháború után a kommunisták által létrehozott, titokzatos szervezet rengeteg embert vetett fogságba, kínzott meg és végzett ki. Hajdani székháza a mai múzeum.

A pince szűk cellákkal szegélyezett útvesztőjében bolyongtam. A kiállított tárgyak között láttam láncokat, gumibotokat, fogókat, áramütéshez használt villanyhuzalokat meg egy akasztófát – az utolsó teremben pedig azok névsorát, akik ezekkel az eszközökkel emberiesség elleni bűntetteket követtek el.

Tekintetemmel végigpásztáztam az ávósok arcképcsarnokát. Hirtelen megdermedtem. Az arcok tengeréből egy jól ismert nő emelkedett ki. A fotón fiatalabbnak látszott, mint amilyenre emlékeztem, de a mosolya összetéveszthetetlen volt. A kép alá írt név megerősítette, hogy ez Vera néni, Kati anyukája – „ÁVH-s hadnagy”.

Felkavart a fölfedezés és annak rendkívüli fonáksága. A Katival ápolt barátságunk óta eltelt években ugyanis anyámról is kiderült valami rendkívül fontos: 28 éves koromban egy magyarországi utazásunk során váratlanul elárulta, hogy a német megszállás alatt néhány zsidó barátját bújtatta a pincéjében. A gestapósok az üldözöttek nyomára jutottak, átkutatták a házat, de a ruhásszekrény hátlapja mögött kialakított rejtekhelyen nem találták meg őket. Anyut őrizetbe vették, kihallgatták, de mivel bizonyíték nem volt ellene, két hét múlva szabadon engedték – az üldözöttek pedig mind átvészelték a háborút.

Amikor megtudtam, mit tett, dagadt a keblem a büszkeségtől, nagy tisztelet ébredt bennem az anyám iránt – főként, mert oly sokáig hallgatott a dologról. Hősiességéről könyvet írtam, és az anyaggyűjtéshez folytatott beszélgetéseink olyan hidat képeztek, amely végre közelebb vitt bennünket egymáshoz. Így most a Verát illető új felismerés nyomán még jobban csodáltam anyámat.

Vera a férjével együtt hátat fordított a kegyetlen rendszernek, amelyet hajdan támogattak, és úgy látszik, kiszabadulva a szorításból, felülkerekedett énjének kellemesebbik fele. De vajon mi a jobb: egy laza anya becstelen múlttal – amelyről talán Kati sem tudott –, vagy az én kiképző őrmester anyám, aki alaposan megnehezítette ifjú éveimet, végül azonban példaképpé vált, akire büszkén nézhettem föl? A saját anyámra szavaztam.

És – noha tizenhat évesen alighanem másként vélekedtem volna – visszatekintve inkább választottam a keserves neveltetést, amely az írói pályámon felbecsülhetetlen értékű élmények tömkelegéhez juttatott, mint a kellemes emlékekben bővelkedő, gondtalan ifjúkort.
 

Szülőként nem sokan vallhatják tökéletesnek magukat. Én abba a hibába estem, hogy mindig mindent ráhagytam a fiaimra, és végül elboldogultak ugyan, de talán jobban megállták volna a helyüket például az iskolában, ha keményebben fogom őket.

Nem tudnám megmondani, miért mutatkozott anyám mozgalmas előélete dacára olyan szigorúnak, bár lehetséges, hogy a nagyon is liberális Amerikába érkezés megrázkódtatása vezette vissza a hagyományos értékrendhez. De általában mindannyiunkban jó és rossz keveredik, és Vera meg Vali története arra ébresztett rá, hogy bármilyen igazságtalanul osztja is a lapokat az élet, végül feltűnő ügyességgel állítja helyre az egyensúlyt.

Sokszor gondolok anyámra, bár már tizenöt éve elhunyt. Rengeteg emléket őrzök róla, de mostanában inkább csak a szépre emlékezem.
 

A cikket angolul is elolvashatja. Kattintson!