Vissza az életbe

Niolys Garcia még egyszer meg szerette volna tapasztalni a szülés csodáját. Nem sejthette, hogy bele fog halni – ráadásul kétszer is

2010 augusztusában, egy meleg szerdai napon, közvetlenül éjfél után Cathy Cowal szülész éppen a kanadai Mississauga Trillium Egészségközpontjának fénycsövek megvilágította folyosóin haladt át, amikor megállította a hangszóróból felharsanó üzenet. A nővérek aneszteziológust hívtak a 2-es szülőszobába, ahol egy Niolys Garcia nevű asszony vajúdott. A hívás meghökkentette Cowalt. Pár perccel korábban nézte meg a kismamát, és mindent rendben talált nála. Miért hívják az anesztéziát? Az orvosnő nem értette. Visszafordult, hogy kiderítse.

Tizenkilenc éves szülészi gyakorlata során Cowal szinte már mindent látott. Az élet csodája napi rutin volt a számára, amit ugyanolyan szakértelemmel kezelt, mint fogorvos a fogtömést. Amikor azonban belépett a kórterembe, megdöbbent. Garcia férje, Ariel Collazo és az asszony előző házasságából származó húszéves lánya, Siurlin az ágy lábánál állt. Szemük elkerekedett a rémülettől. Garcia – az elegáns, sötét hajú 41 éves asszony, aki pár perccel korábban látszólag még teljesen rendben volt – vonagló testtel, kékülő arccal feküdt előttük.

Cowal gyorsan kiterelte a családot a helyiségből, aztán kék kódot hívott – jelezve, hogy újraélesztésre lesz szükség –, amire a kórház személyzete a kórház egész területéről futva megindult a kórterem felé. Miközben az egyik orvos oxigént pumpált Garcia tüdejébe, Cowal a baba szívhangjait ellenőrizte. A gyermek szívverése egyenletes volt, de minden percben gyöngült. Nemcsak a kicsi volt veszélyben, de az asszonyt sem lehetett megfelelően lélegeztetni, ameddig a magzat ekkora nyomást gyakorolt a rekeszizmára. Hogy megmentsék az anyát, világra kellett hozni a babát. Azonnal.
 

A várószobában Garcia férje nagyon feldúlt volt. Nem szokott hozzá a tehetetlenség érzéséhez. Általában ő irányította a dolgokat. Tizenévesként elhagyta szülőhazáját, Kubát, hogy felfedezze a bissau-guineai őserdőt. Harmincas éveiben ismét távozott, ezúttal a zimankós Kanadába, ahol felépítette önálló hajózási vállalkozását pusztán a saját szorgalmára és bátorságára támaszkodva. Collazo akkor ismerte meg Garciát, amikor az asszony kubai éttermének konyháján mosogatott Torontóban. Ritkán találkozik az ember olyan nővel, aki egyszerre szép és keményen dolgozik, gondolta magában. Collazo tudta, hogy meg kell hódítania.

Pár évvel később összeházasodtak, és családot akartak alapítani, csakhogy az asszonynak nem sikerült teherbe esnie. Bár az orvosok szerint mindketten tökéletesen egészségesek voltak, minden igyekezetük hatástalannak bizonyult. Garcia termékenységet fokozó gyógyszereket szedett, majd megpróbálkoztak a lombikbébiprogrammal. Végül, három év múlva a terhességi teszt pozitív lett. A házaspár teljesen összeomlott, amikor Garcia több hónap után elvetélt. Eldöntötték, hogy nem próbálkoznak tovább – egy újabb kudarcot nem bírtak volna elviselni. Aztán meglepetésükre, három hónapra rá, minden előkészítés nélkül, Garcia ismét kisbabát várt, akit Jacobnak neveztek el. Garcia nem volt vallásos, de még ő is elismerte, hogy ezt csak a gondviselésnek köszönhetik.

Most Collazo le-föl járkált a kórház folyosóján, és bele sem mert gondolni, hogy nem csupán a gyermekét, de élete szerelmét is elveszítheti.
 

A Garcia ágya mellett elhelyezett monitoron villogó egyre gyöngülő és ritkuló fényjelek mutatták a baba szívverését. Cowal a betegére nézett, és mérlegelte az esélyeket. Mivel Garcia eszméletlen volt, a hüvelyi szülés nagy kockázattal járt volna. A császármetszés biztonságosabbnak tűnt, csakhogy nem volt a leggyorsabb megoldás a szükséges előkészületek miatt, márpedig Cowal tudta, hogy kevés az idejük.

Az orvosnő előre kalkulált kockázatot vállalt: mivel Garcia már teljesen kitágult, a vákuumos szülés mellett döntött, amikor nem az anya nyomja ki, hanem vákuumos szívással hozzák világra a gyermeket. Miközben a személyzet tagjai folytatták Garcia lélegeztetését, Cowal ráillesztette a vákuumos készüléket Jacob fejére. A babán már kezdtek jelentkezni az oxigénhiány tünetei. Nem volt tónusa, ami megnehezítette a dolgokat, de Cowal nyugodt maradt.

Már csak másodpercek voltak hátra a szülés befejezéséig. Hajnali 1.08-kor, 11 perccel a kék riasztás után, Jacob világra jött. Ernyedt és kissé kék volt, de az egészséges újszülöttekre jellemző izomtónus hiánya ellenére a vérvizsgálat megfelelő oxigénszintet mutatott. Ez arra utalt, hogy valószínűleg az agy sem károsodott. Nem késtek el.

Cowal figyelme ezután az anya felé fordult. A Jacob születését övező sietségben az orvosok nem tudták megválaszolni az alapkérdést: mi okozta Garciánál a légzés leállását? Stroke? A fájdalomcsillapításra adott morfium? A szülést követően a szokásos eljárásnak megfelelően néhány varratot kellett alkalmazni. Cowal észrevette, hogy minden öltés körül sötétvörös vértócsa keletkezik. Megnézte Garcia karját. Vér szivárgott azokból a pontokból, ahova az orvosok az intravénás csöveket elhelyezték. Cowal rémülten félrehúzta Garcia kórházi hálóingét. Az asszony hasát apró lila vérömlenyek borították ott, ahol a nővérek megmasszírozták. Valami nagyon nagy baj volt. Garcia bőrén még a legapróbb karcolásból, vágásból is sötétvörös vér csorgott, amely nem alvadt meg. S ekkor bekattant Cowalnek, mi is az a sosem látott eset, amellyel szemben áll.
 

Senki sem tudja pontosan, mi okozza a magzatvíz-embóliát, mindenki csak annyit tud, hogy végzetes lehet. Vajúdás közben a méh egy hajszálrepedésén keresztül a magzatvíz bekerülhet az anya véráramába, ami katasztrofális túlérzékenységi reakciót válthat ki. Mintha egy gombnyomásra kikapcsolnák a szervezet legalapvetőbb funkcióit: leáll a légzés, a szívműködés, a véralvadás. Testszerte vérzések lépnek fel. Ez az állapot annyira ritka, hogy a legtöbb szülész egész pályafutása során sem találkozik hasonlóval. A Garciáét megelőzően mindössze két alkalommal kezeltek magzatvíz-embóliás esetet a Trillium Egészségközpontban a korábbi években. Mindkét anya meghalt.

Pár perccel a szülés után Garcia szívverése leállt. Az orvosok ugyanazon az éjszakán leadták a második kékkód-riasztást is, és sürgős segítséget kértek dr. Chris O’Connortól, az intenzív osztály ügyeletesétől, illletve dr. Dalip Bhangutól, Garcia szülészétől. Eddigi praxisa során Cowal még nem veszített el beteget, de most valahogy nem bírta kiverni a fejéből a sötét gondolatot: ez lesz az első.

Mialatt a nővérek szívmasszázst végeztek, az orvosok egy sor gyógyszert adagoltak Garcia infúziójába, hogy beindítsák a szívműködést és megszüntessék a vérzést. Az asszony szíve ismét dobogni kezdett, de a vérzés nem állt el. Garcia testéből szökőkút módjára ömlött a vér, nem lehetett elég gyorsan visszapótolni. Bhangu és Cowal úgy döntött, a vérzés megszüntetéséhez annak fő forrását kell eltávolítani. Hajnali 3-kor Bhangu sürgősségi méheltávolítást hajtott végre.

Garcia állapota stabilizálódni látszott. Amikor fölkelt a nap, Cowal biztos volt benne, hogy túl vannak a legrosszabbon. Reggel 9-kor, mielőtt elment a kórházból, O’Connor azt mondta neki, hogy most már derűlátó: – Szerintem most már minden rendben lesz. – A csapatnak sikerült visszahoznia Garciát a halálból.
 

Később a délelőtt folyamán dr. Gopal Bhatnagar szívsebész, a kórház igazgató főorvosa épp az intenzív osztályon tartózkodott, hogy átnézzen néhány röntgenfelvételt, amikor dr. Brian Nishimura aneszteziológus berontott, hogy a tanácsát kérje. Nishimura egyik betegének ugyanis másodszor is leállt a szíve. Az illető Garcia volt. Az orvosok mindent megpróbáltak, de bármit tettek is, nem sikerült újraindítaniuk az asszony szívverését. Bhatnagar azt mondta, megnézi a beteget.

Amikor megérkeztek az orvos-sebészeti intenzív részlegre, szervezett káosz fogadta őket. Orvosok és nővérek vették körül Garciát, folyamatosan lélegeztették, szívmasszázst végeztek, vérátömlesztést alkalmaztak. Az asszony rosszul nézett ki. A helyiséget áthatotta a vér szaga. A beteg lába szappanfehér volt a keringés hiánya miatt, a bőre feszes és foltos, az egész teste felpüffedt. A legaggasztóbb a tágult, merev pupillája volt, ami az agyműködés hiányára utalt. Bhatnagar rideg fejszámolást végzett: három-négy perc oxigénhiány után az agysejtek pusztulni kezdenek. Húszpercnyi kardiopulmonális újraélesztés után csekély a túlélés esélye. Amikor Bhatnagar megérkezett, a nővérek már több mint egy órája próbálkoztak az újraélesztéssel, ami egy nem reagáló beteg esetében szokatlanul hosszú idő.

Mikor kell abbahagyni? – tanakodott magában Bhatnagar. Garcia azonban fiatal volt, és teljesen egészségesen került a kórházba. Ráadásul most szült, s a gyermekének mindennél nagyobb szüksége volt rá.

– Vigyük be a műtőbe – mondta Bhatnagar. Úgy döntött, hogy Garciát szív-tüdő motorra teszik, amely oxigénnel dúsítja fel a beteg vérét, majd keresztülkeringeti a szervezeten. Ez kétségbeesett döntés volt. A készüléket rendszerint csak szívműtéteknél alkalmazzák, és egy ilyen jelentős beavatkozás esetében igen nagy az elvérzés veszélye, ha a vér nem alvad. Tudta, hogy nincs semmi esély az asszony megmentésére, de szerette volna nyugodt lelkiismerettel közölni Collazóval, hogy elkövettek mindent, ami emberileg lehetséges.

Amint Bhatnagar kiadta az utasítást, mindenki akcióba lendült. Egy orvos éppen operált a műtőben, de gyorsan befejezte, és elviharzott.

A nővérek rekordidő alatt előkészítették a helyiséget. A biztonsági szolgálat kiürítette a folyosókat a közel 30 tagú team előtt, amely Garcia ágya mellett szaladt öt infúziós állványt húzva maga mögött.

Bhatnagar aggódva figyelte az előkészületeket, miközben átgondolta a haditervet. Azonban mire a műtőbe ért, tökéletesen nyugodt volt. Több százszor végezte már el ezt a beavatkozást. Minden a rutin kérdése volt. Szikéje egyetlen könnyed mozdulattal átmetszette Garcia mellkasát, amíg a szegycsont ismerős ellenállásába nem ütközött. Majd fogott egy légmotoros fűrészt és kettévágta a csontot, aztán belenyomta a sebkampót, és szétfeszítette az egészet – mintha csak egy autóemelőt használna.

A mellkas felnyílt, s előtárult a szív, amely akkorára dagadt, mint egy nagy grépfrút, és teljesen mozdulatlan volt.

Bhatnagar Garcia szívéhez csatlakoztatta a csöveket, ezzel a szív-tüdő motorba vezetve a vért. A berregő íróasztal méretű szerkentyű oxigént pumpált bele, lehűtötte, hogy ezáltal akadályozza az oxigénhiány miatt bekövetkező agykárosodást, majd visszaáramoltatta a szervezetbe. Most, hogy a gép átmenetileg átvette Garcia szívének és tüdejének a feladatait, Bhatnagar elkezdhette keresni a szívleállás kiváltó okát. Arra gyanakodott, hogy egy vérrög keletkezett az asszony szervezetében, ami a véráramba kerülve a szívbe jutott, és itt zárta el a vér útját. A szokásos eljárás az lett volna, hogy felnyitják a tüdőbe futó verőeret, megkeresik a rögöt és megpróbálják kiszívni, de Bhatnagar úgy érezte, Garcia állapota ezt nem teszi lehetővé. Ha nem sikerül összevarrni a felnyitott eret, a beteg meghal. Ehelyett Bhatnagar benyúlt az asszony mellkasába, és megfogta a tüdejét. Olyan volt, mint a nedves szivacs.

A sebész gyöngéden összenyomta, remélve, hogy kézzel sikerül az érből kipumpálnia a beakadt vérrögöt. Garciának idestova másfél órája nem volt pulzusa. Az orvosok minden lehetségeset megtettek. Amikor lassan elkezdték felmelegíteni a vért a normál testhőmérsékletűre, nem maradt más teendőjük, csak a várakozás. Percek teltek el, és semmi sem történt. Aztán azt látták, hogy a szív enyhén összehúzódik, és gyönge, de egyenletes ritmusban dobogni kezd.

Collazo egy hétig nem hagyta el a kórházat, Siurlinnal és az egymást váltó rokonok, barátok csapatával letáborozott a váróteremben. Jacob a csecsemőszobában maradt, óriásként a picurka koraszülöttek között. Garcia még mindig eszméletlen volt, de az orvosok mindennap beszámoltak valami apró biztató jelről. Az asszony szíve és tüdeje gyógyulóban volt. Bár a szervei, köztük a veséje is átmenetileg felmondták a szolgálatot, a három alkalommal végzett művesekezelés után regenerálódott.

Egy hét múlva az orvosok elhatározták, hogy felébresztik Garciát. Felhívták Collazo figyelmét arra: jó esély van rá, hogy az asszony elszenvedett valamilyen mértékű agysérülést. Ahogy az altatószerek lassan eltávoztak a szervezetéből, Garcia szédelegve magához tért. Amikor körülnézett, az első dolog, amit meglátott, a kisbabája, Jacob fényképe volt, amelyet a nővérek kiragasztották a falra.

Anya és fia ma már boldog és egészséges. Garcia bottal jár a keringés hiánya okozta komplikációk miatt, de a lába napról napra javul.

A történtekből mindössze arra emlékszik, hogy aznap este megindult nála a szülés és bement a kórházba, aztán, ahogy mondani szokták, se kép, se hang. Collazo számolt be az asszonynak a részletekről: arról, hogy az orvosok akkor is bejártak hozzá, amikor már semmi szükség nem volt rá, meg hogy a nővérek vigyáztak Jacobra, hogy ő együtt lehessen a feleségével. Amikor a kis család pár hónappal később belátogatott a kórházba, orvosok és nővérek egész serege kísérte őket. Garcia sokukat fel sem ismerte, de ők valamennyien tudták róla, hogy kicsoda. Az asszony, aki visszatért a halálból. Kétszer.

Vote it up
245
Tetszett?Szavazzon rá!