Vivat professores!

Humoros összeállítás a tollal.hu közéleti és kulturális portál iskolai pályázatának nyertes írásaiból

Megjelent: 2010. szeptember

Kapcsolódó cikkek

A házi feladat
Sok-sok évvel ezelőtt, a kalocsai Szőlőhegyi Általános Iskola alsó tagozatában azt a házi feladatot kaptuk, hogy egy táviratnyomtatványra írjunk valamit, mintha táviratot küldenénk valakinek.

Ezt a házi feladatot én aznap délután, a napköziben készítettem el, ahol Lakatos tanár úr felügyelt ránk. Nos, a többi napközis osztálytársam általában olyasmit írt a blankettára, hogy:

„Kedves Nagyi! Boldog névnapot kívánunk neked! Pistike”

Én azonban a következő szöveget szültem (nagy westernrajongó voltam akkoriban):

„Címzett: Joe Ferenc, Mexikó
Üzenet: Kilőtték a lovat alólam. Küldjél egyet!
Aláírás: Tom”

Lakatos tanár úr nagyon leszidott engem: egyrészt azért, mert nem a megszokott témában írtam a táviratot, másrészt azért, mert szerinte a címzett nevét nem helyesen írtam, ugyanis a Ferenc nem vezetéknév. Nem akartam emlékeztetni rá, hogy egyik osztálytársamat Ferenc Zsoltinak hívják.

Szóval az irományom megbukott mint házi feladat. Viszont az emlékezet megőrizte: a későbbiekben Lakatos tanár úr, ha meglátott engem, még hosszú évek múlva is gyakran „Joe Ferenc! Kilőtték a lovat alólam!” felkiáltással üdvözölt. Egyszer az egyik helyi cukrászdában futottam össze vele. Találkozásunk örömére vidáman elmesélte ezt a történetet a cukrászda tulajdonosának, és hozzátette: – Ez ám a fantázia!
Dávid Attila

Földrajzi tanulmányaim emlékére
Komáromi Ernő tanár úr kémiát és földrajzot tanított Szombathelyen. Alacsony, szemüveges, akkurátus ember volt, kedvességét csak szűnni nem akaró lelkesedése múlta fölül.

Kuksi – mert így nevezte őt szeretettel a diákság – emberséges volt mindenkor, a csínytevőkön sosem állt bosszút, határtalan türelme ma is példa előttem. Megúszhattuk például a felelést, ha óra elején őszintén bevallottuk, miért nem tudtunk készülni. Nem sejtettük, hogy gyermekes füllentéseinket módszeresen elraktározza kicsiny noteszában.

Velem is előfordult, hogy néhány hónapon belül többször is előadtam, előző nap milyen fontos teendő gátolt meg a tanulásban. A tanár úr végül megelégelte a dolgot. Szigorú arcot erőltetve magára elővette mindentudó zsebkönyvét, és az egész osztály hangos derültsége közepette fejemre olvasta turpisságaimat.

– Nos, lássuk csak! Október elején a nagymamáját kísérte a szemészetre, ugyanennek a hónapnak a végén a nagybátyját látogatta meg a helyi kórházban, november 4-én meg tűzifát kellett aprítania – ez dicséretes. De ugye, most már semmi akadálya annak, hogy beszámoljon a tanultakból?

Elsősök voltunk, amikor azt a feladatot adta, hogy az iskolaév végére mindenki írjon egy útleírást, és megígérte, ez a könyvecske kedvezően alakítja majd év végi osztályzatunkat.

Könyvemben, amelynek azt a címet adtam: „Messze földön jártam”, összehordtam hetet-havat, képzeletben jártam Romániában, a volt Szovjetunióban, sőt megfordultam Afrikában is. Egész tanévemet kitöltötte az írás és a „képvadászat”. Képeslapokat gyűjtöttem, kivagdostam az újságokból a színes fotókat, és térképet is készítettem.

Azt talán mondanom sem kell: a tanár úr minden „művet” lelkiismeretesen elolvasott, értékelt, néhány sorban méltatott, a tanév végén pedig az összes útleírás-készítőnek felfelé kerekítette az érdemjegyét.

Ez volt az első könyvem. Máig nagy becsben őrzöm, de nem azért, mert én írtam – a tanár úr saját kezű írása miatt tettem el emlékbe. A könyvborítóul használt celofán foszladozik már, az irka lapjai is jócskán megsárgultak, de az utolsó oldal hátlapján Komáromi Ernő tanár úr gyöngybetűi még ma, 2010 májusában is jól olvashatók.
Döme Zsuzsa

Komáromi tanár úr gyöngybetűi

A kismadár
A Rädda Barnen Utcai Általános Iskolából talán a legkedvesebb emlékem egy első osztályos énekórához köthető. Judit nénivel nagyon sok népdalt megtanultunk, így már hamar megszerettük a közös éneklést. Az egyik énekórán éppen egy kismadárról szóló dalocskát tanultunk.

A szöveg szerint a szerencsétlenül járt madárkának eltörött a szárnya, ezért nem tudott repülni. Már sokadszorra ismételtük a fülbemászó dallamot, amikor az egyik hátsó padból különös hang ütötte meg a fülünket. Többen is hátrafordultunk, és legnagyobb megdöbbenésünkre Balázs, az osztály legtermetesebb nebulója a padjára borulva zokogott. Első gondolatom rögtön az volt: valami szörnyű tragédia történhetett. Judit néni is észrevette, hogy valami nem stimmel, ezért leállította az éneklést, és hátrasietett a padhoz, ahol Balázs ült fejét a karjára támasztva, és rázkódott a zokogástól.

– Otthon történt valami? – kérdezte a tanár néni.

Balázs csak rázta a fejét, még mindig vaskos karjára hajolva. Jó húsban lévő, erős srác volt, akit alapvetően nyugodt természetű, türelmes, kitartó fiúnak ismertük meg.

Az elsős osztályteremben ülő gyerekekként nem tudtuk elgondolni, mi történhetett szegény osztálytársunkkal, hogy az énekóra kellős közepén fékezhetetlen zokogás vett rajta erőt.

– Mi az, Balázs? – kérdezte most már többedszerre Judit néni. – Nem akarsz beszélni róla? – Balázs egyre csak rázta a fejét. – Talán fáj valamid?

Újbóli fejrázás. Végül is sokadszori unszolásra Balázs felemelte könnyektől áztatott, pirosra sírt arcát, és nagyon halkan, szakadozottan hüppögte: – A... a... madár... a... madárka... eltörött... a szárnya... – és ahogy ezt mondta, egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán.
Vígh Richárd