Volt hozzá ereje

Amikor egy főiskolás fiú megcsúszott, és beverte a fejét egy sziklába, a barátnője megkísérelte a lehetetlent: levinni őt a hegyről

Kapcsolódó cikkek

Aaron Cole egyetlen kalandot se tudott elszalasztani, Shelly Johnson, a barátnője pedig nem tudta volna megállni, hogy ne tartson vele. Vakációzni indultak autóval New Hampshire államon át a maine-i Baxter State Parkba, s útközben megálltak, hogy egy tó menti szikláról előrebukfenceket végezzenek. Amikor megpillantották az Ezüst-vízesést, mely 180 méter magasról zúdul alá a Fehér-hegységben, Cole rögtön arra gondolt: Másszuk meg!

Napfényes augusztusi nap volt. A két főiskolás diák fürdőruhában és gumipapucsban vágott neki az útnak. Kisvártatva már fölfelé kapaszkodtak a sziklákon a zuhatag két oldalán.

Felfelé haladásuk nem volt holmi sétagalopp – egyes helyeken a függőleges falak öt méter magasra szöktek a fejük felett. Egy sziklamászóhonlap arra figyelmeztet, hogy az Ezüst-vízesés meghódításához „biztos láb és kötélidegzet kombinációja” szükséges, s rögtön ezután kereken eltanácsol mindenkit ettől a kísérlettől. A 22 éves Johnson még tapasztalt mászó létére is rászorult a 24 éves Cole segítségére. És mint minden sziklamászásnál, ezúttal is a fölfelé vezető út volt a könnyebbik rész – amikor az ember tisztán látja maga előtt a terepet.

De vajon hogy fogunk innen lejutni? – morfondírozott Johnson.

Körülbelül háromnegyed órája mászhattak már, és nem voltak messze a csúcstól, amikor Cole úgy döntött, besétál a vízesés alá ott, ahol a zuhatag mohával borított sziklákra zuhan. – Ne csináld! – kiáltotta oda neki Johnson. De ismerte a fiút: aggódása csak dacot vált ki belőle. Nem akarta megadni neki ezt az elégtételt, inkább elfordult.

Amikor pár másodperc múlva újra visszanézett, látta, hogy Cole a hátára esett, és lefelé csúszik a síkos lejtőn. Minden másodperccel egyre gyorsabban csúszott, és sebesen közeledett egy kiszögelléshez.

Johnson egy másodpercig hitetlenkedve bámult. Aztán kapcsolt. – Fordulj az oldaladra! – üvöltötte oda Cole-nak. Azt remélte, hogy a fiú az oldalán gurulva ki tud térni a sebes vízfolyam útjából, és megkapaszkodik egy szárazabb sziklában, a vízesés oldalától alig fél-egy méterre.

De Cole nem tudott irányt változtatni. Johnson látta, amint a fiú feje egy sziklának csapódik, s a teste elernyed. Aztán Cole átbukott a kiszögellés peremén, és eltűnt.
 

Johnson és Cole közös képet készítettek az Ezüst-vízesésnél, pár perccel a fiú balesete előttCole és Johnson a michigani Grass Lake középiskolában találkozott először, amikor a lány az utolsó évfolyamra járt. Cole szülei voltak Johnson edzői – az apja az atlétikapályán, az édesanyja a szurkolókórusban. A fiatalok a következő év tavaszán kezdtek el járni, amikor a fiú az apjának segített bíráskodni egy rúdugróversenyen, abban a versenyszámban, amelyben Johnson is indult.

Első randevújukon lovagolni mentek, aztán quadozni egy teliholdas éjszakán. A románc az egyetemen is folytatódott: Johnson ápolónőnek tanul a Michigani Egyetemen, Cole pedig logopédusnak a közeli Kelet-michigani Egyetemen. Gyakran túráztak, wakeboardoztak, snowboardoztak, lovagoltak és kempingeztek.

Nagyon boldogok egymással, mondja Johnson, csak egyetlen bökkenő van: Cole imádja a kockázatot. – Talán érthetőbben fogalmazok, ha azt mondom – teszi hozzá –, hogy négy és fél éve vagyunk együtt, és össze se tudom számolni, hányszor vittem őt kórházba. Ő engem egyszer sem.
 

Johnson látta már Cole-t lóról leesni és hódeszkáról lerepülni, de ezek a balesetek nem készíthették fel arra, ami az Ezüst-vízesésnél történt. Miután nagy nehezen lemászott, hogy belessen a kiszögellés alá, látta, hogy Cole a hasán fekszik, úgy két és fél méterrel alatta, egy víztócsában. A fiú egész teste görcsösen rángatódzott. A tócsát pirosra festette a vér.

Johnson a vízbe gázolt, és sikerült a hátára fordítania, majd egy száraz helyre húznia Cole-t. A fiú nem lélegzett, így Johnson föléje hajolt, és szájon át mesterséges lélegeztetést alkalmazott, amit a tanórákon már többször csinált, de a való életben még soha. A negyedik belélegeztetés után Cole vizet köpött, és a mellkasa emelkedni és süllyedni kezdett. Magához is tért, de csakhamar újra elájult.

Most, hogy Cole már lélegzett, Johnson megvizsgálta a sérüléseit. Egyesek nyilvánvalók voltak: a bal szemöldöke és a halántéka közötti ötcentis vágásból dőlt a vér. A tarkóján lúdtojás nagyságú duzzanat éktelenkedett. Az alkarján is volt egy mély, vágott seb.

Mivel ápolónőnek tanult, Johnson a láthatónál többet tudott kiolvasni a sérülésekből. Cole szeme mintha körbe forgott volna a fejében, a pupillái pedig „parányi fekete pontok voltak, olyanok, akár egy golyóstoll hegye” – ami az agysérülés klasszikus tünete.

Johnson azt is észrevette, hogy a Cole karján tátongó, mély vágás veszélyesen közel van az orsócsonti artériához. Ha az sérül meg, a fiú meghalhatott volna.

Mindketten a kocsiban hagyták a mobiltelefonjukat, közel s távolban nem volt élő ember. Tudva, hogy mindenféle segítségtől messze van, Johnsonnak kínzó döntéssel kellett szembenéznie. Próbálkozzék meg egyedül levinni Cole-t a veszélyes úton? Ha a fiúnak gerincvelő-sérülése van, a mozgatás megbéníthatja, ha viszont otthagyja, és segítségért megy, a fiú valószínűleg elvérzik. Nem hagyhatom magára – döntötte el.
 

Johnson tudta, hogy be kell kötöznie Cole sérüléseit, de semmi nem volt nála, a rajta lévő ruhán kívül – rövid fekete szörfsortot és bikinit viselt. Először a sortját vette le, és a fiú fejére tekerte úgy, hogy elszorítsa vele a vérzést. De mi legyen a karján lévő sebbel?

– Ehhez épp kapóra jött a bikinfelsőm – mondja Johnson. – És egy másodpercre se gondolkodtam el azon, hogy az emberek majd melltartó nélkül fognak látni. Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, bármit képes megtenni. A bikinialsómat is levetettem volna, ha arra van szükség.

Johnsonnak még mindig nehezére esik elmagyaráznia, hogyan volt képes véghezvinni azt, ami ezután következett. Ő százhatvannyolc centi magas és 52 kiló. Cole tíz centivel magasabb nála, a súlya 72 kiló. Rendes körülmények között Johnson egy másodpercre se tudja fölemelni a barátját. De a balesetet követő adrenalinfröccsös állapotban képes volt arra, hogy Cole karját a vállán átfonva a háta mögé nyúljon, alulról megragadja a fiú lábát, és elinduljon lefelé a sziklákon. Hogy a függőleges sziklafalon le tudjon ereszkedni, a fenekén kellett centiről centire lefelé araszolnia, miközben a hátát erősen neki kellett feszítenie a sziklának, hogy odaszorítsa a fiút.

– Nagyon féltem attól, hogy kicsúszik mögülem, és lezuhan a hegyen – mondja Johnson.

– Maradj velem! – ismételgette makacsul Cole-nak. – Maradj velem!

Segítségért kiáltozott, de a vízesés robaja elnyomta a hangját. Kész lidércnyomás ez, kiabálok, de senki sem hallja meg – futott át az agyán. A szikla aljához közeledve, mintegy nyolcszáz méterre attól a helytől, ahol Cole megcsúszott, a lány odakiáltott egy csapat embernek, akik egy természetes sekély medence mellett az ösvényen tolongtak. – Segítsenek!
 

Grand Cherokee dzsipjének kormánya mögött Vernon-John Gibbins éppen New Hampshire buja növényzettel szegélyezett, néptelen 302-es autóútján haladt, amikor rendőrautó húzott el mellette, majd az út szélére húzódva megállt. Gibbins, aki sürgősségi ápoló volt, a Maine állambeli Camp Cedarba tartott, ahol nyaranként az egészségügyi központot vezeti.

Amikor látta, hogy a rendőrtiszt, kezében elsősegélydobozzal az úton átvágva a vízesés felé rohan, leállította a dzsipjét, és futva indult a Cole köré gyűlt csoport irányába – a fiú, noha gyönge volt, már eszméletre tért.

– Minden rendben lesz – nyugtatta meg Gibbins Cole-t, miután megvizsgálta a fej- és karsérülését. De annyira azért nem volt biztos benne. Egy túrázó a sekély medence mellől mobilon hívta a 911-es segélyhívó számot, de vajon mennyi idő alatt ér egy mentőautó ide, a New Hampshire-i vidékre? Várakozás közben Johnson, aki már hozott magának ruhát a kocsiból, halkan beszélt Cole-hoz, mialatt nyomókötéssel látta el a sebeit. De az addig nyugodt és tiszta tudatú fiú – meg tudta mondani a nevét és hogy mászóbalesetet szenvedett – perceken belül dulakodni kezdett a három férfival, akiknek aztán a földre kellett szorítaniuk őt. Gibbins ebben a fej belső vérzésének sokatmondó jeleire ismert, a vérzés ugyanis nyomja az agyat, amitől a sérült néha zavarodottá és agresszívvá válik.

Negyed óra múlva megérkezett egy mentőautó, a mentőápolónak azonban nem volt képesítése arra, hogy intravénás nyugtatót adjon be Cole-nak, amire pedig szükség volt, mielőtt intubálják. Intubálás nélkül Cole nem volt szállítható állapotban, mert félő volt, hogy útközben leáll a légzése.

A mentőápoló szakképzett mentőtisztet kért a központtól. Addigra Cole már érthetetlenül beszélt, ám továbbra is csapkodott. De még ekkor is láthatóan mindig megnyugodott kissé, meséli Gibbins, amint meghallotta a barátnője hangját. Johnson melléje térdelt, megfogta a kezét, és a haját simogatva ismételgette: „Szeretlek” vagy: „Feküdj nyugodtan”.

Újabb negyed óra telt el, mire megérkezett a második mentőautó. A mentőtiszt gyorsan beadta Cole-nak a nyugtató injekciót, majd behelyezte a lélegeztető tubust. Pár perc múlva azonban Cole felébredt, és megpróbálta kirántani a csövet.

Fogyott az értékes idő. Úgy döntöttek, mégis elindulnak a hánykolódó Cole-lal a sziklákon és a növényzeten át a mentőautó felé.

Fél órával később már a Littleton Kórházhoz közeledtek. – Mindjárt odaérünk – közölte a sofőr.

Hála a jóistennek – gondolta Gibbins, aki elkísérte a párt. Aggódott viszont, hogy ez a kis kórház eléggé felszerelt-e ahhoz, hogy el tudjon látni egy ilyen esetet.

A kórházban az ápolószemélyzet betolta Cole-t a sürgősségi vizsgálóba. Az orvosok mentőhelikoptert rendeltek, hogy az a lebanoni Dartmouth-Hitchcock Orvosközpontba szállítsa Cole-t, ahol egy agysebész felmérheti az állapotát. Amikor Gibbins a sürgősségi részleg mosdójának tükrében megpillantotta magát, tetőtől talpig Cole vére borította.

Dartmouthban Johnson a fiú szobájában egy díványon töltötte az éjszakát. Amikor felébredt, rögvest érezte, milyen megerőltető volt számára az elmúlt nap. – Atléta vagyok, és már sokszor voltak különböző okokból fájdalmaim – mondja –, de szó szerint meg se tudtam mozdulni. – Annyira berekedt, hogy csak suttogni tudott. És fizikai fájdalmát csupán súlyosbította az aggodalma.

Az orvosok két napig mesterséges kómában tartották Cole-t, azt remélve, hogy lelohad agyában a duzzanat. Az orvoscsapat nem tudta megjósolni, milyen állapotban lesz, amikor felébred.

Johnson akkor is az ágya mellett volt, amikor ez bekövetkezett. Az orvos felszólította, hogy mozgassa meg a lábujjait, és Cole engedelmeskedett. Aztán Johnson az egyik privát jelzésüket használta: ujjaikat egy-négy-három sorrendben mutatják – először a mutatóujjat, aztán a másik négyet, aztán csak hármat, ami annyit jelent: „Szeretlek”.

Amikor Johnson jelzett, és Cole felemelt kézzel megismételte a mozdulatot, a lány kis híján elsírta magát a megkönnyebbüléstől.

Ezzel nem volt egyedül. Amint Cole már beszélni tudott, a lány mobilon felhívta Gibbinst: – Van itt valaki, aki köszönni szeretne – mondta.

Gibbins egy fiatalember hangját hallotta: – Helló, pajtás – szólalt meg Cole, mire Gibbins könnyekben tört ki.

– Tudom, hogy valami arra az útra vezérelt, hogy segíteni tudjak – állítja Gibbins.
 

Cole nemcsak hogy agykárosodás nélkül, de mindössze kar-, láb- és homlokhorzsolásokkal megúszta az esetet. – Harctéri sérüléseinek nevezi ezeket – mosolyog Johnson.

Cole nem igazán emlékszik, mi történt az után, hogy megcsúszott. De azt tisztán fel tudja idézni, amikor Johnson figyelmeztette, ne menjen be a vízesés alá. – Azt hiszem, azóta egy kicsit lehiggadtunk – mondja Cole. – Távolról sem vagyok már olyan nagylegény.

Johnson bízik benne, hogy a jövőben „lesznek olyan helyzetek, amikor megint azt mondom neki, »Aaron, ne csináld«, ő pedig hallgat rám”. A lány továbbra se talál magyarázatot arra, hogyan volt képes lecipelni a barátját a hegyről. – Ha eszembe jut, mindig eltöprengek: hogy az ördögbe csináltam? Ilyenkor az a határozott érzésem támad, hogy vannak a világban olyan erők, a melyek erősebbek nálam.

Vote it up
254
Tetszett?Szavazzon rá!