Vox populi – Római írás a falon

A mai Facebook egyik ősének tekinthető ókori graffitik sok mindent elárulnak alkotóikról, de tulajdonképpen rólunk is

Kapcsolódó cikkek

Idősebb Plinius, a római tudós a könyveket tartotta az ismeretek végső tárházának. „Civilizációnk a papír használatán alapul” – írta csaknem kétezer évvel ezelőtt.

Plinius azonban jobbára figyelmen kívül hagyta a tudás egy másik jelentős forrását. Egyes rómaiak a viasztáblákhoz használatos hegyes írópálcával szövegeket karcoltak a lakóházak vakolatába. Mások kőfaragókat béreltek fel, hogy egy sírkőbe vagy a városfalba vésessék közlendőjüket. Az érintettek hirdetmények, ráolvasások, nekrológok és gúnyversek tömkelegét hagyták hátra – így született meg a tömegkultúra. „Ó, te fal! – lelkendezett egy pompeji polgár. – Látván, hány író förtelmes firkálmányait hordozod, meglep, hogy nem dőltél még le.”

E feliratok közül már több mint 180 ezret szedett lajstromba a Berlin–Brandenburgi Akadémia adatbázisa, a Corpus Inscriptionum Latinarum. A nyilvántartás gondolata 1853-ban ötlött fel Theodor Mommsen történészben, aki epigráfusok, vagyis kifejezetten az ókori feliratokkal foglalkozó kutatók seregét indította útnak, hogy az egykori Római Birodalom széltében-hosszában, a brit helyőrségektől az egyiptomi templomokig összegyűjtsék a még fellelhető graffitókat. A szakemberek ma is évente legalább 500 felirattal gyarapítják a gyűjteményt, főként földközi-tengeri üdülőhelyekről, ahol a szállodák és éttermek alapásása során újabb és újabb írásos gyöngyszemekre bukkannak.

A meghökkentő részletekkel teli Corpus széles ablakot nyit a római társadalomra, feltárja a mindennapi élet apró-cseprő mozzanatait – a gyermeküket elvesztett szülők gyászától a kéjnők szolgáltatásaiért felszámított díjtételekig. Ez a világ furcsán idegen, mégis ismerős: nyughatatlan élvhajhászásával rendkívül hasonlít mai társadalmunkra, ugyanakkor szöges ellentétben áll az emberi jogokról és méltóságról vallott felfogásunkkal.

Bacchus ajándéka
A római civilizáció szinte elképzelhetetlen a szőlő levének élvezete nélkül. Feliratok tanúsága szerint az igénytelen vidéki fogadókban mulatozó katonáktól a gazdag patríciusokig mindenki vedelte a bort. Bár a mértéktelen fogyasztás ártalmai nem maradtak el, a bor biztonságosabb volt, mint a víz: sav- és alkoholtartalma fékezte a veszélyes kórokozók szaporodását.

A földbirtokosok nagy becsben tartották szőlőhegyeik levét, és a prés oldalára vésett feliratokban lelkesen dicsérték a drága nedűt. A vendéglősök a falon tüntették fel a borválasztékot és az árakat. A rómaiak zöme szívesen hígította a bort, talán mert olyan sokat ittak belőle, de ha túlzottan felvizezve kapták, csak úgy dőlt belőlük a panasz. „Remélem, egyszer rajtakapnak a csaláson, kocsmáros” – jelezte elégedetlenségét egy vendég.

A római kultúrát annyira áthatotta a bor kultusza, hogy a polgárok gyakran minden másnál többre értékelték örömeit. A Róma melletti Tibur (ma: Tivoli) nyaralóhelyen egy életművész sírfelirata ezt tanácsolta a hasonszőrűeknek: „Barátaim, kik ezt olvassátok, hallgassatok szavamra: keverjétek a bort, kössetek koszorút fejetekre, igyatok bőven, és ne sajnáljátok a bájos lányoktól a szerelem mézét!”

Ókori római graffitiVénusz gyönyörei
„A szeretők, akár a méhek, édes életet élnek” – állapította meg egy névtelen falírnok. A római szerelmesek fogalmazásmódja gyakran feltűnően emlékeztet mai utódaikéra. „Szép vagy, te lány! – olvasható egy pompeji hálószobában talált feliraton. – Tiéid egyike küldött hozzád.” Egy másik feliratból csak úgy árad az időn és téren átívelő vágy. „Vibius Restitus magányosan hált itt, Urbanája után epekedett” – írta az utazó egy római fogadóban.

A férfiak nyilvánosan dicsekedtek szerelmi kalandjaikkal. Élményeikről leplezetlen beszámolót adtak, olykor a „tetthely” közvetlen közelében. Nem fukarkodtak a vaskos részletekkel, sokszor még a nevüket és a partnerükét is elárulták.

Szemük fénye
Keith Hopkins brit ókorkutató becslése szerint az összes római gyermek 28 százaléka tizenkét hónapos kora előtt elhalálozott. Az epigráfusok mégis viszonylag kevés kisded sírfeliratára bukkantak Itáliában – a sírkövek mindössze 1,3 százaléka jelez effajta temetést. A statisztikai eltérés arra utal, hogy az ókori római szülők nem emeltek drága emléket gyermeküknek, sem nyilvánosan, sem magukban nem akartak gyászolni.

Egyesek azonban nem fojtották el kicsinyeik iránti szeretetüket. Sok graffito jelzi, hogy a baba világrajöttét nyíltan és érzelmesen ünnepelték. „Cornelius Sabinus megszületett” – tudatta a család egy olyan helyre karcolt feliratban, ahol a szomszédok és járókelők könnyen észrevehették. Mások ennél tovább mentek: örömükben a mai bébifotók megfelelőjét is falba vésték.

Más feliratok sokat elárulnak egyes szülők mély fájdalmáról is. Az egyik olyan kisbabáról szól, akinek rövid élete mindössze „kilenc sóhajra” korlátozódott, mintha a szülők gyöngéden megszámlálták volna az újszülött minden lélegzetvételét. Egy másik az apa szenvedéséről ad hírt. „Kislányomat, Acervát elragadták tőlem – írta a férfi –, mielőtt betelhetett volna az élet melengető fényével.”

Ahogy a gyermekek írni tanultak, a környékbeli falak óriási irkaként szolgáltak. Az egyiken a latin ábécé első és utolsó betűi keverednek, mintha egy kis nebuló a betűvetést gyakorolta volna. Egy másikon egy római házaspár ámuldozott tizenegy éves fiuk ékesszólásán, aki részt vett egy felnőtteknek rendezett komoly versenyen. Hangsúlyozták, hogy a fiú megállta a helyét „ötvenkét görög költő között, zsenge korával rokonszenvet keltett, tehetségével pedig csodálatot, és dicsőséggel távozott.” Az ifjú poéta nem sokkal kimagasló teljesítménye után elhunyt.

Véres mulatságok
A rómaiakat kevés esemény hozta tűzbe jobban, mint a látványos gladiátorharc. A szurkolók nyilvántartást vezettek a legügyesebb bajvívók pályafutásáról, és fogadásokat kötöttek kedvenceik életben maradására. Általában cseppet sem zavartatták magukat attól a ténytől, hogy e fegyverforgatók zömét rabszolgaként kényszerítették élethalálharcra; úgy tartották, hogy aki a porondon bizonyítja vitézségét, nemességet szerez, és ez megéri az árát – a halált.

A szervezők gyakran az amfiteátrum közelében falra festett hirdetmény, edicta munerum segítségével reklámozták a műsort. Egy fennmaradt példány egy jelentős pompeji rendezvényről tudósít, amelyet Decimus Lucretius Satrius Valeris, Néró egyik papja és még egy neves római személyiség pénzelt. A költséges attrakciók között, amelyeknek nézőit ponyva védte a nap hevétől, szerepelt „húsz pár gladiátor” és „a szokásos medvevadászat”.

Mindegyik halálos párviadal végén hordágyvivők siettek elő, hogy az elesett gladiátor tetemét a közeli hullaházba, spoliariumba szállítsák, ahol az illetékesek a biztonság kedvéért még el is vágták a szerencsétlenül járt férfi torkát. Ezután a hozzátartozók átvehették a holttestet, s amennyiben tellett rá, síremléket emelhettek neki. „Glauco Mutinában született” – írta egy gyászoló özvegy. „Hét ízben vívott, nyolcadjára meghalt. Élt huszonhárom évet és öt napot.”

A sírfeliratok tanulmányozásából kiderül, hogy a legjobb gladiátorok is ritkán éltek túl tíz mérkőzésnél többet, átlagosan 27 éves korukban hunytak el.

Távol és mégis közel
A legszerényebb feliratok fényt vetnek a rómaiak műszaki kiválóságára, elárulják például, mennyire közel jártak az ókori fémművesek egy nagy bravúrhoz – a nyomtatás feltalálásához. A római vízvezetékek ólomcsövein domborított feliratokat készítettek. Ezek a rövid szövegek annak a császárnak vagy hivatalnoknak a nevét örökítették meg, aki a vízműrendszer bővítését elrendelte és pénzelte.

A fémmunkások a feliratok céljára az ábécé minden betűjéhez külön öntőformát gyártottak. A megfelelő formákból kirakták a császár vagy hivatalnok nevét, és egy kőlapba vésett vályúba helyezték. Rögzítették a formákat, azután a kőlapot egy nagy, lapos tálcára fektették, a kettő közé felolvasztott ólmot öntöttek, amely jókora fémlemezt képezett. A lemezt lehűtötték, majd hengerré tekerték, és a varratnál összeforrasztották. A csővezetéken így kidomborodó betűkkel jelent meg az uralkodó neve.

A mozgatható betűformát alkalmazó csőkészítők leleményessége kísértetiesen emlékeztet arra a módszerre, amelyet Gutenberg és más európai nyomdászok több mint ezer évvel később használtak. A rómaiak azonban nem tudták kamatoztatni ezt a figyelemre méltó találmányt. Talán túlságosan belefeledkeztek a vésett és festett szavak világába, ezért nem látták meg a jövőt – a nyomtatott írást.

Vote it up
7
Tetszett?Szavazzon rá!