Zseniális véletlenek

A feltalálók isteni szikráját néha a szerencse lobbantja lángra

Micsoda remegés!
A ma 84 éves Betty James még mindig nem tudja, pontosan mit is látott a férje, Richard azon a napon 1943-ban. A philadelphiai haditengerészeti hajógyár mérnöke azért ment fel egy új hajó fedélzetére, hogy ellenőrizze a műszerek torziós rugóit. Ezeknek az volt a feladata, hogy ellensúlyozzák az erős hullámzás vagy a lövedékek kilövése okozta hirtelen rázkódás hatásait. Az egyik rugó azonban valamiképpen önálló életre kelt. – Richard azt mondta, hogy ha sikerült volna megtalálnia a rugó erejét, el is indíthatta volna – emlékszik vissza Betty.

Nem csoda, ha Betty nem értette, miről beszél a férje. Richard meg akarta neki mutatni. Két éven át éjszakánként és hétvégéken kísérletezett vékony és vastag drótokkal, széles és keskeny tekercsekkel, mert azt remélte, hogy sikerül olyan rugót készítenie, mely elég erős ahhoz, hogy tartósan megőrizze az alakját, de elég érzékeny ahhoz, hogy érintésre reagáljon – például ha óvatosan lelökik a lépcsőn.

Az első működő modell, mely kékesfekete svéd acélból készült, mindkettejüket lenyűgözte. – Gyönyörű volt – meséli Betty. Ami a mozgását illeti, nos, azt senki sem tudta volna felülmúlni. Hirtelen átfordult, aztán kicsit megállt, mintha azt latolgatná, folytassa-e vagy ne, aztán előrebillent, majd megremegett, aztán hátrabillent, s ismét átfordult, s eközben mindvégig zizegett. Mindezt egy olyan rugó művelte, melyet eredetileg giroszkóp stabilizálására találtak ki.

A produkciót látva Betty belelapozott a szótárba, hogy nevet találjon a játéknak. A „feszes” jelentésű slinky szót találta alkalmasnak. Richard 1946 augusztus 21-én nyújtotta be szabadalom iránti kérelmét. Együtt készítették el az első 400 darabot, röpke másfél óra alatt el is adták valamennyi „lépegető rugó”-t. Egyre többen keresték, egyre több fogyott belőle. A többit már tudjuk, ugye? Nem egészen. 1960-ban, a Slinky márkanév jegyében telt 15 év után Richard közölte Bettyvel, hogy elhagyja őt és hat gyereküket, mert belép egy szektába Bolíviában. – Megkérdezte, hogy el akarom-e adni a gyárat vagy vezetem tovább – meséli Betty. – Azt mondtam, hogy vezetem tovább.

Így is tett. A Pennsylvania állambeli Hollidaysburgban működő cég az elmúlt 40 év során az ő irányítása alatt 24 órán át 100 alkalmazottal dolgozó üzemmé nőtte ki magát. Eddig több mint 250 millió Slinkyt adtak el – majdnem annyit, ahány férfi, nő és gyerek él az Egyesült Államokban.

Pattogatott kukoricát tessék!
Abban az időben sokan mondták, hogy a második világháború menetét egyetlen találmány fordította meg. Azt viszont senki nem sejthette, hogy ugyanez majd a főzés forradalmához is vezet.

Az 1930-as évek végén az angolok már tudták, milyen hasznos lehet a radar: a közeledő repülőgépről visszaverődő rádióhullámok segítségével meg lehet határozni a gép helyét és kivédeni a támadást. Azt viszont nem tudták, hogyan lehet gyorsan és gazdaságosan előállítani az eszköz elektronikus lelkét, a magnetront. A megoldást Percy Lebaron Spencer rádiócsőtervező találta meg, aki árvagyerek lévén még középiskolába sem járhatott. Egyetlen hétvége alatt kitalálta, hogyan lehet Henry Ford tömegtermelési módszerének alkalmazásával az addigi 17 helyett 2600 magnetront elkészíteni naponta. Megkapta érte a legmagasabb polgári kitüntetést a katonaságtól, Massachusetts állambeli munkaadója, a Raytheon pedig általa előnyös megbízást kapott a gyártásra.

Amikor azonban a háborúnak vége lett, a Raytheon gyára egyik napról a másikra kiürült, és a cég új terméket keresett. Nagyjából ezzel egyidőben történt, hogy Spencer elhaladt kedvenc magnetronjai egyike mellett, és érezte, hogy a mogyorós csokoládészelet megolvad a zsebében. Ekkor azt tette szárított kukoricaszemekkel, amit azóta milliók tesznek szerte a világon. Ha jó a megérzése, akkor a minden szem belsejében levő parányi vízcsepp felveszi a rádióhullám energiáját, és ettől a szem őrült táncba kezd. A molekulák újra meg újra összeütköznek egymással mindaddig, míg a héj a belső mozgást már nem tudja magában tartani, és szétpattan. Pontosan ez történt. Másnap egy tojás tette ugyanezt – aztán végigfolyt egy kétkedő mérnök arcán.

Spencer 1945. október 8-án be is nyújtotta szabadalom iránti kérelmét erre az „élelmiszer-kezelő módszerre”. Lévén hűséges alkalmazott, mind a 150 találmányának szabadalmi jogát átadta a Raytheonnak, egyenként mindössze egy dollárért. Ez esetben az ő veszteségéből amazok nem gazdagodtak meg. A cég közel húsz éven át használt precíziós magnetronokat kezdetleges Radarange gyártmányához – ez olyan, mintha Porshe-motorokat építenének be fűnyírókba. Aztán 1970-ben, Spencer halála évében a méregdrága mikrohullámú sütőt még ugyanúgy a Raytheon legeladhatatlanabb termékének tekintették, mint a tévét. Ma minden tíz amerikai háztartásból kilencben mindkettő megtalálható.

Varázslatos kence
Volt oka az elkeseredésre az 1859-ben Brooklynba visszatérő Robert Augustus Chesebrough-nak. 22 évesen már kudarcot vallott azzal a tervével, hogy pénzt keressen kerozin eladásával, mert annak felszökött az ára. Aztán a Pennsylvania állambeli Titusville-be ment, hátha ott akad valami keresnivalója a fekete arany piacán, de az árak már az egekbe szöktek – elérték a hordónkénti 20 dollárt, ami ma 400 dollárnak felel meg. Lévén tartósan munkanélküli, a fúrótoronynál dolgozókkal ütötte el az idejét, akik meséltek neki az olaj egy ragacsos, csőviasz nevű melléktermékéről, melytől a fúrók elakadnak ugyan, de mintha csodálatos gyógyhatása volna. Chesebrough vonaton hazavitt egy bödönnel a masszából, de ez még bánatpénznek is kevés volt ahhoz képest, amennyit reményei szerint kereshetett volna.

Az 1860-as években, miközben John D. Rockefeller épp az olajüzlettel alapozta meg hatalmas vagyonát, Chesebrough az alagsori műhelyébe zárkózva vagdosta és égette meg karját és kezét. Előzőleg kivonta a viaszból annak legfontosabb összetevőjét, egy színtelen, szagtalan, kocsonyás anyagot, amivel a sebeit kenegette, önmagát használva kísérleti nyúlnak. Miután a sebek elfertőződés nélkül gyógyultak (a zseléréteg távol tartotta a kórokozókat), elkezdte nagyobb mennyiségben készíteni a kenőcsöt. Vazelinnak nevezte el (a német ’víz’ és a görög ’olívaolaj’ szavak összetételéből), és egyunciás (kb. 30 grammos) fémdobozokban, adagonként egy pennyért árulta.

Bár Chesebrough azt írta a címkére, hogy balzsama „embernek és állatnak egyaránt hatásos”, vevője mégis alig akadt. Ezúttal azonban nem tántorította el a kudarc. Eleinte építkezéseknél kínálta portékáját a városban, aztán lovaskocsiján járta be New York államot, az egybegyűltek szeme láttára vagdosta, perzselte meg magát, megmutatta a sebeit, és adott az embereknek ingyen mintát.

A taktika bevált. 1874-ben Chesebrough már percenként adott el egy üvegcsét, az emberek pedig nem csak a horzsolásaikat és vágott sebeiket kenték be vele, hanem a fa bútorokat, repedezett bőröket, rozsdás szerszámokat, a kicserepesedett ajkukat és horgászhorgokat is. Az értéktelen petróleum-melléktermékből virágzó üzlet lett, évtizedekkel később pedig erre épült fel a Chesebrough-Ponds cégbirodalom. Bár Chesebrough ingatlanbefektetéssel is foglalkozott, sőt képviselőnek is jelöltette magát (vesztett), első felfedezéséhez mindvégig szorosan kötődött: minden reggel megevett egy kanálnyit a szerből, és még 96 évesen is állította, hogy ezzel tartja távol magától a halált. Rockefeller, aki meg sem kóstolta, 98 éves koráig élt.

Vote it up
36
Tetszett?Szavazzon rá!