Zuhan a gép!

Rémisztőnek tűnt a hatvanhat éves, szűk utasterű légcsavaros repülőgép. A lány aggodalma jogosnak bizonyult

Kapcsolódó cikkek

Kilométerekkel az Amerika északnyugati részén húzódó vadon fölött a 16 éves Autumn Veatch kinézett az ablakon. A hatüléses gép a hegységben kígyózó magányos autóutat követte.

A montanai Kalispellben járt látogatóban édesanyjánál és a mostohaapjánál, és arra számított, hogy autóval viszik haza a Washington állambeli Bellinghambe. Ám az utolsó pillanatban a mostohaapja szülei, Leland és Sharon Bowman felajánlották, hogy menjenek repülővel.

Bár a lány anyja, Misty már négy éve hozzáment Robert Bowmanhoz, Autumn alig ismerte a férfi szüleit. Ám a kéthetes látogatás során közel került Lelandhoz, akivel közös szenvedélyük volt a zene. Sharon pedig az anyjára emlékeztette, aki mindig meg tudta nevettetni. Nagyszerű ötletnek tűnt, hogy velük repüljön – amíg meg nem látta a járművet.

Autumn sok mindenre számított, de erre a szűk utasterű Beechcraft Bonanza A35-ös légcsavaros gépre nem. Az 1949-ben gyártott jármű öregebb volt, mint a nyugdíjas Leland, aki a repülőt vezette. Miután a lány felmászott a gépbe, mobilüzenetet küldött a kedvesének, Newt Gossnak: „Ezt tuti nem fogom túlélni.”

Órák teltek el, és a légörvényekben hánykolódó gép továbbra sem nyerte el a lány bizalmát.

Később a fenséges, de félelmetes Cascade-hegység fölött repültek, amely a kanadai Brit Columbiától Washington és Oregon államokon keresztül egészen Észak-Kaliforniáig húzódik. Kialudt vulkánok és áthatolhatatlanul sűrű örökzöld erdőségek jellemzik, legmagasabb csúcsain a tél olyan zord, mint a Himalájában. Bellingham, Autumn otthona a hegylánctól nyugatra esett.

A repülőt körbeölelő ködburok elhomályosította a hegyet, az eget – mindent. Akár bensőséges érzés is lehetett volna, csak épp megnehezítette a tájékozódást.

Ennek ellenére Leland nem vesztette el az önbizalmát, és rutinosan irányította a gépet. Továbbra is a megszokott kedélyes stílusban beszélgetett Sharonnal, aki a GPS-t figyelve segített férjének a sűrű szürke levesben navigálni.

Egy részen feloszlott a köd, és az ablakon kinézve erdős hegyoldalt látott meg. Neki fognak ütközni! De mégse – Leland ügyesen jobbra döntötte a gépet.

Ismét ködfelhőben repültek. Autumn jól tudta, hogy nincs miért aggódnia, Leland kiviszi őket ebből is. És mégis...

Felkapta a mobilját, hogy huszadszor küldjön üzenetet Newtnak az útról. Ám nem volt térerő. Összehúzta magán a kardigánt, mert dideregni kezdett a hideg magaslati levegőben. Hamarosan biztonságban lesz odalent, ahol Newt vár rá, biztatta magát. Úgy tervezték, hogy délután 4-kor a fiú és a mamája felszedik a lányt a repülőtéren.
 

Autumn régóta szenvedett szorongástól, depressziótól és egyéb lelki problémáktól, hirtelen hangulatváltásai sebezhetővé és magányossá tették. Nemegyszer az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Apja, David Veatch, akivel élete nagy részét töltötte, nem fogta fel, milyen súlyos problémákkal küszködik a lánya. Autumn úgy gondolta, azért, mert apja közömbös iránta. Több csúnya veszekedés után a lány a város másik felébe költözött a barátnőivel. A váltásnak máris lett egy pozitív következménye: a lány ugyanabba a középiskolába kezdett járni, ahová Newt. Autumn úgy érezte, a fiú megérti és értékeli őt.
 

Leland és Sharon a felszállás óta nevetgéltek és viccelődtek, de most drámaian megváltozott a hangjuk. – Nem működik a GPS! – kiáltott fel Sharon. Mihez kezdenek a ködben, a hegyek között GPS nélkül?

Vakon kellett repülniük. Leland mintha azt kiáltotta volna, hogy túl alacsonyra ereszkedtek. Autumn gyomra összerándult, amikor a férfi hátrarántotta a magassági kormányt, hogy felemelje a gépet.

Végül kitisztult a kép. Bowmanék felüvöltöttek. Ahol másodpercekkel korábban még minden szürke és fehér volt, most örökzöld növényzet töltötte be a látóterüket – a hegyoldalt borító fák százai.

Elkerülhetetlennek látszott, hogy nekiütköznek a hegyoldalnak. Leland kétségbeesetten rángatta a kis gép botkormányát, hogy megpróbálja a lehetetlent.

Elkésett. A Bonanza becsapódott a hegyoldalba – és jobb oldali irányba tovább siklott felfelé, orra még mindig a magasba emelkedett. Ahogy a gép teste átpréselődött a vastag fatörzsek között, levált a szárnya.

A recsegő, nyikorgó jármű nekiütközött egy magas fának. A fülke elvált a gép farkától. Végül megálltak. A gép valószerűtlenül gyorsan kigyulladt. A két első ülés között Autumn felé csaptak a lángok. A lánynak sikerült kikapcsolnia a biztonsági övét, aztán már kint is volt, bár maga sem tudta, hogyan hagyta el a gépet.

Látta, hogy Leland és Sharon még mindig nem szabadult ki az ülésekből. Ki kellett hoznia őket. Leland ült közelebb hozzá; a mögötte ülő Sharont nem érte el. Mindketten nyöszörögtek fájdalmukban.

Az arcát, szemöldökét pörkölő lángokat csapkodva Autumn megközelítette a kábult Lelandot. Amikor a férfiért nyúlt, a keze sistergett a tűzben, de nem törődött a fájdalommal.

Megrántotta Leland testét, de az öntudatát lassan elvesztő férfi beszorult az ülésbe. Bár elárasztotta az adrenalin, az apró termetű tinédzser képtelen volt megmozdítani a férfit.

– Kapcsold ki az övet! – kérlelte.

A férfi mellett ülő Sharon megmerevedett. Autumn még soha nem látott senkit meghalni, de most biztosra vette, hogy az asszony kilehelte a lelkét.

A lány próbálta megőrizni a hidegvérét. Ki kell szabadítanod Lelandot. Gyerünk! Ám akkor a férfiból is elszállt az élet.

Autumn egyedül maradt.

Az üzemanyag táplálta a tüzet, amely vadul nyaldosta a gép törzsét. Bowmanék teste is meggyulladt. Autumn rájött, hogy égett hús szagát érzi. Elszörnyedve húzódott odább.

Bellinghamben David Veatch úgy tudta, hogy a lánya valamikor aznap érkezik, de arról nem értesült, hogy Bowmanék repülőjével jön. Arra számított, Autumn egyenesen a barátnőihez megy, akikkel lakott. Igyekezett nem gondolni megromlott viszonyukra. A lány majd egyenesbe jön.
 

Autumnnak messzebb kellett mennie a tűztől és az orrát facsaró szagtól. A terület, amelynek nekiütköztek, mintegy 1500 méter magasan lehetett a hegyen, és a sűrű, sötét erdőben semmilyen ösvényt nem talált. Elindult hát, hogy maga kitaposson egyet.

Gondolatok, érzelmek kavarogtak benne, amelyeket önkéntelenül, hangosan ki is mondott. – Bárcsak visszamehetnék az időben! Bárcsak ne indultunk volna el!

Átlósan botorkált lefelé, s miközben félálomban meg-megcsúszott, önvád gyötörte. Az én hibám, hogy meghaltak?

Esőáztatta, csúszós, sziklás lejtőn haladt. Egyedül maradt a vadonban, mindössze póló, legging, kardigán, zokni és edzőcipő volt rajta. Biztosra vette, hogy itt éri a halál.

Azokra gondolt, akik a legtöbbet jelentették a számára: az apjára, az anyjára, Newtra. Lehet, hogy soha többé nem látom őket? Az összetűzések apjával most jelentéktelennek tűntek. Mindent megadnék azért, hogy vele lehessek otthon.

Nemigen figyelt arra, hová lép, hirtelen átesett egy sziklán, és 3-4 métert zuhant. Az üres levegőbe markolt, majd a fenekére esve egy laposabb részen ért földet.

Egy pillanatig meg sem mert mozdulni. Felmérte a helyzetet. Az eséstől eltörhetett volna a gerince, mint egy száraz faág. De csodálatos módon semmije nem sérült meg.

Az esés nem csak a testét rázta fel. Még csak most töltötte be a tizenhatodik évét. Még nem is élt. Nem fog lefeküdni, hogy a halált várja. Ha van innen kiút, meg fogja találni.

A távolból mormogó hangot hallott – autóút? Ha lefelé megyek, bele fogok ütközni. Reménykedve elindult a hang felé.

Ahogy közelebb ért, kiderült, hogy egy alig fél méter széles patakocska hangját hallja, amely a lejtőn zubogott alá. Semmi gond. Épp erre van szükségem – gondolta.

Az apjával gyakran néztek a tévében túlélőshow-kat, amelyekben

embert próbáló környezetben kellett a szereplőknek helytállniuk. Lehet, hogy most ezek a műsorok fogják megmenteni? Felidézte magában, mit tanult belőlük. Keress vizet! Haladj lefelé! Előbb-utóbb emberek közé érsz.

Óvatosan gyalogolt a parton a bokrok és sziklák közt, míg egy áthatolhatatlanul sűrű bozóthoz ért. A vízből kiálló köveken lépdelve átkelt a túlpartra. Amikor újabb akadályba ütközött, ezúttal egy kidőlt fán egyensúlyozott át a patakon.

A patak egyre szélesedett és mélyült, s fél óra elteltével már nagyon nehezen lehetett átjutni rajta. Hamarosan folyóvá duzzadt. Autumn rendkívül óvatosan haladt lefelé.
 

Newt és az anyja négy óra óta várakozott Bellinghamtől 25 kilométerre északra, a lyndeni repülőtéren. Egy ideig egymás után érkeztek az üzenetek Autumntól, majd egyszer csak abbamaradtak, és Newt utolsó üzenete sem ment át. Biztosan lemerült Autumn mobilja. Newt már nagyon várta, hogy láthassa a kedvesét. De hol van? Két órája vártak rá.

Aznap végre megeredt az eső is. Hetek óta olyan száraz volt az idő, hogy a környéken sok helyen erdőtűz támadt.

Lassan rájöttek, hogy hiába várakoznak. Autumn gépét, vélte Newt anyja, alighanem a tüzek okozta füst miatt egy másik repülőtérre irányították. A csalódott Newt beleegyezett, hogy hazamenjenek, nem sejtve, hogy a lány gépe odaveszett.

Az adrenalin, amely a becsapódás óta hajtotta a lányt, apadni kezdett, s ennek következtében erősödött a fájdalom a jobb kezében. Lehúzta nedves kardigánja ujját a kezére, hogy a hólyagok ne fertőződjenek el. Folytatta az útját.

Szomjúság gyötörte, de a túlélőműsorokból azt tanulta, hogy a folyók és patakok vize állatürüléktől lehet szennyezett. Tüzet kell gyújtani, és forralással végezni a baktériumokkal! De amikor felidézte magában, hogyan gyújtottak tüzet a szakértők, rájött, hogy a nedves környezetben nincs rá esélye. A víz mindenesetre idefönt tisztább lehet, mint lejjebb. Ivott hát néhány kortyot, majd továbbment. Kilenc óra után a sűrű lombsátor alatt teljesen besötétedett, és a levegő azonnal hűvösödni kezdett. Mivel nedves volt a ruhája, kihűlés fenyegette. Reszketve kezdett menedéket keresni éjszakára.

A folyó jobb partján kiugró sziklát vett észre. Felmászott rá, hogy megvizsgálja. A lapos felületet tűlevelek borították, a szélén kiemelkedést látott, amelynek támaszkodhatott. Úgy döntött, itt hajtja le a fejét.

Kicsavarta és az ágakra teregette vizes ruhadarabjait, hátha megszáradnak reggelre. A pólóját és a kardigánját maga köré tekerte, s a térdét a mellkasához húzva elhelyezkedett.

Bár annyira elfáradt, mint még soha, elkerülte az álom. Leland és Sharon utolsó pillanatainak szörnyű emléke gyötörte, aggódott, mit érez majd a család többi tagja. Egyetlen túlélőként hogyan néz a szemükbe?

Persze jó esély volt arra, hogy ő sem marad életben. Vajon keresnek már? Aztán rájött, hogy azt sem tudhatják, hol kezdjék a kutatást.

Egy nagyobb test suhant át a közelben – medve, szarvas vagy talán puma? A koromsötétben nem lehetett megállapítani.

Nem tudta, hogy ennyire lehet fázni.
 

Miután a Beechcraft Bonanza nem szállt le a tervezett időpontban, a Szövetségi Légügyi Hivatal (FAA) beindította a keresést. Hamarosan riasztották az önkéntesekből álló Civil Légi Járőrszolgálatot. A mostoha időjárás, a sötétség és a veszélyes terepviszonyok miatt kockázatos lett volna még aznap éjjel repülőket küldeni az eltűnt gép vészhelyzetjelző (ELT) készülékének adását kutatni. Másnap virradatkor fognak felszállni.
 

Július 12., vasárnap. A kimerültség és a megrázkódtatás hatására a lány furcsa tudatállapotba került, s az éjszakát félig éberen, félig öntudatlanul vészelte át.

Nem sokkal öt óra után a fenyőkből és cédrusokból álló erdőn áttörtek a hajnal első fényei. Autumn a ruhái után nyúlt, amelyek éppolyan vizesek voltak, mint amikor kiteregette őket. Belebújni a hideg, nedves leggingbe, zokniba és edzőcipőbe az egyik legkeservesebb feladat volt a baleset óta.

Minél előbb elindulok, annál hamarabb érek el valahová.

Nem sokkal később a parton újabb áthatolhatatlan akadályba ütközött: át kellett kelnie a folyón. Hiába lépdelt óvatosan a sodró erejű vízből kiálló köveken, az egyiknél elvesztette az egyensúlyát.

Az áramlat magával ragadta a rémült lányt, és ide-oda dobálta a törmelékes, éles kövekkel teli folyómederben. Pár méterrel lejjebb Autumn összeszedte az erejét, és átázva, zihálva kimászott a túlparton.
 

David lakásán 7.16-kor megszólalt a telefon. Először hagyta, hogy az automata rögzítse az üzenetet. Ám amikor meghallgatta a hangpostáját, döbbenet lett úrrá rajta. Autumn anyja hívta, s elmondta, mi történt.

A férfi nem akart hinni a fülének. Úgy tudta, hogy a lánya menetrend szerinti légi járattal érkezik, s nem magángéppel. Lehetséges volna?

Megnézte a helyi hírportált, és valóban írtak egy eltűnt gépről. Ekkorra már Newt és a mamája is értesült arról, hogy a gép lezuhant. Newt anyja a Facebookon válaszolt David kérdéseire. Már amelyikre tudott.

A riasztó hírek ellenére David nem akarta elhinni, hogy a lánya meghalt. Nem, Autumn él – mondogatta magának –, odakint retteg a hidegben.

Tehetetlenségében felvette a kapcsolatot a helyi televízióval, abban reménykedve, hogy a nagyobb médianyilvánosság felrázza a közvéleményt, ami szélesebb körű kutatást eredményezhet. Aztán várt. Nem tehetett mást.
 

Steven Bass az Alaska Airlinesnál dolgozott pilótaként, de ezen a reggelen a Civil Légi Járőrszolgálat háromfős önkéntes csoportját vezette az egymotoros Cessnán, amely a Cascade-hegység északi része fölött körözve kutatott a Bonanza ELT- hangjelzései után. Az önkéntesek az alattuk elterülő sűrű vadont pásztázták tekintetükkel, hátha észrevesznek valami szokatlant. Eddig semmi feltűnőt nem tapasztaltak a közel 140 négyzetkilométeres kutatási területen. De legalább kitisztult az idő.

A mostani kereséskor a szokásosnál több információjuk volt, mivel az egyik utas repülés közben folyamatosan küldte az üzeneteit. Az sms-ek a legközelebbi mobiltelefon-toronyhoz kerültek, így minden üzenet egy térképpontot hozott létre, amely pontos helyszínt és időt rögzített. Az utolsó üzenetet előző nap délután 3.49-kor észlelték. Ma a keresést az utolsó üzenetet fogadó torony környékére összpontosították.

Ha esetleg valaki életben maradt is – amit Bass nemigen tartott valószínűnek –, az idő ellenük dolgozott. Több mint 15 óra telt el azóta, hogy a gép eltűnt a radarképernyőről.

Amennyiben az első 24 óra során nem találják meg a túlélőket, mielőtt végez velük a kihűlés, valamilyen sérülés vagy a több száz méter magas hegyi viszonyok között rájuk leselkedő bármilyen veszély, nem sok esélyük marad.

Az ELT-jelek nélkül hónapokig vagy akár évekig is eltarthat, míg a több ezer négyzetkilométeres vadonban rábukkannak a szerencsétlenség helyszínére.
 

A délelőtt folyamán Autumnnak többször is át kellett kelnie a folyón, mert a parton tüskés bozót, bokrok, faágak torlaszolták el az utat.

Az irányt mutató folyóban látta legfőbb reményét – és legfőbb ellenségét is, amely az út során rengeteg erőpróba elé állította.

Most egy közel ötméteres vízeséshez érkezett.

A zuhatagot két oldalról szinte függőleges sziklafalak övezték. Más úton nem lehetett lejutni. De jobban szemügyre véve a sziklán repedéseket, kiugrókat látott. Egyszerű döntést kellett hoznia: vagy lemászik, vagy itt hal meg.

A hasadékokba kapaszkodva – miközben megégett keze sikítva tiltakozott – óvatosan ereszkedett lefelé. Már majdnem leért, majdnem – de nem bírta megtartani magát. A dermesztő, habzó folyam elsodorta, lehúzta és magával ragadta.

Köpködve, prüszkölve mászott ki a partra. Megcsináltam! Lejöttem!

Újabb ellenség vonta el a figyelmét: kezdett úrrá lenni rajta a szorongás, ami rettegéssel töltötte el. Ha teljesen elhatalmasodik rajta a pánik, cselekvésképtelenné válhat.

Nem hagyhatta, hogy a saját agya győzze le. Menj tovább!

Percekkel később újabb vízeséshez ért, de ez csak három méter mélyre hullott alá. Kényszerítette magát, hogy lemásszon, s ezúttal nem csúszott el. Fog ez menni!

Immár több mint 24 órája nem evett semmit, mégsem érzett éhséget. Tudta, hogy táplálékra van szüksége, de nem talált semmi ehetőt. A hegyoldalt sűrűn benőtték a vadbogyókat termő bokrok, de a gyümölcsük még zöld volt.

Aztán a teste is csatlakozott a lázadáshoz. Kiskora óta küszködött asztmával, és most egyszer csak alig kapott levegőt. Egy kidőlt fatörzsön ült percekig, és próbált normálisan lélegezni, majd minden erejét összeszedve felállt, és elindult. Egyszerre csak egy lépés!

A folyó egyre szélesedett, ahogy a parton vánszorgott, és délután végre a nap is kisütött, áttörve a vastag lombtakarót. Fényes, meleg sugarai megnyugtatták a lányt, erőt adtak neki. A zubogó folyó mentén itt-ott homokzátonyok törték meg a sziklás part egyhangúságát. A madarak cifra trillákkal verték fel az erdő csöndjét. Amikor az utolsó napsugár is eltűnt az égről, a kimerült lány lefeküdt egy nagyobb homokzátonyra, amelyet kellemesen melegnek talált. Ez az éjszaka jobb lesz.
 

David erőfeszítései, hogy a lány eltűnt repülőgépével foglalkozzanak, nem volt hiábavaló. Vasárnap délután egy házaspár a Washington állambeli Mazamából betelefonált a Civil Légi Járőrszolgálat központjába. Elmondták, hogy szombat délután a házuk hátsó verandáján ülve a vihart nézték, amikor egy kisrepülőre lettek figyelmesek, amely a Eső-hágónak nevezett részen próbált átrepülni a hegylánc fölött. A házaspár mindkét tagja pilóta volt, bejelentésüket komolyan vették. A járőrök új területet jelöltek ki a kereséshez.
 

Július 13., hétfő. David számára hamar elviselhetetlenné vált, hogy otthon ücsörögjön és ölbe tett kézzel várja a híreket. A család két legközelebbi barátjával reggel a bellinghami reptérre ment, hogy megnézze, hogyan halad a keresés.

A pilóták, repülőgépek és a mentésen dolgozó szervezők sokaságát látva megnyugodott. Ezeket az önkénteseket egyetlen cél vezérelte: hogy megtalálják a lányát és a többi utast. Mély hálát érzett.

Ám az érzések, amelyeket a lánya eltűnésének híre keltett benne, ekkor már túlcsordultak, és az aggódó apa összeomlott.
 

Autumn hajnalban arra riadt fel nyugtalan álmából, hogy a hátát és az oldalát összecsípték a rovarok. A homokzátonyon nyüzsögtek az élősködők, de a sötétben a lány nem merte elhagyni a folyó közepén emelkedő dombocskát.

A rovarcsípések viszkettek. Az égési seb lüktetett. Minden izma sajgott. A hideg áthatolt vékony, nedves ruháján. A baleset óta alig ivott valamit. Az éhség miatt azonban még nem szenvedett.

Továbbra is a folyásirányt követte, ha másként nem ment, a vízben gázolva. Többször is elragadta és víz alatti sziklákhoz csapta a sodrás.

Apa, anya, Newt – lesújtaná őket, ha nem térnék vissza. Nem engedte, hogy legyőzze a folyó.

Hogy enyhítsen a magány érzésén, énekelt, amikor egyszer csak új hang csatlakozott hozzá, monoton zúgás: egy repülőgépé. Lehet, hogy engem keresnek? Integetett és kiabált, de a magasból nem vették észre.

A délelőtt közepén már ereje végén járt, és szinte csak akkor ismerte fel az ember alkotta faalkalmatosságot, amikor már majdnem rálépett. Egy híd! Egyszerű, fatörzsekből álló szerkezet. Ösvény vezetett hozzá, amely a másik oldalon folytatódott.

Autumn a legszívesebben felzokogott volna örömében.

Ne állj le! Már majdnem ott ... Majdnem.

Az ösvény autóparkolóhoz vezetett. Egy jelzés szerint Könnyű-hágónak hívták – különös névnek tűnt azok után, amiken Autumn keresztülment.

A lány csak hajtotta magát előre az ösvényen. Végül egy autóúthoz ért, talán épp ahhoz, amelyet a repülőjük követett.

Sikerült.

Integetni kezdett az elsuhanó kocsiknak, teherautóknak, s a szemével könyörgött: kérem szépen, álljon meg valaki! Senki nem állt meg. Több autó is elhaladt mellette. Kétségbeesetten integetett, mire az egyik kocsiból visszaintettek. De nem álltak meg.

Egy óra telt el hiábavaló integetéssel, és dülöngélni kezdett a fáradtságtól. Rájött, hogy nem maradhat az út szélén, mert elütheti egy autó. Visszatámolygott a parkolóhoz.

Amikor cseperegni kezdett az eső, Autumn odavonszolta magát az ösvényt jelző táblához. Jobb menedéket most nem talált. Odabújt hozzá, a teste pihenést követelt.
 

Matt Germann, a washingtoni parkfelügyelet munkatársa és régi cimborája, az Arizonában élő Chase Euerle nagy várakozásokkal indult kirándulni aznap. A 34 éves Matt ismert néhány háborítatlan, csodálatos helyet a Cascade-hegységben. Kora délután a sziklás hegyoldalban egy parkolóhoz értek, amely a Könnyű-hágó nevet viselte.

Kezdték lepakolni a holmijukat, amikor Matt a szeme sarkából valami mozgást látott – egy tinédzser lány közeledett feléjük bizonytalan léptekkel. Hát ez nagyon furcsa – gondolta a férfi. – Mit keres itt egyedül, a semmi közepén?

Ahogy közeledett, egyre világosabbá vált, hogy valami nincs rendjén vele. A kába, reszkető lány a férfiakhoz érve könyörögni kezdett: – Segítsenek! Egy légi baleset egyetlen túlélője vagyok. – Majd elmondta a két döbbent férfinak, mi történt.

– Most már minden rendben lesz – mondta Matt gyengéden. – Leviszünk a hegyről.

Mivel a vadonban nem működött segélyhívó rendszer, a kocsijukba segítették a lányt, majd a legközelebbi telefonhoz hajtottak, amely egy félórányira lévő boltban működött.
 

David ekkor már 30 órája nem aludt. A barátaival virrasztott, és végül lefeküdt, hogy kicsit pihenjen.

Épphogy elszunyókált, amikor megszólalt a telefon. Egy magát Autumn Veatchnek nevező lány lemászott a Cascade-hegységből, és besétált a távoli Mazama városának egyik boltjába.
 

Autumn alig állt a lábán, és kábult aggyal figyelte a körülötte zajló eseményeket, amikor egy telefont nyomtak a kezébe. Ekkor eljött a pillanat, amitől rettegett: az anyjával beszél. Hogyan mondja el neki, hogy Leland és Sharon nincs többé? De az anyja most annak örült, hogy a lánya hangját hallja. Igen, a család meggyászolja az elhunytakat. De most az a tudat, hogy Autumn él, mindent háttérbe szorít, mondta az anyja.

A lányt hordágyra rakták, és betették egy várakozó mentőautóba. Autumn kölcsönkért egy mobilt, felhívta az apját – és egy mázsányi kő esett le a szívéről, amikor az apja azt mondta neki, hogy nagyon szereti. David megígérte, odautazik, amilyen gyorsan lehet. És aztán hazaviszi.

A baleset óta először, a hegyen töltött három keserves nap után, meggyötört teste végre a lány tudtára adta, mire van szüksége. Farkaséhes volt. Mielőtt visszaadta a telefont a mentősnek, még ezt mondta az apjának: – Hozhatnál egy szendvicset vagy valamit.
 

A Washington állambeli Brewster város Three Rivers nevű kórházában Autumnt izomtömeg-csökkenés, kiszáradás és kihűlés miatt kezelték, s ellátták harmadfokú égési sérüléseit, horzsolásait meg rovarcsípéseit. Másnap már el is bocsátották, de előbb behabzsolta a csirkefalatokat, a sült krumplit és a többi finomságot, amelyet az apja vitt neki.

Olyan erőt és eltökéltséget fedezett fel magában, amelyről nem is tudott. És ami a legfontosabb, megtanulta, hogy érdemes élni. Elhatározta, hogy a lehető legtöbbet fogja kihozni az életéből.

A Beechcraft Bonanza roncsaira július 14-én, kedden bukkantak rá az Eső-hágó és a Washington-hágó közelében, 1500 méteres magasságban. A Könnyű-hágó bejárata, ahol Autumn keserves gyalogtúrája végén felbukkant, 1100 méter magasan található a tengerszint felett.

Autumn most már 17 éves, és visszaköltözött régi szobájába, az apja házában. Newt pedig jelenleg is a kedvese és a barátja.

Vote it up
119
Tetszett?Szavazzon rá!